HETEDIK FEJEZET • Gavallér mint párbajsegéd
HETEDIK FEJEZET • Gavallér mint párbajsegéd
Az idevaló nagy diófák arról nevezetesek, hogy igen nagy kort érnek. Többnyire csak akkor vágják ki őket, ha valamelyik kedvelt és tisztelt családtag, akinek végső kívánságát figyelembe szokás venni, diófa koporsóba kíván temetkezni. Az asztalos mértéket vesz a halottról és a szőlőbeli diófákról, és mindig a legnagyobb fát választja.
A szüreti vendégek tehát a diófa alatt várták be, amíg a présház előtti bográcsok alatt parázs lesz a venyigelángból, ami azt jelenti, hogy közeleg az ebéd ideje.
Ha nem történt volna az iménti jelenet, az úriemberek, mint hagyományokhoz ragaszkodó vendégekhez illik: ebéd előtt beszélgettek195 volna régi szüretekről, diópálinkáról és elhalt ételekről, amelyeket mostanában már nem készítenek szüretkor. De senkinek se volt kedve a drágalátos visszaemlékezésekhez. Mindenki Gavallérra figyelt, aki a fa derekának támaszkodva, szótlanul állott. Arcán ború és csendes gond, mintha ő szégyellne magát leginkább, hogy ama „kínos” jelenet a taposókádnál megesett.
Ekkor hozzálépett Muskétás úr, és sápadtan valamit súgott a fülébe. Gavallér csendes rezignációval felsóhajtott: – Úri kötelességem!
És elment sétálni Muskétással arrafelé, ahol a szőlőszedő menyecskéknek már csak a kihűlt nyomuk látszott a homokban. A fürtöket széttaposta Kengyelfi Flóra. Itt sétált végig a két úriember, senkitől sem háborgattatva. A szőlőkben pedig végigfutamodott a hír, hogy párbaj lesz Muskétás és Pattyantyús között.
Már javában ebédnél ültek a vendégek, amikor Gavallér előkerült. (Muskétás és Pattyantyús urak Gavallér tanácsára különböző szőlőkbe hívatták meg magukat, ami nagyon könnyen ment, hiszen minden présházban jó emberek szüreteltek és ebédeltek.)
Gavallér arcán nem látszott változás, pedig oly szorongó félelemmel kémlelte őt különösen Flóra kisasszony (a párviadal oka), mintha halálos ítéletet akarna onnan leolvasni. Gavallér szokott nyájas mosolygásával köszönte meg a tányért, amelyet párolgó, álombélien ízletes gulyással Kohutné kövérkés kezeivel feléje nyújtott.
– Csak úgy tegyünk, mint szüretkor szokás. Üljünk a földre – indítványozta a kék ruhás asszonyság.
Az asszonyok nagy gyakorlottsággal telepedtek a hervadt gyepre. Megszokták ők a földön ülést például libatöméskor is. Egyiknek se villant ki több a fehér vagy ecetvirágszínű harisnyájából az elhelyezkedésnél, mint amennyit az illedelem megengedett.
A férfiak ellenben annál nehézkesebben tudtak lekuporodni. Különösen azokon a férfiakon feszült meg a nadrág, akiknek némi potrohot adott végzetük.
– Puff neki, elszakadt a nadrágszíj – kiáltott fel Nikelszky bácsi, egy csacsihasú férfiú.
Ezen aztán mindenki jóízűen nevetett, mert a megrázkódás egészséges196 dolog az első kanál leves előtt. (Mint későbben kitűnt, Nikelszky bácsinak nem is szakadt el a nadrágszíja.)
Gavallér a földre való leülésnél is megmutatta, hogy ezt is lehet egy úriembernek olyan módon megcselekedni, mintha a nevelésével tanulta volna. Csendesen meghajtotta térdeit, egyik lábát a másik alá helyezve, a földre ereszkedett. Egyetlen csepp leves sem csordult a ruhájára sem most, sem később.
Kohut ügyvéd úr leveses bajszával kedélyeskedve súgott Gavallér fülébe:
– Kard vagy pisztoly? Vagy talán álgyú?
Gavallér szerényen, tiszteletteljesen felelt, éppen olyan halkan:
– Még magam sem tudom. Meg kell otthon nézni a Kódexemet. Valamint úri barátaimmal is meg kell tanácskozni a dolgot.
Amíg a zsiványpecsenyét várták a vendégek, amely pecsenyének illata Nikelszky bácsit arra emlékeztette, hogy a jövő héten lesz a debreceni őszi vásár, a társalgás lassan ráterelődött a régi lovagias ügyekre. Kitűnt, hogy mindenkinek volt már az életben lovagias ügye. „Férfiember nem kerülheti el” – vélekedett Gavallér, aki türelmesen végighallgatott mindenkit, de maga nem dicsekedett.
Mikor már azt hitték, hogy be van fejezve a társalgási téma, váratlanul megszólalt Kohut ügyvéd úr.
