Tisza István utazása a halál felé
Tisza István utazása a halál felé
Szent Margit-sziget 1918. október.
– Akármi történik, nem fogunk kimozdulni a szigetről. Keresztes, a fogadós mindennap megsüti a tésztába burkolt velőscsontot: Feri, a kis pincér éppen olyan fürge itt is, mint halhatatlan névrokona a „Vadkanfő”-nél; tízezer aranykorona letétem van a szálloda igazgatójánál… Nem történhetik velünk nagyobb baj! – mondom magamban egy október végi délután, de este kilenc óra tájt halálosan talált falombok végső reccsenéssel hullanak le a százesztendős fákról, amelyek a fogadót körülveszik: kopogtatások hallatszanak a falon, mintha a Halál keresgélne valakit, aki előle itt elbújt, szökevény lett, nem esett el a háborúban; olyant csendül az ablaküveg, mint a kövön a susztertallér, amelyet valamikor a levegőbe dobtunk, hogy kijöjjön a fej vagy írás; és az üvegen póklábas lyuk támadt. Valaki elordítja magát odakünn a folyosón:
– Minden lámpát el kell oltani. Az óbudai partról lövik a szállodát.
Az ágyam előtti szőnyegre eresztettem Thomas Carlyle könyvét, A francia forradalom történeté-t, és lecsavartam a villamoslángot.
Ebben az időben mindig korán feküdtem le, és megszoktam, hogy félálomban beszélgessek azokkal a szellemekkel, amelyek a napközben hallott vagy olvasott dolgok folytán kötelességüknek tartották a jelentkezést a második emeleti beteg úriembernél. Ezen az estén, a kényszerült sötétségben, miközben az óbudai golyók az itt vélt dőzsölők helyett csak a falvakolatot találgatták, hangtalanul megnyílott az ajtó, és hórihorgas lábain belépdelt Tisza István.
(Két embertől féltem életemben. Az egyik volt Szilágyi Dezső, akinek olyanforma szeme volt, mint talán annak az oroszlánnak, amely hipnotizálja áldozatát a Szaharában, mielőtt rávetné magát.153 A másik ember volt ez a tekintet és szem nélküli ember, aki mindig oly titokteljesnek tűnt föl előttem, mint azok a csuklyás láthatatlan arcú emberek, akik a középkorban szempillájuknak egyetlen rebbentésével kormányozták a világot… De legtöbbször elgondolkozásaimban még valaki máshoz is hasonlítgattam magamban Tisza Istvánt: ahhoz az ázsiai varázslatos és csodálatos lényhez, akiről mi, európaiak csak annyit tudunk, hogy valahol a világ teremtésekor is meglévő nagy hegyek között lakik, tulajdonképpen senki sem ismeri, Dalai Lámának nevezik őt a magyar újságok, ha valamely londoni hírlapírónak eszébe jut róla írni, és hatalma a legnagyobb talán az ismert földrészeken… Pedig lehetséges, hogy csak egy keménykötésű, egyszerű magyar szolgabíró volt, amilyen tucatjával akadt a tizenkilencedik században.)
Belépdelt az árnyék, és ott állott előttem, mellén összefont karokkal jéghidegen, földi szenvedélyt szinte nem ismerve, mindentudóan, mintha már megjárta volna a másvilágot, a poklokat, a frontokat, és egyedül ő tudja azt, hogy mi lesz Magyarországgal a háború alatt és után.
Igen, ebben a felejthetetlen pózban állott előttem az öntudat, a biztonság, a legridegebb számvetéssel kitisztázott lelkiismerettel, kérlelhetetlenül, mint maga az Igazság, az Erő, a megingathatatlanság, aki fejvesztettség nélkül, mint egy torony áll helyén, amikor a falu házai már egytől egyig égnek körülötte. (Nem csoda, hogy ilyen toronyban annyi harangozó akadt.)
