3. TISZA ELKÉSETT…
3.
TISZA ELKÉSETT…
TISZA ELKÉSETT…
Az óramutató már kilencre járt, a rendhez szokott Figyelő-munkatársak, így Lyka Károly, Adorján Andor, Seress László is javában elfogyasztották a kaszinói menüt; végre, körülbelül egy órával a miniszterelnöki palotából való távozása után, felhangzott Tisza halk köhécselése a bordópiros bársonyfüggönyök mögött, amely függönyök a vacsorázóasztalt a többi asztaltól elkülönítették.
Herczeg úr sietett a kiváló vendég fogadására.
Tisza kissé csapzott, izzadt volt a hosszadalmas sétától, miután nyilván nem jött egyenes úton, hanem mellékutcákon kanyargott, mint ahogy szeretett járkálni Pesten ez a különös férfi. Mintha frissen kezdett sétáiban férfikorában is fiatal jogásszá változott volna, aki élvezte a pesti este örömeit. Gyönyörködött a nagyvárosi életben, mint egy vidéki földesuraság, ha Pestre jön gyapjúját eladni.
Herczeg úr bemutatta Tiszának azokat az írókat, akiket odáig még nem ismert őkegyelmessége. (Ez utóbbiak közé tartozott e sorok írója is, és emlékezetében maradt Tisza egyetlen kézszorítása, amely olyan komoly és erőteljes volt, mint egy lóhajtóé.)
Tisza evett; mellette Herczeg úr is fogyasztani kezdte vacsoráját.
Tisza úgy tartotta a kést és villát kezében, mint ahogy Tégláson vagy Geszten tanulta gyermekkorában, nem pedig úgy, mint Oxfordban tanítják. Az evőkéssel mindig tempót látszott inteni, amint azt a pecsenyébe mélyesztette. Egyébként a kés felfelé állott pengéjével128 állandóan kezében, mint a kard. A villája már sűrűbben járt a szószok között. Sőt, kanalát is elővette, amikor éppen a zsírosabb részek fogyasztásához érkezett, így a pecsenyezsírral kevert borsópüréhez. Majd kenyérdarabkákat tűzött a villája hegyére, amellyel a tálat kitörölte. (Nyilván megéhezett a megerőltető sétában.) Valóban „vidéki úriember volt Pesten”, még étkezési szokásaiban is.
Így közelről vizavija, Farkas Pál szomszédságában üldögélvén, a fekete szalonkabátos, alacsony galléros, inkább feketébe, mint szürkébe játszó, szakállas, hanyag bajuszos, inas nyakú és izmos kezű úriembert obszerválva: – természetesen vidéki emlékek ötlöttek e sorok írójának emlékezetébe.
Sok szép, régi, madárlátta és emlékezetbe vésett nyári és bihari uraság szellemalakja tünedezett fel a múlt időkből. Szikár, akácfa karú, kantárt és gyeplőt tartó kezű, szikszáraz, alföldi napfénytől, alföldi téltől kicserzett urak, akik őszi napon azonban elmerengtek a mulandóságon, és az öregek korhadt fejfái helyett a falusi temetőben: hosszabb életű fejfákról gondolkoznak, amikor éltük eredményeit összeadják…
Ilyen volt a nyírségi úriember, aki agarai után száguldott a napraforgó fekete kóróival jelzett mezőkön, toronyirányában, amerre talán a Tiszának kell folyni, hogy megállítsa vágtatásában…
Ilyen volt Bihar, a nagy Bihar számos lakója, aki az ősi föld és ősi gondolat megbízhatóságával együtt a régi és új Tiszák tennivalóiban, cselekedeteiben, eredményeiben életre-halálra bízott, és nem is igen csalatkozott.
Egy nagyon megbízható ember, aki aligha követhet el valamely hibát, hogy miatta erkölcsöt és hitet, kortestollat és jellemet, régi társaságot és barátságot kellessen változtatni.
Még így, a fehérasztal önkéntelenül „fraternizáló” hangulatában is érződött a közöttünk ülő úriember magaviseletéből valamely túlvilági erő, mágnes, amely vonz vagy eltaszít, legbelülről jövő erőszak és hatalom a heti vásáros események fölött.
Bizonyára ő intézkedik itt is elsőnek, ha például az Országos Kaszinóban tüzet jelentenek, vagy egy idősebb klubtag a vérnyomás hiánya miatt szédülten dől hátra karosszékében… Nem is szólhatott volna más előbb, mint ő, ha például az Újvilág utcában kraváll kerekedik, és az ablakokat beverdesik.
De abszolút biztonság, szinte minden lelki gyöngeséget eloszlató129 nyugalom áradt szavából, amikor Lovik Károlytól, szomszédjától megkérdezte, hogyan is nyerte meg a „gondozása alatt levő” Schossberger-lóval, „Kapus”-sal, a legutóbbi István-díjat, amely esemény a legszélesebb körökben feltűnést keltett, talán nagyobbat, mintha a jeles író valamely akadémiai pályadíjat nyert volna.
Lovik Károly Tisza kérdésére, emlékezet szerint, így felelt (mint később egy levelében is megírta):
– Kezem alatt a ló nem volt, s ha, mint az istálló vezetője, a tréningbe befolytam, mindig lehetőleg szabad kezet iparkodtam adni a trénernek. A Kapus-eset kivétel volt, melyet a szabály megerősítésének szoktak tekinteni.
– Tény, hogy ez a mén a saját felelősségemre futott még négy nappal a Szent István-díj előtt egy versenyben, miután – a trénerrel ellentétben – nem találtam elég fittnek, és miután otthon reggel nem volt mód őt igazán „megnyújtani”.
– De a kísérlet sikerült, a mén soha jobb nem volt, mint a Szent István-díj napján, és nyert, ahogy akart.
Tisza elgondolkozva hallgatta Lovik Károly igen komoly hangon elmondott szavait.
