HARMADIK FEJEZET • Gavallér és új barátai
HARMADIK FEJEZET • Gavallér és új barátai
Gavallér íróasztalán egy kis írást hagyott, mielőtt végleg lezárta volna lakását. Ez az írás így hangzott:
Esküszöm, hogy ártatlan vagyok. Sem a kegyelmes Főispánnét, sem a Királyné Őfelségét nem ismerem, csak látásból. Bocsássanak meg, ha vétettem ellenük.
S ekkor eltűnt a városból, mint Gavallérhoz illik, aki jelenlétével kellemetlenséget okoz tiszteletre méltó úrhölgyeknek.
A borbélyképek itt maradtak Pesten. Tovább nézegették egymást azzal a választékos udvariassággal, amelyet a fodrászok és a táncmesterek tudnak leginkább. A páros képek – ahol a marcona férfiak mellé bűvölő feleséget is akasztottak a hölgyfésüléssel is foglalkozó borbélyok – tovább élték egyhangú házaséletüket. Az úrnők mosolyogtak, mintha minden férfi a szeretőjük volna, aki az utcán elhalad. A férfiak tenoristák módjára meresztették a szemüket a cintányérok alól, mintha az lett volna életük egyetlen célja, hogy meghódítsanak minden szoknyát, amely az utcát végigsöpri. És esténként, boltbezárás után, amikor hivataluknak vége van, bizonyosan volt egy barátságos helyiségük, ahol összejöttek a borbélyképek, és itt királynét és királyt választottak maguk között. Csak a kakaskukorékolásra tértek vissza a cégtáblákra, amikor a szakállak szerte a városban elkezdik mindennapi növekedésüket, valamint a legjobban fésült asszonyfrizura is szétmállik a hajnali álom fejkötője alatt.
A Ferenciek terén levő borbélynak cselekedetét, Erzsébet királyné arcképének kiállításával: a legmagasabb helyen jóakarattal ítélték meg. Udvari fodrász lett a vakmerő.
De szegény hősünk, nemes Gavallérunk, bujdosásra adta a fejét. Végiglakott több magyarországi várost, ahol legelőször mindig arról győződött meg: vajon nincs-e arcképe a helybeli borbélyok kirakatába téve? Nem, sehol sem volt arcképe. Ezen a vidéken a kipödrött179 bajszú céhmester külsejű férfiakat kedvelték a borbélyok. Az utolsó gavallér megnyugodva foglalt helyet a városka „Koroná”-jában vagy „Biká”-jában darab ideig senki se ismerte a városkában, amíg bizalomgerjesztő külseje rövid órák alatt barátokat nem szerzett neki. Elvitték a helybeli kuglizóba, bevezették a társaskörbe, családokhoz hívták vacsorára, ahol vérmes asszonyságok megtaposták a lábát az asztal alatt, majd mindenféle befőttpiros kisasszonyokat akartak a nyakába varrni. Többnyire párviadalok keletkeztek a városkákban, ahol az utolsó magyar gavallér volt a szekundáns, és a legszigorúbb párbajszabályokat diktálta. Amíg valamelyik borbélynak eszébe jutott a népszerű férfiú arcképét megfestetni boltja számára, amire a Gavallér rövidesen elmenekült a városból.
…Gavallérral akkor találkozunk ismét, amikor szép, szomorú, hallgatag ügyvédi írnok volt Nyíregyházán. Sorsát oly megadással viselte, mint egy száműzött főnemes, aki valahol, valamiért elveszítette rangját és vagyonát.
Az ügyvédi írnoki pálya abban az időben szegényes foglalkozás volt ezen a vidéken, ahol például legtovább tartották pozíciójukat a „lengyelek”. Az ügyvédi írnoki pálya valamiképpen folytatása volt a „lengyelek” semmittevésének, cimboraságának, nélkülözhetetlenségének. Itt-ott ugyan pöfékeltek negyvennyolcas honvédek is az ügyvédi irodákban, mintha még mindig szükség volna a bujdosásra. A legtöbb irodában azonban sorsüldözött, jó családból való úriember karikázta be a falinaptáron azokat a dátumokat, amikor principálisával vadászatra hivatalos. Ezek az úriemberek oly előkelő életpályát hagytak el, hogy még a vármegye nyakára sem mehettek balsorsukkal. Különben is, egy jó barát többet ér minden vármegyénél.
A nyíregyházi szőlőskertekben akkora ribizlik nőttek, mint egy mellénygomb. Különben is jó világ járta még errefelé. Gavallér régi pajtásánál, Kohut Lajos köz- és váltóügyvédnél nyert alkalmazást, amikor a városba betette a lábát.180
Ez a Kohut Lajos arról volt nevezetes, hogy a világért sem írta ki nevét a ház kapujára, mint ezt a fiatalabb ügyvédek szokták.
– Aki keres, megtalál – mondogatta.
