„A Batthyányék szobalánya”
„A Batthyányék szobalánya”
Mária csókjának néha olyan volt az íze, mint a hűvös osztrigának, máskor pedig mint a pattogatott kukoricának.
Bár testileg oly izmos volt a leány, mint egy légtornásznő, a hold fordulásai legtöbbször komolyan beteggé tették az ifjú hajadont. Újhold jöttekor valamely névtelen, félelmetes nyugtalanság vett rajta erőt, minden ok nélkül szeretett hangosan sírni, harapdálta az ujjait, amíg kibuggyant a vére, gyűlölte a haját, néha úgy megszorította Sobri Jóska nyakán az ütőeret, hogy a jól termett ifjú fuldoklott. Kiszámíthatatlan volt; azzal fenyegetőzött, hogy megszökik egy vándorcirkusszal. Az anyja azzal gyógyította, hogy egész nap kártyát vetett neki, és többnyire az ételekről beszélt, amelyeket másnap vagy harmadnap feltálalnak.
– De hiszen én úgy olvastam a Szép szobalány csintalanságai-ban, hogy az osztrigának külön nyitója van, amellyel a csigát feltörik! – kiáltott fel siránkozva a beteg leány, amikor az anyja az ágy szélén üldögélve a másnapi ebéd menüjét olvasgatta kártyáiból.575
– Megteszi a magáét az én öreg konyhakésem is. Nincsen olyan pecsenye, amelyet én azzal el nem tudnék vágni – felelt zavartalanul Szarvashegyiné. – Ha én azt mondom neked, hogy holnap osztrigát eszünk, akkor itt lesz az osztriga.
– Mint Vecsera Máriánál – sóhajtotta a Rózsa utcai Mária, hogy a nagy vágyódástól kicserepesedtek az ajkai, és valóban érezte a soha sem kóstolt osztriga ízét. (Ha ilyenkor megcsókolná valaki, azt hinné, hogy egész éjjel a maszkabálon mulatott egy öreg Rothschilddal vagy a görgényi vadászokkal, akik a szép szegény leányokat ilyen Redout bálokon szokták betegre etetni egzotikus ételekkel és Pomery és Greno ledér boraival.)
Az új keverésnél azt mutatta a kártya, hogy búcsú van a Terézvárosban, Rudolf trónörökös álruhában elnyeri a céllövészeti panoráma összes műtárgyait, még a legnagyobb virágvázákat sem hagyva ki, amelyeket szétosztogat a szájtátók között. A Mező utca sarkán pattogatott kukoricát árulnak, és a Fips-féle leányiskola növendékei vágyakozva állják körül a Jancsi csemegét.
Az álruhás idegen abbahagyja a céllövészetet, és nyomban megvásárolja a zsáknyi kukoricát, amelyet szétoszt a kisleányok iskolakötényeibe.
– Olyan gyűrű volt az ujján, mint egy szultánnak – rebegte sírósan Mária. – De meg se húzta a hajam, csak azt kérdezte, kell-e még tengeri, kislány.
– Legközelebb meghúzza a hajad – bókolt kártyái felett Szarvashegyiné.
– A királyfi – sóhajtotta Mária, és lázas ajkainak most pattogatottkukorica-illata lett.
A minden hónapban előforduló betegség miatt Szarvashegyiné végre beadta a derekát, megalázkodott annyira, hogy felkeresse az óbudai jósnőt, de az valami badarságot mondott: nem szabad minden éjszaka férfiak bosszantását hallgatni a fiatal leánynak. Szarvashegyiné méltatlankodva jött haza Óbudáról.
A beteges napok elmúltával Máriának karakán jókedve kerekedett. Elmulasztana Sobri Jóskával az iskolát, nyakon csípte Ilonát, és vitte őket, mint a szélmalom.
– Menjünk a kincsünk után! – kiáltotta, mikor az ifjú április néhány szeplőcskével hintette be az arcát, mintha előre megjelölné576 az elkövetkezendő csókok helyeit, mint a mérnökök rakják le színes póznáikat a mezőkön. Sobri Jóska vonakodott. Mária szétvetette a lábát, amint állatszelídítőnő módjára a mogorva fiatalember elé állt.
– Te, már sokszor megmondtam neked, hogy nem szeretem a mindennapi embereket. Nem szeretem a lehajlós inggallérokat, amely illett Deák Ferencnek; a „Zekszert” a hajadból a füled mellett, amellyel manapság már csak Krúdy kapitány, a honvéd menedékház parancsnoka hódítgatja a nőket; az ádámcsutkádat és a nagy orrodat, mert csak a nagymamák hiszik, hogy az ilyen férfiak valamely különös okból vannak megjelölve a sorstól… Én a regényhősöket szeretem.
