Nyíri mese
Nyíri mese
Emlékszel a babonás vidéki estékre, amikor tengeri-hántoláskor, a hidegedő holdvilág alatt arról mesélgettek az emberek körülötted, hogyan tért vissza az öreg Csengeri a nyíregyházi Morgó-temetőből, egy szál fehér ruhában, hogy osztályos örökösei között rendet teremtsen – és a mesemondó ilyenkor az októberi ködbe mutatott, amely megvonta a maga áthatolhatatlan ködfalait a temetők, mezők, tanyaházak körül?
Emlékszel a mesemondóra, aki mindig csak egyetlen alakról monda meséket a nyírségi udvarházakban, mégpedig mindig ama betyáros külsejű, cifraszűrös, félszemű Vay grófról, akit a háta mögött Sobri Jóskának (helyesebben: Zsubrinak) neveztek, de a különcködő gróf azt sem bánta, ha szemébe mondják vala betyárnevét, mert jókedvében maga is eldicsekedett azzal, hogy fiatal korában ő maga volt a bakonyi Zsubri Jóska, amíg meg nem unta a bandavezérséget, és hazajött a Nyírbe földesúrnak?
Emlékszel az öreg Mezősy Lászlóra, akinek hegyaljai szőlőjében termett borát adogatják vala azoknak a nagybetegeknek a Nyírségben, amely másvilágra megjelölteken már az orvostudomány nem tud segíteni, pedig Jósa András megyei főorvos szerint kár minden magyarért, aki mezítláb hal meg. A Mezősy-féle aszútól kapott kedvet maga a hetvenesztendős szőlősgazda, hogy újra megházasodjék – és mások is követték példáját az öregek közül, akik a Mezősy-borokat méltányolták.
Emlékszel a nyíri pajkosok legendájára, amely szerint a 19. század második felében, amaz időben, amelyet a Bach-huszárok korának mond a reminiszcencia: minden nyírségi úrfinak úri kötelessége volt darab ideig a nemzeti betyárságot szolgálni, mégpedig olyanféleképpen, hogy elment bujdosni, elment összeesküdni, kalandokba keveredett, szabadcsapatba lépett a „német ellen”, hogyha majd visszatér356 megint a szabadság ideje, mindenki talpon legyen? Emlékszel a nyírségi udvarházakra, ahol Gencsy Berti agarai ásítozva várták az őszi reggelt, amikor majd megversenyeztetik őket a nyíregyházi határban? Emlékszel a hétszilvafás kúriákra, ahol száz esztendő óta folyó családi pörök írásai hevertek a töredezett lábú székeken, elárvult asztalokon, almáriumokban, szekrényekben – és sajnos, nem is volt már egyéb a háztája se, mint bélyeges papiros, míg a hétszilvafák együtt sóhajtottak az őszi széllel… Akkor volt az igazi baj, amikor a szilvafák már sóhajtani is elfelejtettek.
Valamikor a Bakony, a Balaton, az Alföld, a Felvidék szolgáltatta azokat a szép mesemondásokat, amelyeken a magyarok lelke elmerengett. Manapság, amikor körülnézünk, elszomorodva látjuk, hogy megfogyatkoztak meseforrásaink; a magyar fantázia elkódorog az országhatárt jelentő Nyírségben, ha mesemondáshoz van kedve a hosszúra nyúló őszi estéken.
Már maga az is a mesemondások világába tartozik: hogyan lett száz esztendő alatt az ország egyik legnagyobb városává Nyíregyháza.
