NEGYEDIK FEJEZET • Gavallér fontos kijelentése
NEGYEDIK FEJEZET • Gavallér fontos kijelentése
Az esti összejövetelek Gavallér tiszteletére néha éjfélig is eltartottak.
Mindenki elmondta, amit legjobban vélt előadhatni, csak a durva anekdoták nem hangzottak el, amelyek nélkül nemigen lehetett azelőtt egy vidéki estét elképzelni. Nem; a vadszagú, az első fagy ropogásával beszélő férfiak sem engedték meg maguknak azokat a hömpölygő kacagásokat, amelyek miatt feleségüktől szemrehányó pillantásban részesültek. Ha Záborszky vagy Nikelszky valami olyan borsos adomát hallott napközben, hogy azt elhallgatni sehogy sem lehetett: a szomszéd szobába vonult, és onnan hallatszott visszafojtott kacaja. Az utolsó gavallér szelíd mosollyal, megbocsátással nézte a vidéki urak pajkosságait, nem tett megjegyzést.
Azonban annál nagyobb divatba jött a zenélés esténként, akár egy német városban. Tulajdonképpen a Riszdorfer kisasszonyok voltak ennek a mesternői, amikor négykezest játszottak, és elandalították a szíveket. A társaság nyomban átalakult zeneértővé, mindenki figyelmesen hallgatott, csak Nádasiné, a kisasszonyok nagyanyja mondta el szokásos sóhajtását:
– Istenem, melyen kincs van ezeknek a lányoknak a kezében. És itt kell senyvedni nekik Nyíregyházán.
Gavallér megértéssel bólintott az öreg hölgy felé.
Később mindenféle hegedűk, fuvolák kerültek elő a vendégek köpenyegéből. Kitűnt, hogy valamikor mindnyájan hódoltak a zene183 nemes élvezetének. Kitűnt, hogy délután már titokban próbát is tartottak lezárt ajtók mellett, mielőtt a Kohut házban bemutatnák tudományukat. Egy idős földbirtokos reszkető kézzel hegedült a maga korából való nótát, és szemével csippentett, mikor a nótára is rágyújtott:
Minek a sarkantyús stibli?
Ez a világ hibli-hubli…
Ez a világ hibli-hubli…
A földbirtokosnak sikere volt, legfeljebb a jelenlevő felesége panaszkodott a szomszédjainak:
– Huszonnégy esztendeje vagyok a felesége, de otthon sohasem hegedül.
Nemkülönben feltűnést keltett egy sápadt fiatalember, akit szülei eltiltottak a fuvolázástól, mert hajlamos a tüdővészre. És most előhozta régen nem használt fuvoláját, frissen megolajozva, hogy a szobában egyszerre salátát érzett mindenki. Az „Elbolyongok sötét éjjel”… című dalt fújta el, és valaki hangosan felzokogott a szomszéd szobában, aki a dal és következményei elől odamenekült. (A női zokogásra Gavallér olyan részvétteljes arcot mutatott, hogy mindenkinek meg kellett őt szeretni.)
Késő este Kohut ügyvéd úr is kedvet kapott a zenéléshez. Addig járt a levendula- és kámforszagú öreg szekrények nyakára, amíg egyikben felfedezte azt a nagybőgőt, amelyet évek előtt ott eltemetett. A nagybőgőt bekormányozta a szobába, mint egy vonakodó vendéget, és mindenki bámulatára valami dalfélét vont el rajta, hogy a vendégek nem győztek csodálkozni. A jelenlevő férfiak felhasználták az alkalmat, és a szomszéd szobába siettek, hogy a nyíri vinkóval felköszöntsék a házigazdát. Egyébként Gavallér itt-tartózkodása óta divat lett a józanság. Éjféltájban a kézilámpások hibátlanul megmutatták a gödröket és árkokat. Az asszonyoknak nem kellett elfojtott szidalmakat mormogni a lutheránus templom környékén, amikor oda férjükkel befordultak a csillagos, őszi éjszakában. Dalolva mentek haza a vendégek bor nélkül is. A kapuk becsapódtak a sötét utcákban. És bizonyosra lehetett venni, hogy lefekvés184 előtt a férjek és feleségek megbeszélvén az est történetét, elismerő szavakat mondanak Gavallérról, aki rövidesen mindenki tetszését megnyerte bágyadt szeretetreméltóságával.
Nemcsak az asszonyokét, hanem a kisasszonyokét is.
Éppen azért egy világfájdalmas délután, amikor az ügyvédi írnok egyedül üldögélt az irodában (Kohut ügyvéd urat nagy nehezen rávették a parasztjai egy vidéki utazásra), kesztyűs kéz kopogtatott az üvegajtón. A szél sárga leveleket kavart a bolthajtásos folyosón, a kertben megvakultak az üveggömbök a rózsakarókon, a vadásztarisznya a sarokban néha megrecsegtette régi lóbőrét, ilyen időben legjobb végrendeletet írni, amikor az ember vágyódik valahová az élet unalma elől.