– Vegyen magának egyet az apám regényeiből. Elég bolond emberről írt az öreg az Alföldi toronyőr-ben. Rózsa Sándor regényes gavallér.
– Én megelégszem Sobrival, de az olyan legyen, amilyennek én akarom. Ha kell: leugorjon az emeletről, rózsát lopjon nekem a margitszigeti kertészetből, piros fejű kakast, pénzes hátú halat a piacról, csókot az ellenségünk, a méltóságteljes, imakönyves szomszédasszony ajkáról… Én csak azt a férfit fogom valaha szeretni, aki imponálni tud nekem, nem úgy, mint az anyám korabeli gavallérok, aki megverték kézzel vagy szemmel az asszonyokat; hanem úgy, mint az oroszlán bőgése az állatoknak. És hidd el nekem, Sobri Jóska, hogy az egész élet nem ér egy hajítófát sem, ha azt be nem tölti egy nő szerelme.
– Ezt szokták mondani az öregasszonyok a férjüknek, mikor azok a kocsmába akarnak előlük szökni. Nem megyek kincset ásni.
– Sobri, te akasztófavirág – pattant fel Mária. – Nem ismered még a kezemet?
Egy villanás alatt megmarkolta az ifjú orrát, és olyant csavart rajta, hogy Sobri Jóska sziszegett.
– Megyek a pokolba is, csak eresszen… Bestia! Borgia Lukrécia! Előre megrendelheti a koporsóját, aki magát valaha feleségül veszi.
Ilona jól ismerte villámló húgát. Tréfásan vállat vont, mintha nem törődnék Mária erőszakosságával. Úgy mentek végig az Andrássy úton, mint a tegnapi huszárönkéntesek. Bancalláryné, a zsidó nőegylet elnöknője csaknem keresztet vetett ijedtében, amikor palotája577 kapuján kilépve az Andrássy út veszedelmével találkozott. De Zukker generális, aki kis kerekes széken tolatta magát a déli napsütésben, hátraszólt kutyamosójának, hogy lassabban haladjanak. Más bolond férfiak izgatottan rohantak be a borbélyműhelybe, hogy szakállukat fodoríttassák, másnak viszont az jutott eszébe, hogy tengerkék szalaggal ellátott szalmakalapot kellene venni; a lovasok tüntetőleg megveregették hátaslovaik nyakát; a Foncičre palota ablakában kabarját, gallérját kezdte ledobálni a bolond öregúr, aki akkortájt ott lakott. Az uszályukkal páváskodó dámák olyan hangot hallattak, mint a patkány cincogása, amikor az ismert pesti lány hevesen elrohant mellettük.
– Ha megtaláljuk valaha a kincset, olyan sleppes ruhában járok erre, mint Erzsébet királyné – duruzsolta Mária, és minden ok nélkül nagyot csípett Sobri Jóska karján. – Te vadalma!
A Lánchíd kőoroszlánjai egykedvűen néztek a kisasszonyra, a Gellérthegy sem emelte meg süvegét: Budára értek, a hosszú kabátos, tubákos Budára, ahol a férfiak a hátuk mögött lógatják le a sétabotot, és a harmonikás nadrág alján minden eshetőségre készen gumiszalagot is viseltek – tán azért, hogy a nadrág meg ne ugorjon tőlük egy óvatlan pillanatban? Emberemlékezet óta egyetlen nőszemély csinált némi felfordulást a Krisztinában és a Tabánban, a Batthyány grófnők szobalánya, aki éjszakánként úrnői öltözeteiben kalandozott a tamburás, halszagú kocsmákban. Azóta is minden feltűnően viselkedő hölgyet a budaiak röviden a Batthyányék szobalányának neveznek.
A tabáni temető felé mentek a Gellérthegy oldalában, és Mária felragyogott, amikor egy temetési kocsival találkoztak, amely a szokásos kísérőivel ellenkező irányba haladt a temetővel.
– Nagyon helyes dolog, hogy a mi kis temetőnkbe már nem temetnek. Néha attól féltem, hogy valami túlbuzgó sírásó mélyebbre ássa a sírgödröt a szokásosnál, és rájönnek a rejtekútra.
Változatlanul helyén találták az ódon családi kriptát is, felette a bús kis kápolnával. A salétromos falak repedései között piros pettyes bogárkák próbálták a kiiramlást a halálnak országából, a gyatra fűben sisakos darazsak henteregtek, mint a csatatéren ébredező páncélos vitézek. Egy lepke jött valamerről, amely még szennyesnek látszott a téltől, tántorogva himbálódzott a fák alatt a város felé, mintha egy halott szerelmes szívének utolsó dobbanását vinné hírül578 valakinek. „Férjhez mehetsz már, Rózsi!” De még a címkék itt voltak a bokrokon, miután a budai házikókról leolvadt már a hóbunda, de ők mindig várják ismerőseiket, akikkel a csikorgó, kék havakban a tél folyamán barátságot kötöttek.