Ellenben az udvarban, a bolthajtásos ámbituson, egy ajtó mellé (amely előtt vizslakutya hevert) címert festetett pléhtáblára, és oda hivatalos komolysággal felíratta: Ügyvédi Iroda. A nyitott folyosóra padot tett, ahol a falusi parasztoknak várakozni kellett, mint a szolgabíróságokon. Mindezt betetőzte, hogy Kohut úr pokrócgoromba volt klienseivel. Azzal vigasztalta őket, hogy előbb-utóbb börtönbe jutnak, még akkor is, ha a jelenlevő ügyből valahogy kimenekülnének.
De jó barátnak annál különb volt Kohut ügyvéd úr. Rendszerint így mutatta be segédjét az idegeneknek:
– Nemes és vitéz barátom, Gavallér úr, akit jobban kell tisztelni, mint engemet.
Ugyancsak kivételes helyzetet teremtett családja körében barátjának.
– Megmentette az életemet! – mondta a feleségének, egy vaníliamosolyú, kövérkés, szőke asszonykának, aki kék vászonruhában egész nap a plüssdíványon feküdt, és piros kötéses regényt olvasott.
Az asszonyka szórakozott tekintettel mérte végig Gavallért.
– Így képzeltem Don Quijote lovagot – mormogta, és tovább olvasott.
Általában regényes ház volt ez, ahol nagy súlyt fektettek a finomkodó életmódra, kevesebbet az asztal örömeire. A nappal itt csak arra volt jó, hogy a házi varrónő elmondja a városbeli híreket, jelentse, hogy Gavallér megérkezése általános feltűnést keltett a városban; az ebéddel gyorsan végeztek a legyek miatt, mert a kék ruhás asszonyka rettegett a legyektől. Szentül meg volt győződve, hogy egy légycsípés következtében fog meghalni. Kohut úr és segédje nappal vadászni jártak, ha az idő arra való volt – őszre járt –, vagy a városi kaszinóban üldögéltek, nagyokat ásítva. Gavallér egykedvűsége, üres szomorúsága, halk finomkodása csakhamar átragadt vendéglátó barátjára, de másokra is a városban, akiknek szerencséjük181 volt vele érintkezhetni. A nyíregyházi utcákon csakhamar egy csomó gavallér kezdte életszomorúsággal lóbázni a fejét, mint ama bizonyos Anyegin Eugén a költeményeskönyvben. Alföldi táncmester úr nem tudta ily gyorsan megtanítani a valcert és a Nagy Mazúrt, mint a fiatalság eltanulta a Gavallér lagymatag magaviseletét.
A börtöntől rettegő parasztok bizony késő estig krákogtak, köpködtek a gang végében, amíg az ügyvéd és segéde megérkeztek. Csakhogy akkor már mit sem lehetett végezni, az irodában nem volt lámpás. A ház asszonya pedig gyertyát nem engedett gyújtani, mert véleménye szerint a gyertya szabadon lobogó lángjától keletkezik a legtöbb tűzveszedelem. (A tűzhaláltól éppen úgy félt, mint a légycsípéstől.)
A pörösködő klienseknek tovább kellett menni, ellenben annál szívesebben látottak voltak azok a fiatalurak, akik Gavallért mind gyakrabban kísérték el a kaszinóból. A fiatalurak ekkor már Gavallér hajviseletét követték, kis pecsétgyűrűt viseltek, és új ingeket varrattak a hozzátartozó gallérral és kézelővel. A fejüket ábrándosan tartották oldalvást hajtva, és medalionokat csörgettek, amelyekbe jobb híján a nagymamájuk képét dugdosták.
A Kohut házban este folyt az élet, holott a városban még többnyire kézilámpással mendegéltek a járókelők. Este jöttek a vendégek a város különböző részeiből; őszi köpenyeges öregurak, akik belépéskor dércsípte hangon szólaltak meg, és ázott, lehullott ákáclevelet hoztak a kalapjukon; vikleres asszonyságok, akik gyanakodva, mindent kitalálóan, nem rejtegetett érdeklődéssel figyelték a Gavallért, bár rajtacsíphetnék valamely nevetséges gyengeségen vagy elszóláson: a vidéki asszonyok, akik nem hisznek a hites uruknak sem, mert tudják, hogy a férfi mind gazember.
De eljöttek a hozzájuk tartozó kisasszonyok is, és sohasem felejtették otthon a kézimunkát. Egyszerű, kedves, vidéki lányok, akik női ösztönükkel hálásak voltak Gavallérnak, mióta új hangot, új tempót hozott a városba. Átalakult udvarlóik többé sohasem csípték meg a kezüket, a nyakukat. Finomkodva, ábrándosan beszélgettek. A bújócskajáték jóformán teljesen kiment a divatból. A sötétben182 maradt szomszéd szobába nem jártak be se csókolózni, se suttogni, sőt a szomszéd szobában is lámpát gyújtottak, ahova néha egy pohár borra meginvitálta a férfivendégeket a házigazda. Az urak köhécselve tértek vissza, és Franci kisasszonyt kívánták hallani, aki német dalokat tudott zongorázni.