Valóban száz esztendő előtt termett ki Nyíregyháza a nyírségi homokból, akármint csóválja a fejét a mai olvasó. Azon a helyen, ahol manapság az ötvenezret meghaladó lakosságú Nyíregyháza áll: száz esztendő előtt még nem volt egyéb, mint néhány jobbágytanya, vadvíz, erdő, meg „nyír” – az a bús, reménytelennek látszó nyírségi pusztaság, ahol őszidőben megáll a világ, a sarak, vizek, pocsolyák, országutak hiánya miatt. A nádasokban futóbetyár meg farkas lappangott. Emberlakta hely legfeljebb a csárda, ahol a megyei csendbiztos faggatódzik útonállók felől. A debreceni, miskolci vásárosok keresztet vetve húzódtak keresztül szekereikkel e vadregényes tájon, nagyon szerettek minél hamarább túl lenni az Ököri-tavon. Amíg egy Károlyi grófnak eszébe jutott, hogy magyar farmereket, telepeseket vonz e bús vidékre, Békés megyei tót-magyarokkal, úgynevezett tirpákokkal népesítvén be az embertelen tájat. És a tirpákok már száz esztendő előtt „megváltották” magukat, kiművelt földjeiket, tanyáikat jószágukat és szabadságukat Károlyi gróftól, mégpedig örökpénzen. Honnan vették a „farmerek” a temérdek pénzt, amelyre a megváltáshoz szükségük volt? Csoda, a nyírségi csodák között is a legnagyobb csoda a tirpák-szorgalom, a tirpák-munka, a tirpák-vágyon,357 amelynek az a természete, hogy nem tud fogyatkozni, hanem mindig csak növekedni. Mint valami új honfoglalók jöttek ide a Békés megyeiek, hogy a faekéikkel, munkabírásukkal, bibliai serénységükkel megvessék alapját annak a városnak, amelyben manapság már nem is ritka a háromemeletes palota.
És most, a százesztendős alapítás éveiben, mikor már a Tresztyánszkyakból lett Nádosiak, a Tomasoczkyak, a Bencsek, a Szocsovok, a Csengenek megépítették első templomukat, iskolájukat, folytatódnak a csodák. Bár az üzletes Miskolc és a vásáros Debrecen közé ékelődik be földrajzi fekvésénél fogva az új Nyíregyháza (hogy kétfelől is küzdjön a konkurrenciával), a város hirtelen fejlődni kezd. A városalapításról éppen úgy levizsgáznak az egykori nincstelen telepesek, mint arról, hogyan kell a terméketlen pusztaságból gazdag termőföldet teremteni. Nem járt innen senki Amerikában, mégis jobban tudják a farmerek álmát, a városalapítást, mint azok az amerikai telepesek, akik az ottani nagyvárosokat építették. A felvidéki lutheránusok szivárognak apránkint Nyíregyházára, miután itt evangélikus gimnáziumot alapítanak. Már van is új neve Nyíregyházának a 19. században: a közeli Debrecen (a „kálvinista Róma”) mellett elnevezik őt „lutheránus Rómának”, ahol vasárnaponkint asszonynak, férfinak egyaránt nagy kapcsos imádságos könyv van a hóna alatt, mint valamely jelvény, amely az őslakosságot példázza.
Tagadhatatlan, hogy a nagyszerű, páratlan népi erények mellett valódi „tirpák-szerencséje” is volt Nyíregyházának, hogy szinte tündéri gyorsasággal valósult meg a városalapítók álma. Jött az 1848–49-i szabadságharc, majd az utána következő tétlen, bús magyar idők, amelyeket leginkább a megye székhelye, a szabolcsi nemesség lakta Nagykálló érzett meg. Nyíregyháza akkor sem sokat politizált, mint manapság sem, hanem dolgozott a tirpák napkeltétől napestig, mintha mindig buzogna benne az egykori farmerek vérmérséklete, akik a szabadság mellé várost is akartak maguknak alapítani. És ezt a várost fejlesztette, építette, eszményesítette, szinte hitvallásává emelte az ősi békési telepes unokája, az öreg Bencs, a város esze és polgármestere, aki nem nyugodott addig, amíg Szabolcs vármegyének nem emelt székházat Nyíregyházán, hogy a megyei központot is idecsalogassa Nagykállóból. A históriai múltján, gyönyörű nemességén, évszázados történetein merengő Nagykálló egyszerre azon vette észre magát, hogy mellette egy új nagyváros növekedett ki a vadvizekből, nádasokból.358 Talán Szentpétervár óta nem alapítottak úgy várost az ős-Moszkva nyakára, mint Nyíregyháza meglepte az ős-Nagykállót, amikor vár, nemesi kúria, udvarház helyett „modern” házakat kezdett építgetni már a 19. században is. Most már csak idő kérdése volt, hogy mikor unja meg a szabolcsi nemesség a tagadhatatlanul szívderítő őszi agarászatokat, az ősi udvarházak búskomoly mulatozásait, a hosszas szüreteket (amelyekre nézve „szüreti vakáció” címen még nemrégen is felfüggesztették a tanítást, hivataloskodást egy őszi hétre) – most már csak idő kérdése volt, hogy mikor kívánkozik a mindinkább álmosodó Nagykállóban a nemes vármegye a friss, eleven életben pezsdülő Nyíregyházába.
