Károlyi Pista, vagy a gavallérok kora
Károlyi Pista, vagy a gavallérok kora
Ha átjött volna az epebajos, dohányszínű arculatú úriember a múlt századból a jelenbe: legelsősorban a káromkodási törvényt kellene vele szemben alkalmazni. Magyarországnak talán nem volt olyan jóízű („con amore”) káromkodója, mint ő, ami igen nagy dolog volt a múlt században, amikor a magyarok olyan ősöktől tanultak káromkodni, akik a 48-i szabadságharc után börtönbüntetéseket vagy számkivetettséget szenvedtek, minden okuk megvolt tehát ahhoz, hogy Ponciustól Pilátusig az egész világrenddel ellenségeskedésben legyenek. Károlyi István gróf, akit talán éppen megközelíthetetlensége, zárkózottsága miatt az egész országban „Pista grófnak” neveznek vala, még azok is, akik látásból sem ismerik: anélkül, hogy valaha erre nézve valamely gesztust tett volna: korai haláláig a magyar gavallérvilág mintaképe volt. Amit Károlyi Pista tett, mondott, gondolt vagy megjegyzett: az olyan tételes törvénye lett a magyar úri társadalomnak, amely erősebb volt Csemegi Károly paragrafusainál is. Így tehát a kurucosan megcifrázott, vitézkötéses, kacskaringós káromkodások se mehettek ki a divatból, amikor a régi lóversenytér teraszán, a büfé előtt álldogállt és a lovak futamodása idején szívből szidta a zsokéját, a paripáját. De leginkább folyt szájáról a szitok, ha azt vette észre, hogy lovához ostorral nyúlnak. Nem, sehogy sem állhatta, hogy az ő lovát megüssék azért, hogy gyorsabban emelgesse patáit. És midőn az egyik lova a zsoké néhány önfeledt, mesterségbeli ostorsuhintása után megnyerte a versenyt, Károlyi Pista csak azért nem rúgta fel a lovászt, mert az ő daliásságához képest hitvány termetű emberke, azonkívül angol alattvaló volt. De mindenesetre megígérte neki a rúgást, ha még egyszer ostorozni meri lovát, még győzelem árán is.346
Körülbelül ebből a kis lóverseny-történetkéből is megmutatkozik Károlyi Pista alakja, de aki látta őt szakállasan, délcegen, ünnepélyesen, az nemigen feledheti el jellegzetes alakját. Mintha azt a magyar arisztokráciát jelentette volna Pest utcáin, amely arisztokrácia valamiképpen még mindig nem tekintette magát eredeti pestinek; még akkor sem, ha itt született volna. (Ámbátor ez ritkábban fordult elő, mert a főúri nők hagyományosan birtokaikra vonultak vissza, ha családi eseménynek néztek elébe. Az ódon kastélyok, parkok, ősök képei és régi cselédek várták a családfa új hajtását. Lehet, hogy ez nem demokratikus dolog, de talán költőibb, mint egy pesti ispotályban való világrajövetel.)
Károlyi Pistának a József utcában volt a palotája, innen lépett ki egy kastélyajtócskán, amelynek kulcsát magával hordozta, mert harangozással nem akarta zavarni a cselédeit. Többnyire gyalogszerrel járt vékonyra összecsavart esernyőjével a kezében, pepita nadrágban, fekete zakóban télen-nyáron félcipőben. Az úgynevezett városi bundákat, esőkabátokat, általában a felöltőket nem kedvelte. De azt a kockás angol divatot sem, amely Stanley-föveggel futkározott már Budapest utcáin. Az arca mindig barna, mint a havanna-szivarok füstje, a lépése mindig egykedvű, lassú, szinte elgondolkozott, mintha sohase tanult volna meg sietni. A járást voltaképpen kétszer tanulja meg minden úriember, születése után és felnőtt korában, amikor társaságba kezd járni. Mióta Albert, a velszi herceg, aki későbben Eduárd néven Anglia királya lett, sétálgatott Pesten: azóta lett szokás ez az egyenletes, komótos, nemtörődöm-járás Pesten, mintha a szívműködésre, az emésztésre, a felesleges fáradságokra ügyelne minden úriember. Károlyi Pistásan „járt” akkoriban minden valamirevaló úriember a városban. Lassan, de sokkal kényelmesebben, mint a nyugalmazott generálisok Grácban vagy Gasteinban, mert ezek az öregurak sehogy se felejtik el a katonai magatartást. Valahol mindig érezni vélnek egy láthatatlan feljebbvalót, mintha Ferenc József tekingetne ki néha nyaralója ablakán, például Gasteinban. És olyan „magántudósi” sétaléptekkel sem, mint a fedetlen fejű Üchtritz báró a turfon, alapi Salamon úr pedig a Múzeum körúton tanítgatja járásra a kalap nélküli pestieket. Károlyi Pista járásában volt valami a magyar daliáéból, de az angol spleenből is. Ő volt külső megjelenésében az a magyar gavallér, aki ebben a korszakban (a Széchényiek, Wesselényiek külföldi barátkozásai elmúltával) nem csodálkozott azon, ha347 Angliába hívták egy rókavadászatra, vagy Máramarosba medvére. Mindenütt megállott a maga korrekt egykedvűségével. Csak éppen káromkodott néha egyet-kettőt, ha kijött a sodrából.
