HUSZADIK FEJEZET • Gavallér feltámasztja a holt embert
HUSZADIK FEJEZET • Gavallér feltámasztja a holt embert
A Bujdosnak abban a részében, ahol a párviadalra készülődtek, a földre hullott falevelek már olyan pirosak voltak, mint a vércseppek. A fű már nem mutatta nyomát azoknak az emberi körvonalaknak, amelyek nyaranta beleheverednek. Nem látszott már sem a csavargó Hosszú Mari, sem a Herma drágalátos lábnyoma. Dércsípett nap emelkedett a sárga tökből vájt cinkefogók felé, amikor Gavallér a város legkövérebb orvosával megérkezett. (Csak a kövér doktorokhoz volt bizalma.)
– Vajon ebben a nyaralóban is csak öt személyre terítik ma a villásreggelit? – kérdezte a fújtató doktor, amikor a Szexty-féle nyaralón felnyílott egy zsalugáterszárny, és azon egy ismerős, piros babos kendős fő látszott egy pillanatra. Mintha Flóra kisasszony lett volna. Gavallér sietve tartott a doktorral a liget széle felé, ahol a találkozó volt.
Két talyiga már ott állott szemben egymással. Egyiken Muskétás bóbiskolt az éjszakai mulatozás után, a másikon Pattyantyús dörzsölgette a gyomra tájékát a „Három Zsidólány” borától. Csak a két talyigás nézett egymással farkasszemet. Ők már megkéselték egymást a „Sas” kocsmában.
Most kurjantás hallatszott az árok felől. Stoff főhadnagy nem bírta egyedül átvezetni Gyógyszerészt az árkon, mert a bőrzsákban kardokat is cipelnie kellett, amely kardokat éjszaka többfelé megmutatott a kasszírnőknek és konyhaleányoknak. Azonkívül dróttal bevont vívósisak, amelyet már éjfél után a fejére helyezett a „Betyár”244 kávéházban, hogy a tűzilegénynek kellett előjönni segítségére, amikor inni akart, a lószőrrel vastagon kitömött vért, amelyet a „Három Zsidólány”-nál a pincérnő közreműködésével szíjazott fel: – szintén akadályozták Stoff nyugalmazott főhadnagyot abban, hogy szokása szerint „teljes erejével és önzetlenségével” barátja segítségére legyen: ezért kiáltott segélyért.
Vajon mért nem tudott Gyógyszerész egyedül átjönni az árkon? Reggeli hat óra volt. Nem szokott rendes ember ilyen időben árkot ugrálni. De szerencsére jött Kohut úr a Szexty nyaraló felől, miután egy színházi látcsövet ott benyújtott valakinek az ablakon át. A másik doktor, az öreg Szikszay bácsi, a párbajhoz régi ezredorvosi rongyos egyenruháját öltötte magára, és harsányan vezényelt kiviaszkolt, ősz bajsza alól a Gyógyszerésszel bajlódókra:
– Csak a lábát fogjátok, azt nem bírja!
Végre, mikor nagy erőfeszítéssel felhúzták Gyógyszerészt az árokból – hová többször visszazuhant –, a sima, egyenes talajon érte a baj, eldőlt, mint akár Chotvács tanár úr, aki kétszer volt csak részeg életében, és mind a kétszer eltörte a lábát.
Gavallér engedékeny volt az emberi gyöngeségekkel szemben. Szolgálatkészen sietett Gyógyszerész feltámasztására, és hitelt adóan bólongatott, mikor az meggyőzően kijelentette:
– Ilyen sem történt még velem, mióta kétágú vagyok. Retek-, sör- és pacsuliszagot terjesztett maga körül: mindazt, amit a „Három Zsidólány”-nál fel lehet szedni.
Szerencsére Szikszay doktor orvosi táskájában csak a műszerek voltak rozsdásak, de a tokaji konyakosüveg érintetlen volt.
– Hány csillagos? – kérdezte Stoff főhadnagy, a vívósisakot feltolva.
– Neked, amice, mindegy az, hogy hány csillagos. A vitriolt is megiszod – felelt az öreg ezredorvos.