Az öreg Bencs a kezét dörzsölgette, lutheránus-mosollyal várakozott – az ő ideje, a megyei székhely hurcolkodása valóban rövidesen bekövetkezett.
A magyar városok történetében a százesztendős Nyíregyháza azért is egyedülálló, mert nem fulladt ki talán egy esztendőre sem abban a versenytempóban, amelyet száz esztendőn át diktált önmagának. Száz esztendő alatt akart behozni mindent, amit a körülötte fekvő Debrecen, Miskolc, sőt még Kisvárda is századok óta produkált. És az idegei egyszer sem mondták fel a szolgálatot (talán csak az idők szülte tiszaeszlári pör idejében, amely pört éppen ebben a városban tárgyaltak), folytonosan megmaradt a régi farmerek példaadása mellett: dolgozni, takarékoskodni és megint csak dolgozni. És e mellett a sivár, szinte reménytelenül józan életprogram mellett is úgy növekedett a mesebeli leányzó, akit többé nem lehet véka alá rejteni, mint ahogy Nyíregyháza fejlődött, szépült, kijött az ismeretlenségből. Ó, mondd, mondd nekem, te kóválygó emlékezet, hová lettek a nádfedelű házak, a betyáros világra emlékeztető állások, istállós vendégfogadók, a girbegurba kövezetek, a varjak lakta tornyok, a feneketlen sarak, a vadkacsás tavak, a zordon városvégi temetők, a bujdosók, a cédula-házak, a városvégi vásárterek Nyíregyházáról? Egy város, amelynek százesztendős múltját sem lehet manapság már megérinteni anélkül, hogy ezeresztendős port nem találna az ember már a húsz-harminc év előtt történteken! Egy város, amely nyomban felejti a tegnapi munkát, amint az új nap kínálkozik fel az égboltozaton, hogy újra meg újra nekilóduljon a munkának, és a temetőkben359 nyújtózkodó ősei nem figyelmeztetik az élet haszontalanságára! Egy város, amely száz esztendő alatt nem ábrándult ki a mindennapi szorgalomból (mert hiszen folyton eredményeket látott annak a nyomán), az egykori tirpák-tanya, amely gondolat szerint nem láthatott tovább a háztetőnél, amelyre ilyenkor őszidőben a tököket szokták kirakni sárgulás szempontjából – és mégis messzibb látott, még a szalmakazlaknál is; az egykori jobbágytelep, amely csak éppen azt a földet kívánta álmába magáénak mondhatni, amely darabka földet elvett testi munkájával a vadvíztől, a szárcsától, a nádastól, a vadmadártól; egy farmer-ültetvény, ahol legfeljebb vasárnaponkint gondolkozhatik az ember magáért, családjáért, terveiért, mert az élet örökösen verejtékező hétköznapokból áll… Mondd, ó, mondd, emlékezet: hová lettél, hogy felhúztad mérföldjáró csizmáidat, eltemetted őseidet, anélkül hogy valaha is megfeledkeznél róluk, akik az első csodákat elkövették ezen a földterületen, amely voltaképpen sohasem kellett senkinek, csak azoknak a nomád tirpákoknak, akik faekével, de szemrevaló lovakkal érkeztek meg Békésből, hogy itt új honfoglalásba kezdjenek. A városoknak is vannak meséik, mint az embereknek. Nyíregyháza vezet a mesemondásban az új Magyarországban, amelyet még mindig nem tudunk megérteni.
1927360