Nem tudom, hogy a turfon kívül máshol is káromkodott volna, mert erre nemigen akadt alkalma. „Kaszinó-életet” élt, persze, nem a Pendennis őrnagyának clubman-életét, amelyet már a század elején szatirikus tollára vett Thackerey. De útja, ha Pesten volt, mindig elvezette a Kaszinóba, ahol gyakran várakoztak reá olyan becsületbírósági ügyek, amelyekben csak az ő ítélete volt elfogadható. Sajnos, a régi Fővárosi Lapok-on kívül nem volt Magyarországon olyan hírlap, amely a high-life világával behatóbban foglalkozott volna. (A szerkesztő urak Kossuth és Tisza Kálmán óta tetszelegtek maguknak a demokráciával, szabadelvűséggel.) Az öreg Vadnai a Fővárosi Lapok-ban néha még csak közölt valamely „pletykaságot” a Kaszinóból, de az igazi események hírei inkább fecsegés folytán terjedtek tova a városban. Nők, akiknek szalonjában az urak fesztelen csevegés céljából megjelenni szoktak, hírt mondtak a Kaszinó elzárt világából. Éppen a női fantáziák találtak ki sok kalandosságot Rudolf trónörökösről, aki a velszi herceg mellett ugyancsak Károlyi Pista „barátai” közé tartozott. A legenda szerint a két trónörökös életében a gentleman Károlyi Pista olyanféle szerepet töltött be, mint valami lovagi nevelő, aki minden gavallértempóban leckét adhat, még a királyfinak is. (Volt későbben Pesten egy Barta Sándor nevű kövér szerkesztő, aki a magyar középosztály aranyifjait akarta ugyancsak nevelgetni, valami iskolája is volt a belvárosban, de a kövér szerkesztőről majd más alkalommal emlékezünk.) Annyi bizonyos, hogy hosszú ideig Károlyi Pista diktálta a tempót a Kaszinó és a fiatal arisztokrácia életében, mióta a velszi herceg kiművelése körül annyit fáradozott, hogy az angol királyfi világkörüli utazásaiból késő öregségéig emlegette a pesti szép napokat, és új királynak kellett jönni a régi helyére, hogy valaha is ellenséges helyzetbe kerülhessünk az angolokkal. Nem, a régi velszi hercegből lett Eduárd alatt nem lehetett volna háború – mondogatják manapság is az öregurak, akik emlékeznek Károlyi Pista barátjára, annak jólelkűségére és hajlamosságára minden iránt, ami az élet örömeihez tartozik vala. Nem, még Viktóriának sem, aki napjait négy testőr által emelt indiai trónusban töltötte sem lehetett348 kifogása az ellen, hogy fia újabb és újabb hosszabbításokat kér budapesti tartózkodásának a kinyújtására, mert hiszen Károlyi Pista gróf felügyelete alatt van a trónörökös, akitől bizonyára csak olyan dolgokat tanulhat, amely dolgok a királyfiaknak is becsületére válnak. (A „Kék-macska”-beli mulatozásokról, persze, nem mert senki jelentést tenni a puritán Viktóriának.)
