A CIRKUSZ MŰVÉSZNŐJÉHEZ
A CIRKUSZ MŰVÉSZNŐJÉHEZ
Tegnap este egy kecskeszakállas úriember (akiről későbben kiderült, hogy nem is szabó) tüntetőleg hátat fordított, amikor maga, tündérnő, Isztómina a nagydob tetejére ugrott, hogy onnan szertehintse mosolyait, bókjait és csókjait a nagyérdemű publikum között… Sőt, ez a kecskeszakállas valamely pisszegő hangot is hallatott, mintha valami pincért hívna a maga neveletlen modorában. A tapsorkánban, láttam elboruló arcán, Művésznőm meghallotta a kecskeszakállas jeladását, és ezért én ma reggel megölöm a kecskeszakállast, vagy ő öl meg engem. A pisztolyok felporozva már, hű szekundánsaim csak arra várnak, hogy végighallgassam a hajnali misét, és én itt a templom sarkában levelet írok Önnek, Isztómina, mert ha végzetesen találna is az ólom, akkor is az Ön neve lesz az, amelyet lezáruló ajkam rebegni fog. Isztómina, úgy érzem, hogy ma meghalok Önért.
És most bevallom, hogy már nagyon régen szeretem Önt. Szerelmem időpontját nem tudom megmondani, mert még akkor nem volt karkötőórám, amelyen minden tennivalómat pontosan ellenőrizhettem. Mindössze arra emlékszem, hogy szerelmem körülbelül egy időben kezdődött a sörhajú karnagy pálcikájának első mozdulatával, midőn az emelvényen jelt adott a fúvósoknak és vastag húros muzsikusoknak a megnyitó induló eljátszásához. És a nyurga klarinétos kíváncsian áthajolt a nemzetiszínű vászonnal takart karfán, hogy megnézze, ki jön elő a manézs bordópiros függönyei mögül… Bizonyosan Önt várja ez a szemtelen fráter, Isztómina, mert észrevettem, hogy hangszerét mindig az égnek szegezte, amikor a tündérnő a porondra tánclépésben kiugrott. És engem nem nyugtatott meg, hogy a zenészek székei alatt komótos nyugalommal álldogáltak a söröskancsók, amelyeket Anionnak, a cirkuszszolgának kellett kötelességszerűleg megtölteni az előadás előtt és előadás közben… Nem, én nem hittem a söröskrigliknek… Az a gondolat furdalt, hogy a karmester csupán a publikum előtt akar tekintélyt403 tartani, amikor mindenféle ócska paplandarabokkal kitömi a nadrágját, a bagolyokulárét is azért viseli orrán, hogy a karzati látogató ne merje megkritizálni a maga füttyeivel az előadott zenedarabok hiányosságait, valójában egy karcsú, csikószemű fiatalember ő, aki a szünetben az Ön öltözője körül settenkedik, Isztómina. Úgy érzem, hogy ma meghalok Önért.
Bevallom, hogy korántsem vagyok olyan boldog, mióta páholyülésem van (amelyet esténkint szegény anyám összekuporgatott fillérein vásárolok meg), mint abban az időben voltam, amikor a cirkuszponyván egy icipici lyukacskát fedeztem fel, amelyen egyedül én nézegettem be az Ön öltözőjébe… Vajon látott-e, Isztómina, midőn trikóját felvonta? Tél volt, és az én szemem hiába kereste azt a bizonyos vattát az ön trikójában. Az Ön trikója nem volt kitömve, Isztómina, bájai kitölték azt véges-végig, és én erre nagyon büszke voltam. A sátorponyva lyukacskája százszor különb hely volt mai páholyülésemnél; egyedül voltam a tudója annak, hogyan reng a tükör a női öltöző választófalán, mert a szomszédban a balletcorps hancúrozva és hangosan öltözködött. Egyedül csak én láttam, hogy mennyi mindenféle nyúllábra, szarvasbőrre, skatulyára, üvegre és tüllszoknyácskára van szükség ahhoz, hogy a mai előadás jól sikerüljön. És láttam, hogyan hányja a keresztet magára, amikor utoljára nézi meg magát tükörében, és odabévülről, mint a kivégzéshez rendelt dobok, megperdülnek a hangszerek, és a pikulás hosszú nyakát kinyújtja az emelvényről, hogy meglássa Önt, amint cári briliánsokkal díszítve megjelenik a trapézugráshoz. Isztómina, úgy érzem, ma meghalok Önért.