Így állott emlékezetemben ama felejthetetlen képviselőházi ülésen: horgasan, karbafont kézzel, végzetszerűleg eltökélten, mint egy gladiátor, aki az egész világgal hajlandó megvívni, amikor a véletlen révén az újságírók képviselőházi karzatára kerültem. Látom akkori szerkesztőmet, Lovászy Mártont fölháborodott, bíborrá válott arccal, röpködő, göndörödő, őszülő fürtökkel, tündöklő férfiszépségben – amilyen szépek azok a magyar férfiak voltak, akik a kuruc hadjáratok óta szívesen akár meg is haltak a hazáért, akiknek arcképeit aztán acélmetszetekben őrizték női szobákban, hogy a vőlegények, udvarlók arculatait velük mérték alá vegyék –, látom Lovászyt a szoba sötétségében, amint öklelve veti föl a fejét, hogy Petur bánok, Zrínyiek,154 Rákócziak óta minden magyar figura egy szempillantás alatt kellő megérthetőséggel jelenjen meg a révedezve nézelődő hírlapíró előtt…
Lesújt az ököl a pad deszkájára, csattanása idáig hangzik, fölhördül a hang, amelynek eredete ott keresendő valahol Kufstein, Olmütz, Josefstadt sziklasírjaiban:
– Mi mégis entente-barátok vagyunk!
Kétmillió magyar baka, vértanúi szakállt eresztve, a mindennapi halállal komázva, az esti tábortűznél gatyás kisgyermekekre könnybeborultan gondolva: áll e pillanatban a világ négy tájéka felé eső frontokon, amikor a budapesti képviselőházban ez az ökölcsapás eldörren, és mint az utolsó magyar kiáltás: helyén volt a kétségbeesett szó.
…A következő másodpercben Tisza Istvánt keresi a tekintetem.
Ő itt az a férfi, akinek olyan kesztyűt vetettek az arcába, amely kesztyűt önvédelmi harcainkban viseltek dicső elődeink.
A láthatatlan szemű vasálarcos olyan nyugodtan áll helyén, mintha abban a pillanatban érkezett volna el ama hétrétű útnak a végére, ahová csak Buddha-isten kiválasztott fiai juthatnak el: a megtisztultság, az akaratot már fölöslegesnek vélő erő és bölcsesség, a predesztináció hegyfokára.
Így áll helyén az a férfi, aki valamely csodálatos álom folytán nemcsak az elmúlt időket látja világosabban mindenkinél, hanem egykedvűen, megváltozhatlanul látja a jövendőt is, amelyen többé nem segíthet emberi hatalom.
A siralomházban állhatnak fel így virradatkor az elítéltek, amikor a kétségbeesett rokonok még mindig azt hangoztatják, hogy minden jóra fordulhat – talán csak a maguk megnyugtatására dadogván az érthetetlen szavakat.
Azok lehetnek ilyen nyugodtak, akik elérkeztek az életnek ahhoz a keresztútjához, ahol kétfelé válik az út: egyik felé tompa, önkívületi, másvilágias kacajjal, a vadludak érthetetlen nyelvén várakoznak azok, akik a való élet elől, az őrület labirintusába menekedtek; a másik úton lágy, halk léptekkel vezet az út Geszt felé, egy falusi temető felé.
Keresztbefont karral, mozdulatlanul állott Tisza és mi, kis boltosok, házalók, ügynökök, félénk tulajdonosok, remegő bérlők, kofák, hajcsárok, pöfögő kis bögrék az élet konyháján, fejszék a hatalmas155 favágók kezében, árva kis verebek a magyar sors országútján – még mindnyájan azt hittük, hogy ez a láthatatlan arculatú ember, akinek szeme színét, napsugarát játékos rétjét, madárdalos hajnalát senki sem ismerte Magyarországon, mint ahogy a Dalai Lámáét nem ismerik Ázsiában: ő tudja egyedül a háború sorsát, állapotát, végét. Hinni kellett benne, mint a tormagyökérben, amelyet az orvos eltávozása után a haldokló orra alá tartanak a babonás atyafiak.
– Lövöldözhetnek Óbudán – mondom a golyók kopogásától áhítatossá válott hangon, a sötétségben, annak a szegény nőnek, aki ebben az időben vállalta mártíromságát mindenféle őrületemnek –, itt van Tisza, majd rendet csinál. Lovászy csak a szerkesztőségi utalványokat írja alá – behunyt szemmel –, de a rendet a pandúrok és a szökött katonák között mégiscsak ez a pápaszemes komisszárius tartja majd.