– Majd el is felejtettem azt a különös esetet, amely mészárszékké alakította a huszárkaszárnya vívótermét. Az egyik fél én voltam, a másik egy idevetődött német indzsellér. Az árva sehogy sem akarta elhinni, hogy a Kohutok voltak ősei a Kossuthoknak. Kohut a felvidéki tót nép nyelvén azt jelenti, hogy: kakas. Átvitt értelemben: Kossuth Lajos volt a legnagyobb kakas ebben az országban. De meg kell adni: snájdigul viselte magát az ellenfelem, bár német volt szegény.
Senki sem mondott ellene, hogy a Kohutok a Kossuthok ősei, pedig minden szüreten ezen a témán szokott kitörni a disputa. De akkor még nem volt Gavallér az ügyvéd úr írnoka és barátja.
Ebéd befejeztével Gavallér félrehívta Kohut ügyvéd urat, mintha valami különös dologról akarna beszélgetni.197
– Kedves bátyám, engedd meg, hogy felhívjam figyelmedet arra, hogy a Huray-féle présházban várnak bennünket első találkozásra Pattyantyús úr megbízottai, a helybeli gyógyszerész úr és Stoff nyugalmazott főhadnagy úr.
– Eddig nem is tudtam, hogy én vagyok Muskétás segéde! – csodálkozott Kohut úr.
– Kedves bátyám, engedd meg, hogy én kérjelek fel arra, hogy vállald a megbízatást. Muskétás úr ugyanis szíves volt felhatalmazni, hogy kedvemre való társat vegyek magam mellé. A kihívást most megvisszük Pattyantyús úrnak, aki már tudtommal gondoskodott is arról, hogy sok huzavona ne legyen. Magam sem szeretem a lovagias ügyeket elposványosodni hagyni.
– De hiszen ez amerikai tempó! Aludjunk egyet a dologra.
Gavallér közel hajolt Kohut ügyvéd úrhoz, mintha valami nagy titkot mondana neki – vagy pedig ebben a percben mutatná meg igazi lényét:
– Éppen azt akarom elérni, hogy mindnyájan nyugodtan aludjunk az éjszaka; senki se szenvedjen a fölösleges izgalmak miatt álmatlanságban.
Kohut úr nem tehetett egyebet, mint szó nélkül megszorította Gavallér kezét.
Ezután a két úr úgy tett, mintha az összeráncosodott szilvákat nézegetné a fákon. S így véletlenül, miután lábuk alá nem néztek, eltévedtek a Kohut-szőlőből a Huray-féle szőlőbe.
– Most viszik Pattyantyúsnak a kartellt – dünnyögte Nikelszky bácsi, aki ebéd után csak fél szemével szokott aludni, mert folyton attól félt, lopják a szénát.
Ámde Nikelszky megjegyzését többen is hallották a présház körül, mert nem aludt mindenki. A vincellér ugyanis, takarékoskodván a venyigével, száraz szilvafagallyakat dobott a tűzre, amelyen a feketekávét főzték. A szilvafának fanyar, keserű füstje van, amely megköhögteti a gyöngébbeket.
A kék ruhás Kohutné is hallotta a megjegyzést. Elgondolkozott azon, hogy mi lehet az a kartell, amit férje és a Gavallér visznek. Elhatározta198 magában, hogy otthon ismét bemegy a sifonérba kihallgatni ezt a dolgot.
Addig is egy szúrós pillantást vetett Kengyelfi kisasszonyra, aki okozója volt annak, hogy férje és Gavallér nem élvezhetik a szüret víg örömeit. És hogy méltó büntetésben részesítse a kisasszonyt, kieszelte magában, hogy megmutatja, mennyivel fehérebb az ő lába, mint Flóráé. Férje és Gavallér távolléte erre éppen jó alkalom volt. Szép titokban letolta a félcipőit a gyepre, alig hallható zizegéssel levonta fehér harisnyáit, és mielőtt bárki is észrevette volna: a legközelebbi taposókádig osont, és kövérkés alakjáról nem gondolt fürgeséggel átugrott a kád peremén. Néhány részeg darázs rebbent fel az erjedő szőlőmasszáról. Szerencsére, így őszidőben már nem szúrnak a darazsak, Kohutné lábának tehát nem esett bántódása.
Ő nem táncolt, nem viháncolt a taposókádban, mint Flóra kisasszony, hanem gazdasszonyos komolysággal dolgozta meg a szőlőt, hogy példát vehetett tőle mindenki. Nem maradt abban a szőlőben felesleges nedv, taposatlan bogyó. Majd megláthatja mindenki, amikor a maradékot a faprésbe teszik, hogy utolsót szorítsanak rajta.
Milyen lába volt Kohutnénak? Valóban igen fehér volt az, mint a szőke nőké szokott lenni. Igaz, hogy kissé kövér volt, de vajon hogyan állhatná meg helyét pipaszárlábakon a jó háziasszony a nagymosásnál, disznóölésnél és egyéb testi munkát igénylő teendőknél?
– De Ziza, Ziza – kiabált messziről Kohut ügyvéd úr. – Hiszen neked gyönge a melled!…
Gavallér lesütötte a szemét. Nem merészelt egyetlen pillantást sem vetni barátja feleségének lábaira. Zavarában még el is szólta magát Nikelszky bácsinak, aki a tárgyalások menetéről tudakozódott:
– A gyógyszerész kemény dió – mondta Gavallér, de nyomban megbánta, hogy szólott.199