Dalmos kisasszony lépett az irodába, hosszú, szürke, gyöngyház gombos köpenyegében, amilyent a miskolci ruhakereskedők azóta árulnak a Szent Mihály-napi vásáron, mióta Gavallér kijelentette, hogy kövérebb nőket igen megkarcsúsít a hosszú köpenyeg.
A vendéget Kengyelfi Flórának hívták, és a Gavallér nagyon csodálkozott jövetelén.
– Úgy tudom, hogy Ilonka idehaza van – szólt Kohut ügyvédnére célozva a Gavallér, mindenesetre székkel kínálta meg a jövevényt.
A kisasszony leroskadt a székbe, mintha hosszú útról jött volna.
– Ilonka úgysem adhatna nekem tanácsot. Csak ön – felelt Kengyelfi kisasszony.
Gavallér megértéssel bólongatott az írnoki asztal mellett. Megszokta már, hogy ebben az álmodozó városkában különös súlyt helyeznek személyére, de ez a tapasztalat nem tette elbizakodóvá. Ellenben, talán még szerényebb volt, mint azelőtt. Az akácfák itt túlnőttek a háztetőkön, az ábrándok felfeszítették a lezárt zsalugátereket. Mindenkinek volt valamely titka, amelyre azelőtt gondolni se mert, csak álmában… Megértő arccal nézett a felhevült leányra, mint egy jó lovag, aki azért van a világon, hogy segítsen az embereken.
De Kengyelfi kisasszony percekig nem tudott szóhoz jutni, holott185 Gavallér csendes köhécseléssel biztatta. Már többször látta a lányt a Kohut háznál: tudta, hogy elszegényedett földbirtokos lánya, aki itt rokonainál él kegyelemkenyéren, ugyanezért társaságban mindig ő a legfeltűnőbb vidámságú, valamint a leggondtalanabb kedélyű. Körülbelül húszesztendős lehetett, mint a boldogtalan szerelem, amelyhez úgy ragaszkodnak a szegény lányok, mintha több már nem következne utána.
– Segítsek? – kérdezte Gavallér, és a tintapecsétes vén íróasztal fölött, amely egy honvédírnok korából maradt itt, előrehajolt. – Szerelem? Csalódás? Bánat?
Flóra kisasszony oly üresen kacagott föl, mint egy mézeskalács.
– Regényhősnőnek néz engem?
Aztán hirtelen könnyek borították el a szemét, mintha valaki ellen vétkezett volna a kacagásával.
– Kérem, el ne ítéljen gyenguszságomért, én márna olyan könnyű vagyok, mint Henter agara. Hol sírni, hol nevetni szeretnék, mint a cigány mondta, aki a siralomházban libát ebédelt.
Gavallér szokás szerint bólintott. Megtanulta már, hogy ezen a vidéken a kisasszonyok mindenféle szavakat szednek föl a férfiaktól, amelyeket aztán divatból, ok nélkül is használnak. A „gentrylányok” egyéb vagyon hiányában: a különös szavakkal feszítettek.
A szürke szemű kisasszony megszámolta a kesztyű gombjait, zsebre dugta a kezét, felbiggyesztette az ajkát, és csúfolódva nézett Gavallérra:
– Valóban olyan butáknak látszunk mi, vidéki lányok? – kérdezte hirtelen.
– A nők az egész világon egyformák – felelt komolyan Gavallér. – Minden éghajlat alatt imádni lehet őket.
– Kérem, Gavallér úr, a bókjait csak tartogassa másnak. Van itt egy csomó rövideszű kisasszony, akinek egyebe sincs, mint sok pénze meg nagy adag önhittsége, azok majd elhiszik önnek a választékos szavakat. Én arra a kérdésre szeretnék választ kapni, hogy valóban olyan buták vagyunk mi, falusi lányok?
Gavallér türelmesen mosolygott:186
– Vannak férfiak, akik egy városi leányt még csak a megszólításra sem tartanak érdemesnek. Azt hiszik, hogy ezzel már csökkentették a maguk értékét. Ismertem, sőt ismerek férfiakat, akik csak a falusi leányokért tudnak rajongani. Azoknak őszinteségében, jóságában, szívnemességében halálosan bizakodnak, míg a városi nőkről csak rosszat tételeznek föl. Egy pusztai virágszál valóban sokkal üdébben fest a gomblyukban, mint egy üvegházi rózsa. A kék búzavirág jobban illik némely férfi kalapja mellé, mint a zergeszakáll, amit a kalaposnál árulnak.
Gavallér olyan meggondolással, választékosan mondta el a fentebbi szavakat, mintha az egész vidéki város az ő mondanivalójára ügyelne. Az ügyvédi iroda pipafüstös falai megöl tán kandi leányfülek hallgatóznak, azonkívül tapasztalt öregasszonyok vetik mérlegre szavait, mint a sáfránnyal vagy a cukorral szokták. Elhallgatott, mint nagyobb kijelentések után szokták a férfiak.