Lehetséges, hogy erre tablóként, mint a régi vándorszínészet idején volt: eldörrent közvetlenül a szálloda előtt egy mannlicher.
Alsószoknyás, kövér asszonyságok, fodrászt, piperekereskedőt, sőt masamódot is felejtve tolongtak a folyosón. Az urak mindenféle monogramos bőröndökkel, amelyeket máskor pénzükért kegyetlenül szuszogó hordárok szoktak cipelni az emeleteken. Feri, a „Vadkanfő” fürge Ferije szalvétáját lobogtatva jön, és a maga madárnyelvén jelenti, hogy csak Jani, a kertészlegény lőtt a levegőbe, hogy ilyenformán hozza tudomására tisztelt vendégeinknek, hogy a margitszigeti őrség ébren van, és vigyáz a rózsafákra, valamint az asszonyságokra.
Ah, milyen lázveréses nappalok következnek a második emeleti úriemberre, aki néhány nap előtt még báván azt hitte, hogy hátralévő életét ezentúl csak annak szentelheti, hogy képzelt vagy valódi betegségeiből kigyógyítsa magát!
Riadt öreg uracska panaszkodik a szállodai előcsarnok pálmafái alatt, hogy ismerősei közül többen meghaltak a városban, akik véleménye szerint különböző betegségeikkel tovább élhettek volna, ha nem következnek be ezek a mozgalmas napok… Egy civil ruhás nyurga fiatalember, akiről tízlépésnyiről látszik, hogy még csak azon156 a helyen sem fordult meg életében, ahol a sreiberek a katonamérték eredményeit írják jegyzőkönyveikbe, tisztnek adja ki magát, szemtelenkedik a nőkkel, pofon kell ütni, végre fenyegetőzve elhalad… Puskás rendőrlegényeket fotografálok a felsőszigeti kikötőnél, akik úgy feküsznek a földön, mint a bakák a fronton, az óbudai hajógyár felől várják a támadást… Szürke testű, gyorsvonatkéményes, soha nem látott hajók vagoníroznak fölfelé a Dunán, libasorban az óbudai kikötő felé, és olyan panaszosan búgnak, amikor a kellő vízi-mozdulataikat megcsinálják egymás után, mint valami megsebzett állatok: a monitorok és az őrhajók érkeznek meg az Al-Dunáról – vajon mivel töltik ezentúl idejüket a finomkodó hajótisztek, miután monitorjaikat a hajógyár előtt alvó holt-Dunába bekormányozták?… Elbátorkodom a Margit hídig, szürke teherautomobilok görögnek, mintha lakodalomba vinnék az őszirózsás bakákat, akikről senki sem tudja hová és mely célból mennek… De éppen ilyen szívverést megállítók azok a gépkocsik, amelyekről puskás rendőrök lógatják le a lábukat, hogy helyettük az autó kerekei futamodjanak. (Nincs ezeknek az embereknek családjuk?) A régi konstáblert úgy tudtuk, hogy minden időben valahol egy utcakeresztezésnél állott nemzetiszínű karszalagjával, és fehér kesztyűs kezével a bajszát pödörte, amikor a falusi kislány a Király utca felől tudakozódott. Kinek mondhatják meg ezek a marcona, elszánt képű legények, akik látszólag ahhoz készülődtek, hogy majd Pest utcáin folytatják tovább azt, amit a fronton abbahagytak: merre van a Király utca?… Az újpesti gyárak kéményei felől minduntalan a szirénák bődülése hallatszik… Eh, földhöz csapom a zsebórámat, nem mutatja azt az időt, amikor egyébként a kürtök megszólalni szoktak… Kéri úr szalad végig a sétaúton, most láttamra meg sem áll, pedig azelőttiben szeretett megjegyzéseket mondani olyan könyvekről, amelyeket éjszaka bagolyváramban olvasott… Szalad kifelé a szigetről Keresztes, a fogadós, pedig tegnap még azzal dicsekedett, hogy ő hidegvérű, amerikai állampolgár… Kofferekkel megrakott konflisok menekednek a város felé a szálloda irányából, csak a kocsis gorombább lovához és pasasérjához, mint máskor… Délben ócska Werndl-fegyvereket osztanak ki a hídőrség között, de hát ezeket a fegyvereket úgysem meri elsütni senki, mint akár Kunfalvi vadászpuskáját, amellyel ötven évig járt a körvadászatokra Nyíregyházán… A kertészlegények mindenféle katonasapkákat tesznek a157 fejükre, az üvegházban a ciklámencserepeket egy huszárcsákós fiatalember öntözi, az őszirózsákat mind elvitték reggel…
Eh, ne törődjünk semmivel, majd rendet csinál Tisza – mondom magamban –, hiszen ezért van Tisza. Gyerünk azokra az őszi sétányokra, ahol valamikor költők írogatták a fehér padokra vallomásaikat a rákszínű falevelekhez, az ismeretlen bánatoktól elképedt fákhoz, kis bokrokhoz (amelyek minden kósza szellőben zsandárt látnak, aki eljön értük) és nőkhöz, akik itt fehér lábukkal ráléptek a falevelekre, hogy azoknak még október végén is piroslik orcájuk az emlékezéstől. Arany János bölcs szobra mellé kell letelepedni. Kálvinista volt ő is, mint Tisza, és nem is nagyon messzire laktak egymástól. Ő talán megmondhatná, hogy mit akar Tisza?