Ilona érzelmes lányhoz méltóan ibolyát szedett; józan eszű lány létére nem félt, hogy a halottak kinyújtják a sírhalom alól kezüket, amikor virágaikat letépi. Igaz, hogy az idevalósi ibolyáknak valami olyan öreges, fonnyadt illatuk volt, mint litánián az ódon templomoknak.
– Mássz be, Sobri Jóska! – biztatta az ifjút Mária a kápolna nyílásánál.
– Csak a színpadon, a Rómeó és Júliá-ban szép a sírbolt – vonakodott az ifjú.
– Csak azt akarom tudni, hogy járt-e erre valaki azóta, mióta én itt voltam. Benn van egy kis vasajtó, olyan, mint a pékek sütőkemencéje. Nézd meg, hogy nyitva van-e az ajtó?
Sobri Jóska ledobta a kabátját – szép, szürke, gyöngyház gombos kabát volt, amelyet az öreg író (Sobri apja) idejében csak a mágnások és a divatlapszerkesztők ismertek Pesten, mostanában azonban ebben ültek a fiákeresek a bakon.
– Mit parancsolsz, te ördög?
– Az ajtóra vagyok kíváncsi – felelt nyomatékosan a leány.
A fiú bemászott a sírbolt üregébe. Pókhálósan, téglásan, dörmögve tért vissza.
– Az ajtó rozsdás, és be van zárva.
Mária elhalványult:
– Jól megnézted?
– Egy pakli kakasgyufát elpattogtattam.
– Be van zárva?
– Be, ha mondom! – felelt türelmetlenül Sobri Jóska, és füle mellett gondosan előresimította a haját.
Mária előkiáltotta Ilonát, aki koszorút fonva az ibolyákból, egy olyan sírt keresett, ahol véleménye szerint boldogtalan halott alussza örök álmát. Ám a sok vén fejfa alatt csupa megelégedett öregember horkolt, aki régen megérdemelt nyugalommal hallgatta itt a vasárnapi híreket. Egy Rauchfangkehrer nevű ember halt meg csak harmincéves korában. Az kapta a koszorút.579
Mária elmondta Ilonának a rejtekút bejárása körül szerzett tapasztalatát. A tavasziasan gömbölyű leány nyújtózkodott.
– Bizonyosan az a vén bolond ember csukta be az ajtót.
– Fel tudnád törni az ajtót, Sobri?
– Szerszámmal. Feszítővassal.
Mária bólintott.
– Az öreg mókus hiába hozta vissza a fésűmet, nem fogjuk békében hagyni. Ennek az öreg vadrácnak kell valamit tudni a föld alatti kincsről, különben nem védelmezné ennyire.
Sobri a sírdombokat rugdosta:
– Azt hiszik, hogy ezek elvittek magukkal némi pénzt is a városból? Szegény emberek voltak ezek. Talán még a szalonkabátot is lelopta róluk a szomszéd, mielőtt a koporsót beszegezte volna.
– Ki törődik a holtak pénzével? Nekem nem kell a másé, csak az, amihez jussom van. A rejtett kincshez – felelt röviden Mária. – Van pénzed, Sobri?
– Egy forintom van. Charlotte első futására tartogatom.
– És ha azt mondanám, hogy menjünk uzsonnázni?
– Akkor Charlotte „nekem” nem fut – felelt egyszerűen, habozás nélkül a szenvedélyes sportsman. – Mehetünk, drága hölgyeim.
– Mégpedig kocsmába! – kiáltotta harsogó jókedvvel Mária kisasszony.
Ilona válságosan búcsúzott a Rauchfangkehrer sírjától, a barátságos, öreg fejfáktól, a rozsdás avartól, amelyen már nyoma sem volt a budai lányok alakjának, akik késő őszig itt heverésztek: – szegény Ilonka oly hosszadalmas pillantásokat vetett a sírhalmok között messzire elnyúló sétautakra, mintha önmagát látná valahonnan a távolból közeledni… Amint a végzet néha megmutatja magát egy ótemető csendjében.