Ugyancsak ilyen volt a helyzet, amikor Rudolfnak, a boldogtalan magyar királyfinak eszébe jutott Magyarországra rándulni. Megint csak Károlyi Pista presztízse fedezte a királyfi kirándulásait az ármánykodó bécsi udvar előtt (no meg Rudolf királyfi másik pesti barátjáé, Jókai Móré, akiről valóban nem lehetett elmondani, hogy valamely hírhedett lumpja volna a magyar fővárosnak). Károlyi Pista gróf jelenléte Rudolf társaságában megnyugtatta még Ferenc Józsefet is, mert a „legelőkelőbb uralkodó” pontosan tudta azt, hogy Károlyi Pista jelenlétében nem történhetik inkorrekt dolog. Dehogyis lehetett volna azt mondani reá, hogy a Riki királyfik Falstaffjához bármiben is hasonlítana. Valóban epebajtól volt olyan az arca, mint amilyen a beteges embereké, nem pedig attól az epétől, amely Falstaff lovagjainak az arcát vérvörösítette. És a Kaszinó lezárt ablaktáblái mögül csak hosszú idők múltával, vadregényesen, női fecsegések alakjában szivárogtak ki azoknak a mulatságoknak a hírei, amelyek a királyfi tiszteletére tartatnak néhanapján, mintha a régi templáriusok mulatozásait akarnák megismételni az urak. (Thallóczy Lajos, az udvari kamarai levéltár igazgatója, egyetlen kémjelentésről sem tud, ami a királyfi pesti mulatozásaira vonatkozna.) A máramarosi erdőkben tartott vadászatokon is ott volt Károlyi Pista, tehát még a medvéktől sem kellett félteni a királyfit. Jó kézben volt Rudolf – bár soha se jutott volna eszébe Hirsch bárónak törökországi vasutakat építeni, amelyhez társul a görög Baltazzi bankárt vette maga mellé, hogy végül az egész Baltazzi família Bécsben telepedjen meg, mivel is Rudolf királyfi vesztét okozták.
Károlyi Pistának az egyénisége volt az, amely által évtizedeken át kimagaslott a régi Magyarország tucatjaiból, pedig látszólag mit sem tett arra nézve, hogy valaha is népszerűséget, hírt, hírnevet hajszoljon, mert fáradozó gesztussal már férfikora delén lemondott arról, hogy valamely nagyobb szerepet játsszon a politikai vagy udvari életben.349 De vannak bizonyos karakterek, amelyek hiába akarnak elvonulni a kastélyok falai vagy klubok zárkózottságai közé, figyelmesek lesznek rájuk az emberi tekintetek, megkomolyodnak az arcok nevüknek hallatára, és önkéntelenül vezérei lesznek egy jó vagy egy rossz korszaknak. Károlyi Pista a gazdag Magyarország ama korszakának lett irányítója (pedig alig lépett ki a palotájából vagy a Kaszinóból), amely korszakot talán úgy lehetne nevezni a modern Bodnár Zsigmondoknak, hogy a gavallérság márvány vonalát jelképezte Magyarországon. Mindenki gavallér akart lenni, mindenki feltűnni, kiválni akart a káposztafejek közül egyéni virtusával, korrektségével, úriságával. Az „urak” korszakát jelentette Károlyi István magától adódó kora, amikor minden valamirevaló úriember egy láthatatlan becsületbíróságot hordott a kabátja alatt, amely becsületbíróság még akkor is kötelezte, amikor négy fal között volt. A gazdag, tehetős, búbánatos búsulásaiból, ódon udvarházaiból és biedermeieres érzelgősségéből napfényre jövő Magyarország a 19. században a gavallérpályán óhajtott feltündökölni, amikor az „Arany Sas”-ból hazaküldték az utolsó pest megyei duhajt is, hogy aludja ki magát. Károlyi Pista elhalványult egyénisége jelentette az Aczél bárókat, a Pazonyi Elekeket, a Majthényiakat, a Szemeréket, a Szapáryakat, sőt még a Jakabffy Tógyereket is, akik becsület nélkül egy percig sem élhettek volna tovább. Gavallérok világa, mikor szerelemből meghal még a korona várományosa is – becsület nélkül, lesütött szemmel pedig nem tudna senki végigmenni az utcán. Ilyen volt a 19. század egy darabja, amelyre ma már alig emlékezünk.
1927350