Ám délután már a városba visz az a kifürkészhetetlen nyugtalanság, amely ilyen időkben könnyebben száll át a Duna fölött, mint akár a varjú.
Villamoson látom Tiszát…
Ugyebár meglepő, hisz történetírói úgy mondják, hogy ezekben a napokban nem mozdul vala ki a Roheim-villából!
Ő volt, a sarokban ült, megborzadtam, amikor észrevettem.
Nézzük csak, hány esztendő telt el a Magyar Figyelő-féle István-pincei vacsorák óta, amely vacsoráknak az lett volna a céljuk, hogy Tisza megismerkedjen azokkal a fiatal írókkal is, akik nem politizálnak, ilyenformán a pártklubban nem fordulnak meg? Tisza érdeklődött az új magyar irodalom iránt… Néhányad magammal szerencsés voltam azok közé számíthatni, akiknek írását ez a titokzatos ember olvasgatta, de sohase mondta meg, hogy tetszett vagy nem tetszett neki. (Sokkal előkelőbb gentleman volt, hogy olyan dologról nyilatkozzon, így például az irodalmi kérdésről, amelyhez nem tud teljes hozzáértéssel hozzászólni.) Hány esztendeje is ennek? Tíz vagy tizenöt, hiszen még Tiszát sem a háború érdekelte, hanem az írók apró betűi!
Egyik oldalán Herczeg Ferenc ült, a másikon Farkas Pál, a Magyar Figyelő szerkesztői. Herczeg, pláne így a jelenlévő féltucatnyi író társaságában, hűvös és tartózkodó magaviseletet tanúsított az országos158 politika fővezére előtt, utóvégre már a társadalmi érintkezéssel is meg kell mutatni, hogy az írók sem tartják magukat csekélyebb embereknek a politikusoknál. (Istenem, akkor még azon ment a vetélkedés, hogy ki a különb ember – később, mind egyformák lettek a tömegek halálruhájában!)