Az ifjúság ellenben Budára tartott, mégpedig abba a városrészbe, ahol esős napokon csak az ereszek alatt lehet járni, mintha az öreg hivatalnokoktól itt mindenki megtanulta volna a kakaslépést, valamint az egyensúlyozás művészetét, amely emberemlékezet óta szokása az idősebb tisztviselői gárdának. Valóban ők járnak erre legtöbbet a kanyargós utcákon, ahol olyan némák a házikók, mintha itt mindenki hangtalanul szülné meg gyermekét, nesztelenül talpalná cipőjét, a boldogtalanok nem merészelnek hangosan siránkozni, és a szerelmesek mindig csak egy falból kiálló, öreg kampósszegre580 irányítják szótlan tekintetüket, ahol már a nagymama is befejezte életét…
Ó, ti hamvazószerda hangulatú, nagypéntekiesen búskomoly utcácskák a Tabánban, ti voltaképpen a szemérmesen surranó szegénység utcái vagytok. A százesztendős, ódon kapuk lelkekre záródnak, amelyek sohasem mertek kinyílni; szú módjára őrlő öregség himbálgatja fejét az ablakfüggönyök mögött; hervadó asszony süvít keletlen hamupogácsái felett, és skroflis kislányuknak a családanyák különös altatóéneket mondanak a hóbortos Krúdyról, aki a tabáni öregasszonyokat ugyanazzal az egy mesével vigasztalja: hosszú szeget kell verni a férfiak hátulsó fejébe, amikor azok alszanak, ameddig a hajzat eltakarja a fejbőrt, az életunt halottkémet reggel édespálinkával vagy borral kell várni, a sírásóval jó előre megbeszélendő a dolog, hogy az „öreget” gyorsan eressze le a gödörbe, mielőtt észrevenné magát, és akkor harmadnapon már jöhet három piros rózsával a kezében a dalos elöljárósági írnok.
Ó, ti boldogtalan budai kiskocsmák, ahol a Fliegende Blätter avult élceit mondogatják a piros orrú előkelőségek, miután éberlasztingcipős lábukat jó messzire elhúzzák arról a helyről, ahol a kenyérsütéshez való kovászként erjedő, a főbűnöktől villámló szemű, az őrjöngésig csigázott vágyú negyvenesztendős feleségeik lába a keszeg írnok lábával barátkozik a baklábú ivóasztal alatt; ó, ti kis kocsmaszobák, ahol a harmonika sűrű füstön, emberpárákon át keresi a füleket monoton hangjaival, hogy reggelre vagy egy hét múlva megvalósíthassa a nótában levő jó tanácsot a sápadt szűz leány vagy a nagy májú menyecske; ó, ti kedves kocsmaudvarok odaát a Tabánban, ahol filagóriát vagy ártatlan kertecskét épít a télen ujjaival malmozó Sauwirt az élet örömeit ócska hordók tartalmában keresgélő polgároknak; zöld léces virágállványok, amelyek a sváb csapos mocskos ujjai alatt növekszenek, hogy később pihenőhellyel szolgáljanak egy szőke vagy barna női fejnek, amely elámult egy cigarettát sodorintó kézen vagy egy pomádés hajfrizurán; – ó, ti kis budai menedékhelyek a városi élet elől; ti romantikus kalitkái a gyermekkori mézeskalácsot (a regényességet) nem felejtgető városi polgárságnak; ti csatornaszagú, áporodott ború, szennyes életű, nyomasztó, szerénykedő, papucsban járó kiskocsmák, ahol a pesti táncosnő felejti lábszárának kék erezeteit, derekának ráncait, és azt hiteti el önmagával, hogy először szeret; – ahol emlékkönyv módjára lapozgatnak a kiszáradt,581 életunt férfiak a szíveikben, hogy rátaláljanak a hangra, amely e helyiségben megfelelő; – ó, ti kis álmos háztetők, amelyek alól oly óvakodva kell bemenni, mint a gyermekkorban épített kártyavárba, hogy valahol útközben el ne veszítsük magunkat; ahol a nőknek hosszú álmosság után felnyílik a szemük, ahol elhiszik, hogy voltaképpen elátkozott hercegasszonyok, királyleányok – ahol egyformán tud hazudni a rossz gitár és a fogatlan öreg –, ahol patkány szalad a nők harisnyáin, mint a vállalkozó elöljárósági írnok keze; – ahol örök szerelmet esküsznek egymásnak kék és fekete szemek, kakaduhajzatú öregemberek és kikeményített szoknyájukat szégyenlő ifjú nők – ahol a pesti kisasszony a vattát bagó helyett élemedett udvarlója szájába helyezi… Budai kiskocsma! Te délutáni szunyókálás, amelyhez a kalitban a csíz füttyentgeti semmitmondó gondolatait.
