A sárga kalap
A sárga kalap
Mária még olyan fiatal volt, hogy azt sem tudta: hányadik esztendőt írják a kalendáriumok Krisztus születése után: mint általában a legtöbb fiatal nő nincs tisztában az időszámítással. Mária mostanában éjjel-nappal egy kalapra gondolt, amely kanárisárga volt, kék szalaggal volt szegélyezve, és fehér kócsagtollal végiglebegett egy hölgy jól fésült fején az Andrássy úton. A hölgynek kis bajuszkája volt, mint a spanyol vagy zsidó nőknek, kreol arca szenvedélyesen villant ki a kalap karimája alól, még az ajka is olyan bágyadt rózsaszínű volt, mintha kicsit mindig cserepes volna valamely belső láztól, olthatatlan szerelmi vágytól… Mária csak egyetlenegyszer látta a különös nőt, de éjszaka, mikor már mindenki aludt a háznál, álomjáró módjára felkelt ágyából, és a hölgy merengő, bánatos lépéseit próbálgatta végig a szobán. Álmában kék mezőn sárga libuskákat látott, amelyek a bizonyos kalaphoz hasonlítottak.
Ki lehetett ez a szokatlan eleganciájú nő, aki szemében szerelmi bánatot, örökös elgondolkozást, egy messzire levő férfiért való ábrándot hordott (mint Mária sokszor elgondolta), külsőleg pedig olyan gazdagnak látszott, minő egy hercegasszony! Mária csaknem minden elegáns úrnőt ismert az Andrássy úton; – ismerte a szőke Haggenmachernét, akinek ruháit Párizsban varrják, de ő mindig oly elégedetlenül, bosszúsan néz maga elé, mintha nem volna megelégedve a ruhája szabásával; – ismerte a molett, kis termetű, de rendkívül szép arcú Ganz Dórát, aki mindig oly izgatottan megy az úton, mintha nagyapja éppen akkor ugrott volna le a negyedik emeletről a Duna-partra, pedig már harminc év is elmúlt azóta; – ismerte a gyászruhás Almásinét, aki sohasem vethette le végleg a fekete ruhát, mert minden évben öngyilkos lett érte egy férfi… 589 Ismerte mindazokat a nőket az Andrássy út promenádjáról, akik oly divatosak voltak, hogy már a puszta nevükbe is szerelmesek voltak az akkori férfiak.
Az idegen nő egyikhez sem hasonlított, míg végre egy napon ismét megjelent, mégpedig a Rózsa utcában, és Szarvashegyiné jósnőt kereste. Ugyanaz a sárga kalap volt rajta, amelynek szalagjai alól bánatosan néztek szemei, mint a Halál nemtőjéé. És ma talán még bánatosabb volt tekintete, amint hosszant, szinte bocsánatkérőleg az ajtót nyitó Ilona arcába nézett, hogy Ilona elfehéredett, mintha szellemet látott volna. Éppen csak annyi ereje volt, hogy az ajtót megmutassa, amely ajtó mögött anyja a kártyákat keveri… A bús idegen nő szeretettel, sóhajtva nézett rá, mint az árva gyermekekre szoktak a jó asszonyok… csendes, meghitt kopogtatással nyitott be az ajtón, mintha már máskor is járt volna itt… Ilonka leroskadt egy székre a konyhában:
– Olyan rosszul lettem – rebegte alig hallható hangon. Mária, aki a kulcslyuknál leskelődött, kiábrándulva mormogta:
– Fuj, tubarózsa parfümöt használ, mint a vidéki temetéseken szokás.