A másik oldalán Farkas Pál már csak lobogó, agresszív természeténél fogva is: sokkal inkább igyekezett Tisza érdeklődését bizonyos társalgási dolgokra irányítani. Lovik Károly és én szemközt kerültünk az asztalnál Tiszával. (Mint akkori jóétvágyú ember, följegyeztem, hogy a malacpörkölt kitett magáért, valami finom bort is öntöttek hozzá.) Étkezés után Tisza hirtelen Lovikhoz fordult, és lovakról kezdett vele diskurálni, mégpedig olyan szakértelemmel, hogy a Vadász- és Versenylap akkori szerkesztője itt-ott zavarba jött. Magam is azt hittem még abban az időben, hogy tudok annyit a lovakhoz, mint egy hétköznapi kupec a „Debrecen” fogadóban vagy egy tipszter, aki Szemere Miklós környezetében tanulgatta a hendikep-számításokat. Feszült figyelemmel hallgattam tehát a társalgást. Tisza egyetlenegyszer sem tévedett a lovakról való megállapításaiban, Lovikot néha cserbenhagyta a biztonsága, talán éppen azért, mert nagyon korrekt válaszokat akart adni. A lovak után következtek a vadászatok, a közelgő szalonkák és a többi dolgok, amely beszédek folyamán lassankint olyan lett spanyolfallal elkerített asztalunk fölött az atmoszféra, mint amilyen vidéki kúriákban szokott vacsora után. Bőséges pipafüst keletkezett, az arcok felélénkültek, kipirultak, mintha napközben a körvadászat esélyei mulattattak volna mindannyiunkat. Tisza apránkint a tekintetem előtt átalakul vidéki vadásszá, nekifiatalodik, az üveg mögött vágni kezd a szeme, a szakállában alig van ősz szál, és vállait oly könnyedén tartja, mint egy civilbe öltözött lovastiszt valamely falusi névnapon. A lova az istállóba van kötve, reggelre, a szolgálat végett otthon kell lenni. Hozzám fordul:
– Vajon az öreg Kállay Andris, ott Szabolcsban, még mindig golyós puskával lövi az apró vadat?
Hát ez akkor volt – most pedig itt vagyunk a villamoskocsin, amelyen ezekben a napokban senki se váltotta meg jegyét a kalauztól, és a kalauz örülhetett, ha jól meg nem ütlegelték. Emberek csüngtek a villamos tetején, oldalán, elején és hátulján, mint a rajzó méhek.159 Tömérdek csukaszürkeruhás, akibe önkívületben levő nők és gyermekek kapaszkodtak, mintha ezek a férfiak a másvilágról tértek volna vissza. Lökdösődés, lárma, hahota, káromkodás, részegség és nóta, mint vidéki nagyvásárok után a pályaudvaron. Katonás kifejezések röpködnek – ama új, bolhacsípésre, viszketegségre emlékeztető szavak, amelyek a frontok lövészárkaiból lefutamodtak ide Budapestre is. Mindenki meg van bolondulva, hisz úgyis vége van a világnak. Nincs többé tekintélye sem a cilinderkalapnak, sem a császárkabátnak, „vén zupás”-nak neveznek egy ezüsthajú öregurat, és még jól jár az a kalapos asszonyság, akit „lelkem-galambom”-nak mondanak a villamos utasai, miközben a civilek is amúgy katonásan megszorongatják. Az ördög bálja ez, amely már napközben elkezdődött – mi lesz, mire leereszkedik a városra az október végi sötétség? (Carlyle úr kölcsönadhatná e naplójegyzetekhez a tollát.)
De hát csak maradjunk annál a magányos férfinál, aki a villamos sarkában ül, fekete felöltőben, kemény fekete kalapban, alig másfélujjnyi fehér, kemény gallérján kopottas nyakkendő, pápaszeme üres, tekintet nélküli, rendetlen szakálla hasonlatos azokhoz az őszi ákácosokhoz, amelyeken vannak apró bozótú tisztások, hótól fehérlő ritkaságok, és a komor égboltozaton valahol varjak szállnak el bús kiáltásukkal. Ott ül a bolond emberekkel zsúfolt villamoskocsi sarkában, magába merülten, senkire egy pillantást sem vesztegetve, semmi iránt nem érdeklődve, egykedvűen, mint egy halott és mozdulatlanul, mint egy fejfa, amelynek már mindegy, hogy lakodalmas menet megy el az országúton, vagy pedig síró-rívó emberek új holtat hoznak a szomszédjába. Hirtelen megöregedve, mint egy uraság, akit birtokából kilicitáltak; komoran, mint egy végrendelkező, aki most már azon töri a fejét, vajon végső akaratát teljesíteni fogják-e utódai… A megrozsdásodott fokosok, porlepett karikások, divatjamúlt buzogányok, ócska sisakok, amelyek elhanyagoltan hevernek egy fegyvergyűjteményben, juthatnának az ember eszébe, ha ez a férfi még sokáig mozdulatlan maradna ott a bolondokkal megrakott villamoskocsin… De most hirtelen feláll.