(Mintha mindenki megfordult volna valaha Budán, aki hajdanában szerelmes volt a fővárosban! A kocsmacégérek, a Pincék, Gerstlik, Hordók bohó szerelmi órákat, suttyomban átélt szerelmi izgalmakat őriznek, a csorba poharakon régi nők szájának méze, az asztalok kecskelábai a valaha itten ölelkezett lábaktól kopottak.)
Sobri Jóska családfenntartói komolysággal foglalt helyet a két kisasszony között, akik tüntető magaviseletükkel, kacérságaikkal és pillantásaikkal azt jelképezték, hogy mindketten szerelmesek Sobri Jóskába. A csárdás, egy nyugalmazott zsandár, bíborpiros arcával egykedvűen tett-vett a bormérőasztal mögött, többnyire az elveszett tízdekás súlyocskát kereste, mert azt rendszerint olyan helyre tette, ahol nem tudta megtalálni; bosszúságában fel-felhajtott egy pohár rózsaszínű bort. Majd pléhkannáit csörgetve elvonult a pince felé. Az ivószobában nem maradt más, mint egy öregember, aki kezével kereste a poharat, és ősz fejéről ötven esztendő bortermése ragyogott. A kisasszonyok darab ideig az öregember kedvéért kacérkodtak, kacarásztak, féktelenkedtek, amíg észrevették, hogy a kiszemelt udvarló régen megvakult.
Mária elkedvetlenedett, míg Ilona lehajtotta a fejét, és az egérlyukba nézett, mintha nem találna semmi mulatságosat a világon.
– Savanyú a bor – duruzsolta Mária. – Meghalnék, ha egész életemet Budán kellene eltölteni. Mit csinálhatnak itt az emberek, ha esik az eső? Hová, merre vágyódnak? Mit álmodnak – mikor oly messzire esik ide Pest? Milyen boldogtalan lehet itt mindenki!… 582
Sobri Jóska komolykodva hebegett, mint ez már szokása volt e néma ifjúnak.
– Egérlyukban is lehet lakni – válaszolt Ilonka húga szavaira.
– Annak, akinek… Ha itt kellene maradnom, egyebet se keresnék, mint egy kampósszöget, amelyre felkössem a nyakravalómat. Itt bizonyára sokan lesznek öngyilkosok az unalomtól, a szegénységtől, a sohasem változó társaságtól. Csak az emberek nem beszélnek arról, hogy szeretnének meghalni, mert nincs reménységük.
Ismét temetési menet közelgett a szűk, hegynek kanyarodó utcában. Kétlovas kék kocsi vitte a holtat, aki lány volt, és élt 17 évet, mint a koporsó ezüstbetűi mondogatták.
– Itt mindenki meghal – mormogta összeborzadva Mária, amint lábujjhegyre állott, hogy a kocsma üvegajtóján át jól lássa a temetést.
Ilona kitágult szemmel meredt a temetésre:
– Pesten nincsen ilyen szép koporsó. Olyan színe van, mint valami virágnak. Lehetséges, hogy külön festéket találnak ki Budán a koporsók festésére.
A halottaskocsi mögött a szokásos asszonyságok bandukoltak, ócska fekete ruháikban, amelyeket már évek előtt azért festettek be, hogy eljárhassanak a temetésekre. Úgy libegtek tova az áprilisi délutánban, mint valami csókák, amelyek erre az alkalomra szállottak le valamely vén toronyról. És a temetés után újra visszamennek magas őrhelyeikre, ahonnan a városrészt figyelik. Olyan jóízűen sírdogáltak, mintha már régen vártak volna erre a napra, hogy megkönnyebbüljenek. Mi az élet a bolthajtásos kis házakban? A szomszédban egy esküvő vagy egy temetés… A többi csak borzas macska módjára tűzhelyen üldögélő gond. Vagy a kéményen besurranó álom. Öregember nyögése, káposztaszag délben, a lámpagyújtogató baktatása estefelé. A harmonikaszó néha nagy messziségből hallatszik, amerre a boldog emberek járnak.
Hárman azonban felhasználták a temetési alkalmat, és a menetből elmaradva: besurrantak a nyugalmazott zsandár kocsmájába, mintha már eleget tettek volna kötelességüknek.
– Úgysem segíthetünk többé szegény Fánin – mondotta az egyik férfi, akinek piros volt a szeme a sírástól, és ócska hajóskapitányi ruhát viselt. – Igaz-e, Fábián?
Fábián, a zsandár, pohos üveget töltött meg, amely üvegen mindenféle barna karikák mutogatták, hogy meddig állott bennük a583 víz valaha, évekig, amíg az üvegek valahol egy polgárháznál szolgáltak.
Fiatal szőke nő libegtette fürteit, mint egy hajas baba, és kék szemével ábrándosan nézett Fábián borára. Mintha azt kérdezte volna: vajon megvizezte a bort Fábián?