Mire Szarvashegyiné befejezte esti kihallgatásait, Ilona már a takaró alatt kucorgott, megszeppent, meghökkent, elkeservesedett tekintettel nézett maga elé, mintha valami váratlan dolog történt volna vele. Gyötrelmes és végtelen éjszaka következett, amely alatt Ilonka bejárta egész életét. Hallotta ébenfa fuvolán bús magyar dalokat játszadozni régen halott atyját; csokoládékrémet kevert egy vidéki ház hűvös pincegádorában; sírva fakadt egy zöld kerítéses, behavazott vidéki utcácskán, mert az egyik csizmája lemaradt a mély hóban; fosztókában ült mesemondó leányokkal; akik csodálatosan szép és hátborzongós meséket tudtak a Halálról; hamuszürke templomtorony felé sietett téli hajnalon, és a harangozó kidugta fejét az ablakon, kiáltván: kezdhetjük már a rórátét, főtisztelendő úr, jön Szarvashegyi Ilonka…
Sobri Jóska csaknem a hátán hozott egy fiatal mentőorvost, akivel a lóversenytéren barátkozott össze. A doktorandusznak kis bajuszkája volt, mint egy bajuszpedrős skatulyának, szerelmesen fogta Ilonka pulzusát, szívesen feláldozta volna a fél bajszát is a szép leányért, de segíteni nem tudott. Elment szomorúan, mint egy kikosarazott vőlegény, és Sobri Jóska a tűzhelyhez állott, hogy sorban megfőzze590 azokat a különböző kotyvalékokat, amelyek Szarvashegyinének eszébe jutottak, amelyek néha cigányputri füstös szagával, máskor öregasszony áporodott bűzével töltötték meg a konyhát. Mária, aki még sohasem látott szenvedést, megdöbbent, megjegesedett, túlvilágias arccal nézte nénje kínjait – ismeretlen volt előtte még a fájdalom, mint azok előtt, akik még sohasem voltak szerelmesek.
Ilonka pedig tovább utazott azon a láthatatlan kocsin, amely mindenkiért eljön egyszer, még ha nem is rendelte a ház elé. Utazott, az anyja kezét fogva, harmadosztályú vasúti kocsin, ahol az ajtó és az ablak elcsípte a gyermek vigyázatlan ujját; utazott öreg hivatalnokok pipabűzös irodáiban, ahol a papírkosarakban embernagyságúra nőtt a szemét, és mégsem töltötték ki azokat az írásokat, amelyekre az özvegynek oly nagy szüksége lett volna; utazott pesti házak grádicsain le és fel, mert a kapun csirizes, piszkos lakáscédulát csörgetett a szél; utazott Kálmánfival omnibuszon a Városliget felé, és rettenetesen nagyot sikoltott, amikor az omnibusz az alagútba érkezett, Kálmánfi elbocsátotta kezét, és ő egyedül maradt a sötétségben…
Reggel felé, amikor a szemetes csengetett az udvaron: mély, gyönyörű harangszót hallott, mintha a Bazilikában húzták volna esküvőre. „Megyek!” – mondta érthetően, mintha valaki kopogtatott volna az ajtón, de nem kelt fel, hanem megigazgatta, megveregette párnáját a hosszú álomhoz, az álláig húzta a takaróját, hátrasimította a haját, és összekulcsolta a két kezét… Így halt meg, mint egy jó kis lény, aki még halálában sem tud vetkezni az illedelem ellen.
Szarvashegyiné kifelé lökdöste az ajtón a megdermedt Máriát, vadmadárként süvöltözött:
– Gyere, gyere, mert téged is magával visz.
Sobri Jóska lábujjhegyen ment az ablakhoz, nesztelenül felnyitotta, mintha az álmodóra vigyázna. A májusi hajnal csicsergett a mennyországban, szinte dudorászva mentek a felhők a magasban égi legelőjük felé, a lépcsőkön botorkálás hallatszott, és a folyosón egy zilált, kísérteties arc közelgett a mélyből az ablakban némán könyöklő Sobri Jóska felé:
– Mit keres ön itt? Ebben a lakásban? – lihegte Kálmánfi, mintha álmot látna.
Sobri Jóska kővé válott arccal nézett szembe az éjszakás fiatalemberrel :
– Meghalt az ön menyasszonya. Mellette virrasztok.591