Horgas, vállas, derékban karcsú, mellkasban szügyes, farkasnyakú, elsötétedett képű férfiú alakja mutatkozik, mint valami kísérteté, amely a magasból vagy a föld alól termett itt, hogy ráijesszen az önkívületben lévő kofákra, némberekre, részeg katonákra és a katonáknál is részegebb civilekre.160
Az első másodpercben csak a közvetlen körülötte ingók, lógók, tébolyodók hallgatnak el, mintha valami dermesztő szelet fújna a kabátjából a láthatatlan arcú ember.
– Tisza – hallom a kocsi másik végében a futamodva szálló szót, amely mesterlegények melléből, némberek szomjas szájából, katonák elvadult bajusza alól, a villamos félbolond utasaiból kiröppen, amint talán a halál hideg lehelete szokta megkörnyékezni az embereket.
Az állatsereglet fölfigyelt, mintha a kegyetlen idomító lépett volna közéjük. A kedélyesen durva katona, aki az imént már nagyon kezdett hasonlítani egy röhögő középkori zsoldoshoz, aki idegen városba érkezve először a fehérnépekre veti szemét, hirtelen vigyázz-állásba áll. A csiklandósan sikoltozó hang, amely az asszonyfélék száján olyan megszokott lesz e napokban: befagy, mintha korbácsot éreznének a céda vállukon. A villamos nem fizető utasai, foglalkozásukat abbahagyott, a napok tébolyult káoszába fejest ugrott férfiak, konyhájukból kimenekedett nők, magukat férfinak vélt gyermekek: mind-mind elhallgatnak egy másodpercre… Ha nem tévedek: ezt az érzést a váratlan félelemnek hívják.
Tisza egykedvűen, oldalt sem tekintve vette tudomásul, hogy helyet adnak neki a zsúfolt villamoson. Látszott, hogy ezt igen természetes dolognak tartja, amint lassan előrehaladt, kimagasodva férfiak és nők közül. Egy lógó inasforma gyereket előtte letaszított a lépcsőkről egy betlehemes szakállú katona. Tisza oly könnyedén ugrik le, mintha lóról szállna le.
– Tisza! – mondja hátunk mögött valaki a még elnémult villamosban, amint az bolondan, csengőszóval durrogva, pattogva – mint minden ezekben a napokban – továbbrohan a Múzeum körút irányába.
Tisza a Dohány utcába fordul be láthatatlan arcával; egy darabig még figyelem horgas, zászlórudas alakját a megsokasodott járókelők között. Nem vagyok éppen lassú járású embernek mondható, de a tétovázás, a határozatlanság, amely ezekben a napokban tán a legjobb futók lépteit is mérsékeli, nem engedi, hogy hatvan centimétert tegyek lépésenkint. Tisza pedig lép tán hetvenöt centimétert is. Vajon hová siet? Mit tudott meg, hogy ilyen rohanva megy?… Ha valaki ismeri a dolgok állását e napokban: az csak ő lehet. Ó, bár találkoznék egy kölyök-zsurnalisztával, aki még nem szégyell futamodva járni a népes utcákon, akit Tisza után menesztenék! Mi lesz velünk? Hová161 megy Tisza? Van valahol tán egy telefon, ahonnan a királlyal vagy Vilmos császárral beszél? Megbízható katonaságot rendel Pestre, és majd mindenkit felköttet, aki itt a rendet megbontotta? Hiszen csak nem hagyja magát egykönnyen falhoz állítani ez az ember, aki annyi esztendeig parancsolt Magyarországon?… Megszólítom majd!…
Vágtatnak a gondolatok, de vágtat a sötétedő utcán Tisza is, mintha érezné, hogy követik.
Reménytelenül megállok egy utcasarkon, Tisza alakja végleg eltűnik a pesti utcán. Gyalogszerrel nekiindulok a Margitszigetnek. Mire a hídra érek, hallom, hogy itt-ott még harangoznak a tornyokban esti verseket; olyan nagy baj talán még sincs… És miért félnék vajon, mikor Tisza villamoson meg gyalogszerrel járkál az észvesztő Pesten?
Másnap estére már halott volt. Elnyújtózkodva feküdt egy városligeti villa előcsarnokában a földön. Milyen kiismerhetetlen ember volt: lehet, hogy még örvendezett is annak, hogy meg kell halnia.
1925162