A harmadik látogató, aki a kocsma piros abroszának színét inkább kedvelte a koporsó kékségénél: nyurga fiatalember volt, lehetett volna akár gitáros is a nagy ádámcsutkájától, lehetne táncmester a görbe lábaival, amelyek úgy csosszantak, csúszkáltak tova, mintha mindig egy illedelmes valcer rejtőznék bennük. A feje búbján úgy állott a haj, mint a verébfészek, ami a szerelmes embereknél is szokásos, akik sokat turkálnak a hajukban.
– Valódi budaiak – rebegte Mária, és jól szemügyre vette a borba nézegető leányt, valamint a férfiakat, akik egy darabig az asztalra fektetett kezüket nézegették, amíg a rácvárosi harang a temetési menet után siránkozott.
A harang elhallgatott, a poharak megteltek, a hajós külsejű, idős ember olyan szomjúsággal ivott, mintha a sós vizű tengerekről jött volna… A porcelán képű baba a fantasztikus fiatalember poharából ivott, mintha annak borával együtt szerelmét is kontya mögé akarná hajítani. Olyan gégéje volt, mint egy bakternak, aki végignézte a rác pap disznótorát. Az ifjú ellenben nem tudott inni hevülékenységében, hiába biztatta az öregember csendes, ravaszkás szóval:
– Mindnyájan úgy járunk, mint Fáni. Ki előbb, ki utóbb.
Az ifjú azon emberek közé tartozott, akik budai kiskocsmákban állítják fel planétájukat, az itten megfogamzott tervek szerint óhajtanak boldogulni odaát a messzi Pesten…
– Én nem hagyom magam elgáncsolni, Micike, akárhogy törekednek erre az ellenségeim. Minden reggel átmegyek Pestre, és nézek, szimatolok, tervezek, hogyan lehetne ebből a tolvaj városból a megélhetést kipréselni. Ha cipőfoltozó volnék, szeget vernék minden cipőbe. De én író vagyok, Micike, és tartom magam olyan írónak, hogy akárkivel felvehessem a versenyt. Most még elnyomnak, sanda, ellenséges szemmel néznek mindenütt, ahol megfordulok, de már nem soká tart az egész. Van időm, kiböjtölök mindenkit, még a legveszedelmesebbeket is, akik nem tudnak ugyan írni, de annál tolakodóbbak, annál gyorsabb a lábuk, minél ravaszabb az észjárásuk. Ki kell tartani, mint egy éhes diáknak, majd csak beeresztenek584 a kapun. Leginkább botrányokat szeretnék elkövetni, hogy az újságok mindennap írnának rólam. Ha Blondin lehetnék, aki tojást főz a Niagara felett… ha Casanova Jakab lehetnék, akit megvernek minden éjszaka nők ablakai alatt… ha Kozarek, a hóhér, én lehetnék egy napig valamely nevezetes akasztásnál… ha én lehettem volna az ál-Wesselényi vagy Stanley, az utazó!… Mindegy, hogy mi történik velem, csak beszélnének rólam ezek a lusta emberek, mint Benedek Aladárról, aki éppen most csukatta be magát bankóhamisítás ürügye alatt a Fortunába! Feltűnni, Micike, még ha megverik is utána az embert!
– Szép könyveket kell írni! – válaszolt egy pohár bor lehajtása után a babaképű kisasszony. – Ugye, papa, igazam van?
A hajóskapitány a kifreccsent borból kétkéményes gőzöst rajzolt az asztal lapjára. Az ifjú összeráncolta a homlokát:
– A könyveket nem olvassa senki, de a rendőri vagy botrányhíreket mindenki. Mily nagyszerű volna, ha egyszer letartóztatnának állam- vagy vallásellenes cselekedet miatt! Az újságok megírnák élettörténetemet, és én azt vallanám, hogy természetes fia vagyok egy hercegnek, és csak álapám volt az ácsmester… Valamely nagyszabású botránynak kellene a központjába keveredni, valahol felgyújtani egy templomot…
Mária csendesen megrúgta Sobri Jóska lábát:
– Ez a mi emberünk. Ilyennek kell lenni egy fiatalembernek!
– Szeretném megfognia gallérját – sziszegett Sobri. – Szemérmetlen, ostoba fajankó. Nem állhatom a pojácákat. Ilyenforma ember lehet Mélyacsai Kis Pista, a zugköltő, aki részeg fővel mindenkibe beleköt az utcán, aztán másnap bocsánatot kér. Szeretném leönteni egy pohár borral, ha nem sajnálnám a bort.