A konyakosüveg körbejárt – ittak belőle az ellenfelek is, anélkül, hogy egymásra pillantottak volna –, mire az üveg másodszor Gyógyszerészhez ért, a jó úr annyira rendbejött, hogy meg lehetett kezdeni a párbaj előkészületeit.245
Stoff főhadnagy, mint a szertartások őre, egy négykrajcárost a levegőbe perdített:
– Sas vagy írás? – kérdezte.
Muskétás búskomolyan mondta:
– Sas.
Megnézték a susztertallért. Sasos oldalára esett.
– Tehát akkor Muskétás fog vetkezni az erdőben, míg Pattyantyús a szilvafák alatt – jelentette ki a főhadnagy.
– Vetkezni? – kérdezte valami gyámoltalan hang egyik talyigáról.
– Hát persze. Csak nem akartok télikabátban verekedni?
Valóban, Muskétás még a nagymama tarka kockás téli kendőjét is felkötötte a kabátja alá.
– A párbajtól nem félek, hanem a náthától nagyon – vacogta Muskétás, amint a mogyoróbokrok között lassan lehúzogatta magáról a ruhadarabokat. Külön búcsúzott a kabáttól, a mellénytől, legnehezebben húzta le a jó gyapjas téli mellényt, amely olyan meleg, hogy Szibériába is el lehet benne utazni.
– Az inget is – kegyetlenkedett Stoff főhadnagy.
– Azt már nem, édes, egyetlen jó barátom – könyörgött Muskétás. – Megfogadtam az öreganyámnak, hogy szabadban sohasem vetem le az ingem.
Stoff ekkor suttogóra vette hangját:
– Te bolond, hát akkor hogyan rakjam fel a bandázsokat?
Egy batyuból pólyás kisgyerekhez való vánkosokat szedett elő.
– Ne félj, amíg engem látsz. Úgy bepólyázlak, hogy csak az orrod hegye marad ki.
– Csak az orromat ne bántsátok!…
– Nem kár azért a piszéért! – felelt Stoff főhadnagy, mert szigorúságában most már nem ismert kíméletet. Olyan kegyetlen szorosan kötözte fel a vánkosokat Muskétás derekára, hogy az csaknem megfulladt. Akkor aztán a nyakára csavargatott valami hosszú lepedőt, amelynek segítségével tán egy vártoronyból szökött meg az utolsó rab. Muskétás már lila színű volt, mint az akasztott ember.246
Most még a jobb kar ereinek az elkötése következett, amely művelet befejezése után Muskétás úgy érezte, hogy jobb karjára tökéletesen megbénult.
– Meddig vagytok? – kiáltott ki Stoff főhadnagy a piros bokrok közül.
A szilvafák alatt nyakig fehér lepedőkbe kötözve állott Pattyantyús, miután Gyógyszerész szakember létére alaposan értett a kötözéshez. Pattyantyús féloldalra hajtotta a fejét, mintha búcsúüzenetet küldene a városba a kis kék mellényes cinkével, amely feje felett ugrált a szilvafán.
Ezután gyorsan helyükre vezették az ellenfeleket. Egy-egy földbe szúrt sétapálca mutatta a helyet, kinek hová kell állnia. Stoff hadarni kezdett:
– Figyelmeztetem az urakat a fennálló törvények szigorára… Figyelmeztetem, hogy lovagias érzületüknek már avval is eleget tettek, hogy itt megjelentek… Figyelmeztetem, hogy még mindig megvan a békés elintézésnek lehetősége…
A két ellenfél egy lépést tett egymás felé. De Stoff gyorsan közbevágott:
– Tehát az urak nem akarnak kibékülni egymással? Nincs tehát más mód az elintézésre, mint a törvények által oly jogosan tiltott párviadal. Most még arra figyelmeztetem az urakat, hogy így fogok vezényelni: Kész. Rajta. Állj. A Kész-re felemelik az urak a kardokat, a Rajtá-ra támadásba mennek, és Állj-ra haladéktalanul abbahagyják a viadalt.
– Kész! – ordította vezénylő hangon Stoff főhadnagy, de izgatottságában elfelejtette a hóna alatt tartott kardokat átnyújtani.
Ezen gyorsan segített, és visszaugrott helyére.
– Rajta! – üvöltötte, mintha csatába vezényelne egy hadsereget.
Gavallér agyán ekkor egy furcsa gondolat cikázott át:
– Bezzeg, ha itt volna Kengyelfi úr, a szabadságos úriember, majd másképpen menne ez a párbaj!247