Bevallom, hogy gyűlöltem a cirkuszigazgatót és nejét, amint „az úr” fekete frakkban, „a hölgy” pedig uszályos ruhában kilovagoltak a manézsba. „Gödöllői séta”: ez volt a „számuknak” a címe, és észrevehető volt a publikum meglepetése, amikor a cirkuszigazgató Ferenc Józsefnek maszkírozta magát, míg az igazgatóné szerencsétlen sorsú királynénkat, Erzsébetet mímelte… Mondhatom, tündérnő, mindig felháborodtam a tapsokon, amelyeket a cirkuszigazgató és neje bekasszíroztak a nagyérdemű közönségtől: ezek a tapsok a felséges királyi párnak szólottak, nem pedig nekik, kócevőknek. Különösen méltatlankodtam azon, hogy az igazgatóné ostorával meglegyintgetett egyes elegáns férfiakat, akik dülledő szemmel nézték az első padsorból vagy a lózsiból, hogyan sarkantyúzza a direktorné piskótanagyságú lakkcsizmába bújtatott lábával a jól404 betanult heréket, amelyről Ön, tündérnő, volt szíves közölni velem, hogy az almafoltok festve vannak szőrére… Azt írtam, hogy méltatlankodtam a direktorné gömbölyű, testhezálló lovaglóruházatán, valamint vöröses fátyola alól nézelődő ibolyaszemén? Nem, Isztómina, én komolyan megharagudtam, amikor az előadás után az igazgató úr és neje nem a cirkusz végéhez csatolt, hosszú komédiáskocsiban tértek nyugovóra, hanem a Vörös Ökörhöz címzett fogadóban fenntartott asztaluknál foglalták el helyüket, vagy a helybeli közönség hódolatát itt is elfogadták… Haragudtam azért, hogy „Erzsébet királyné”, aki néhány fertályórával előbb olyan tapsviharokat aratott művészi lovaglásával (az almásszürkén), amely tapsok dübörgése közben bízvást lyukat hasíthattak a ponyvára, észrevétlenül, azok is, akik odakinn rekedtek: ugyanaz a direktorné most oroszos bundában, piros orrát mutogatva jelentkezik a Vörös Ökörnél, és boldognak mutatja magát, ha udvarlói asztalához rendelik a kucsébert a szerencse kipróbálása végett… És ilyenkor mindig Ön jutott eszembe, Isztómina, aki életveszedelmes ugrásait elvégezvén a trapézon: most egy kis bérelt szobácskában teát vacsorázik társnőjével, és izmait hideg vízzel öblögeti, mert hiszen holnap is van előadás. Ezért meghalok ma Önért, Isztómina.
Bevallom, hogy darabideig féltékeny voltam a partnerére is, Losic úrra, aki magát, Isztómina, tízméternyi magasságban a földszinttől a trapézon hintáztatja, repülés közben karjánál fogva elkapja, lábába kapaszkodik, és merész ívben továbbrepíti, mint ez már a légtornászok régi szokása. Bevallom, hogy még az sem nyugtatott meg véglegesen, amikor Losic úrról megtudtam, hogy hat neveletlen gyermek atyja Boroszlóban, és a felesége erőművésznő egy másik társulatnál. Jó darabideig sehogy sem tetszett az a fogás, amellyel Losic úr az ön bokáit illeti ott a tízméteres magasságban. Sokkal illedelmesebb is lehetett volna Losic úr, amikor Önt reptében elkapja. Nagyon is visszaélni látszott azzal a helyzettel, hogy odafent a trapézon a maga élete az ő kezébe van letéve. Nem, ez sehogy se volt gentlemanhez méltó eljárás, midőn egy ízben, egy rövidebbre vett repülés idején, az ön lábszárait, tündérnő, Losic úr úgy megragadta, hogy kezének nyomai még napok múlva is látszottak az öltözőbeli lyukon át, amelynél szerencsém volt tartózkodhatni… Mindazonáltal meghalok Önért, Isztómina, és ma este már nem leszek jelen, amikor a karnagy jelt ád Antonnak, hogy hozhatja a frissen csapolt söröket.
Még csak egyetlen gondolat tart vissza ebben a földi életben, amely405 gondolat nem más, mint próbatétele annak a bizonyos cirkuszigazgatónénak, aki olyan nagyon különbözik Öntől munkateljesítmény dolgában, ő csak nyeregben dolgozik, míg Ön a légben, mégis vetélkednek érte az udvarlók, hogy kinek a szerencseszámait fogadja el a kucsébertől… Azon gondolkozom, hogy mit szólna ez a körülrajongott hölgy, ha én egyszer egy egész kucséberkosarat nyernék a részére? – De meghalni magáért fogok.406