Szarvashegyi Mária ellenben más véleményen volt. Mindenáron magára akarta vonni az ismeretlen fiatalember figyelmét. Emiatt előbb hosszadalmas, horgos pillantásokat lövellt a fiatalember felé, hogy Sobri Jóska elsápadt.
– Azt hiszi, hogy az Andrássy úton jár a Ganzl kisasszonnyal? – kérdezte sötéten.
– Paraszt voltál, paraszt maradsz – felelt igen hangos kacajjal Mária, és az ismeretlen budai fiatalembernek arcába szökkent a vér a pesti kisasszony kacér tekintete folytán. Ezek a tekintetek őseredeti tekintetek voltak, amelyekhez a jártasabb nők az alsó szemhéjukat585 megfesteni szokták. Az öregurak kigombolják a mellényüket az ily pillantásokra, míg a magával elfoglalt fiatalember csak mindig tovább fújta a mondókáját:
– Piros nadrágban kell járni, Micike, ha az ember boldogulni akar. Nagyon jó dolog az is, ha őrültnek tetteti magát valaki, és eleven bogarakat, egereket nyel, pávatollat tűz a kalapja mellé, fütyül a templomban, és sündisznócskát hord a kabátja zsebében. Jó dolog, ha ellenségeink azt híresztelik, hogy öreg nők varrják az ingünket, ellátnak zsebpénzzel, ha fiatal korunkban váltót hamisítottunk, és vénségünkre egy hercegkisasszonyt elszöktetünk. Jó dolog, ha megcsalt nők átkozódnak a hátunk megett, cserbenhagyott menyasszonyok leöntenek az emeletről, bőszült férfiak lesnek az utcasarkon, pisztollyal belőnek az ablakunkon, táncolni visz az ördög az akasztófa alá, és már fiatal korban kell szerezni valamely gyógyíthatatlan betegséget, amellyel az ember érdekessé teheti magát.
Mária a szomszéd asztalnál oly hangosan sóhajtott, hogy az már akár zokogásnak is beillett volna.
– Mért nem ismerek én ilyen embert, aki megtanítana az élet művészetére? – kérdezte a medvetekintetű Sobri Jóskát. – Hogyan vihessen szerepet egy szegény kártyavető lánya a fővárosi társadalomban, akinek még csak egy jó tanácsadója sincs! Milyen ruhát hordjak, milyen szappant használjak, hogy ne legyek túlságosan illatos? Mit kell mondani az öreg férfiaknak és a fiatal mafláknak, hogy megkedveltessük magunkat? Hogyan kell elhitetni a férfiakkal, hogy kincsüket, életüket, egészségüket a lábunk elé helyezzék? Hogyan lehet királyné vagy hercegné egy szegény leányból?
– A panorámába kell menni, ott mindig mutogatnak valami csodákat – felelt az orra alatt Sobri Jóska.
– Sírni szeretnék dühömben, ha elgondolom, hogy majd nekem is kártyavetésből kell megélnem, mint szegény anyámnak… Ha addig élek is: nyomára kell jutni az eldugott kincsnek. Én léghajóból akarom nézni Pestet – csak az ügyefogyottak mennek kalaposkisasszonynak – susogott Mária. – Lehetséges, hogy ez a fiatalember maga sem tud az élet művészetéről, mert nem járna temetésre a Hadnagy utcába, de bizonyosan megfordul olyan társaságban, hol az életművészet tudományáról sokat beszélnek. Ah, ha én valamikor megismerkedhetnék egy nagyszerű szélhámossal, egy Európa-szerte körözött hamiskártyással… 586
– Azt hinném, hogy a hamiskártyásokból elég egy a családban, a derék Kálmánfi úr – felelt csendesen Sobri Jóska.
– Az egy bojnyik! Hiszen még franciául sem tud – vágta vissza Mária, és ügyet sem vetett rá, hogy a kemény szavakra Ilona csendesen sírni kezdett.
A temetési vendégek a szomszéd asztalnál újabb bort rendeltek a zsandárnál, az apa és leánya szemhunyorítás nélkül nyakalták az italt, legfeljebb az öreg biztatta néha magát: „A valódi sashegyiből sohasem lehet eleget inni.” Míg a fantasztikus fiatalember, a verébfészek forma hajzattal, csaknem kizárólag Máriának beszélt, mintha titkos küldetése lett volna valamely föld alatti hatalomtól:
– A férfiak még csak utat tudnak vágni maguknak, legfeljebb a sóhivatalban vagy a fináncoknál száradnak el, de a nők, kérem, az elhagyott, magukra maradt nők szinte hiába hordozzák a nagyszerű tehetséget. Minden milliomodik házmesterlányból lesz csak egy grófné vagy táncosné. A kis Vecsera bárónéből is csak egy van az egész monarchiában. És egynél több feleséget az egyiptomi kedive se vitt magával Magyarországról. Milyen kár a tehetséges nőkért, akik itt elpusztulnak, szobalányok, virágárusnők, fonnyadt asszonyságok lesznek, pedig többre hivatottak, mint a férfiak.
– Mily kár az ifjú violákért, akik elhervadnak, akiknek mézes kelyhét sohasem kóstolja a lepke! Mily kár a göndör fürtű lányokért, akik sohasem fogják bevallani álmaikat, mert sohasem találnak rá arra a férfira, akinek érdemes és becses volna mindent bevallani, a nőiességnek attól az első éjszakájától kezdve, amikor álmukban először pillantják meg az újholdat tizenkét-tizenhárom éves korukban! Mily kár a lesütött szemű hajadonokért, akik sohasem mondhatják el valakinek hangosan azt az imát, amelyet a szívükben éreznek – mindig csak úgy kell imádkozniok, amint az esztergomi érsek által jóváhagyott könyvek ezt előírják, de amely könyvekben nem foglaltatik egyetlen sor sem a titkolt, bujdosó szerelemhez!
Az ismeretlen fiatalember most egyet fordított székén, lovagló helyzetbe ült, és kalandos, mámoros szemeit Máriára szegezte, mint a fűzfapoéták szokták, amidőn verseiket előadják. (Sobri Jóska unott megvetéssel hajtotta le fejét, és megmarkolta a szék karját, ha netán verekedésre kerülne a sor.)
– Mily kár azokért a tündöklő lányokért, akik sohasem ismerhetik meg az önérzetet, amelyet a finom cipő, az elegáns ruha, a divatos587 kalap viselete ád a nőknek; – akik sohasem ülhetnek a ruganyos hintó kéjes párnáira, és nem hajolhatnak ki páholyukból, hogy büszkén intsenek a földszintre strucctollas legyezővel; – akik kénytelenek egy hétig hordani az inget, stoppolt harisnyát húzni gyönyörű formájú lábukra, és félni a széltől, amely az utcákat végigsöpri, mert nem kifogástalan az alsószoknyájuk; – mily kár a formás, hamvas ujjakért, amelyeken nem tündöklik a gyémántok észvesztő vize, az aranynak mámorító sárgasága; – a büszke nyakakért, amelyek legfeljebb az ékkövek proletárjával, a korállal ismerkednek meg; a hónaljakért és vállakért, amelyek nem tudtak soha arról, hogy a hideg vízen kívül egyéb illatszerek is vannak a világon; a keblekért, amelyek előtt nem térdepelnek a férfiak… Mily kár a dalért, amelyet csak álmában énekel a szegény leány; a csókért, amelyet a hideg szentképekre helyez; és a táncért, amelyet társaság híján sohasem tanulhat meg.
Mária, mintha eszét vesztette volna: egyetlen ugrással az asztal tetején termett.
Tudott-e táncolni azelőtt is? Sohasem mutogatta tudományát, talán egyedül tanult meg táncolni, mint a fészekből kipottyant veréb repülni?
Lángveres arccal, szoknyáját kezébe kapva, gyönyörű lábait a levegőbe dobva, valamely spanyol táncot járt, amelyet talán csak ez alkalomra talált ki. Forgószélként perdült, kibomlott haját repítette, a cipője orrával fel taszította a poharakat… Őrjöngve, visítva járta a táncot az asztal tetején, és észre sem látszott venni, hogy a visszatérő temetési menetből már mások is gyülekeztek a kocsmába, és megbotránkozva állták körül az asztalt. A nők káromkodtak, a férfiak rikoltottak, Sobri Jóska ölre ment a nyugalmazott zsandárral, aki mindenáron egy kanna vízzel akarta leönteni a mámoros leánykát.
– A Batthyányék szobalánya! – kiáltotta most egy éles, csúfolkodó hang.
Görgött a röhej, mint mikor vakondtúrást rúgnak fel.
Sobri Jóska egyetlen kézmozdulattal lekapta az önkívületben levő Máriát az asztal lapjáról, és a szabadba vitte. Ilonka sírva, kezét tördelve menekült…
– Miért tette ezt? – kérdezte kongó hangon Sobri Jóska, miután588 darab ideig karjában vitte a leányt az alkonyati Budán, mint egy pórul járt gyermeket.
Máriának bőségesen, húsvéti feloldozással hullottak a könnyei a fiú arcára:
– Azt hallottam, hogy az isteni díva is így tűnt fel valaha.
Ilyen hatása volt a nyugalmazott zsandár borának.
