HUSZONEGYEDIK FEJEZET • A feltámasztott holt ember megjelen
HUSZONEGYEDIK FEJEZET • A feltámasztott holt ember megjelen
– Rajta! Rajta! – ismételte magából kikelve Stoff nyugalmazott főhadnagy, és kardjával az ellenfelek közé ugrott, mintha azokat szét kellett volna választani egymástól.
Pedig szétválasztásról nemigen volt szó. Az ellenfelek inkább másodpercenként kilométeres sebességgel távolodtak egymástól, mintsem közeledtek. Azt meg kell adni Muskétásnak, hogy bár behunyta a szemét, hátrálás közben támadó mozdulatokat tett kardjával, és több száraz kórónak, szamártövisnek leütötte a fejét. Míg Pattyantyúsról nem mondható, hogy jó barátjának egy másodpercig is vérét akarta volna ontani, ő nyomban megfordult a vezényszóra, és a szilvafák alatt levetett ruháihoz igyekezett. Igaz, hogy nem futólépésben, csak éppen olyan gyorsasággal, mintha valamit a fák alatt felejtett volna.
– Állj! – ordította teli tüdőből Stoff nyugalmazott főhadnagy. – Doktor, állapítsa meg, nem történt-e valami sebesülés?
A kövér orvos jókedvűen rengette a hasát, nem mozdult a táskája mellől, de Szikszay ezredorvos úr apró lábaival Pattyantyús után iramodott, tetőtől talpig végignézte, mint a sorozásnál, aztán harsogó hangon kiáltotta vissza a főhadnagynak: – Tauglich!
Stoff nagyot sóhajtott, mintha végtelenül sajnálná az esetet:
– Akkor a viadalt tovább kell folytatnunk. Az urak foglalják el helyeiket.
Aztán ismét Rajtá-t vezényelt a főhadnagy, de az ellenfelek most más harcmodorhoz, ravaszabb taktikához folyamodtak, mint az előbb. Nem hátráltak meg, ó, ezt a világért sem tették, hanem igenis előrerohantak, aztán gyorsan kikerülték egymást. A kardjukat harcra készen a hátuk mögé dugták. Mire Stoff észrevette a meglepő támadást, és Állj-t vezényelt, már helyet cseréltek az ellenfelek, és kimerülten fújtak.
– Majd elvégezzük mi helyettük ezt a dolgot! – kiáltott most egy recsegő, de nem vidámság nélküli hang a Bujdos bokrai közül.248
Hajadonfővel, derékig meztelenre vetkőzve, mint valami erdei szörnyeteg előrontott most a piros, deres bokrok közül az öreg Klebák Andris fia, Kengyelfi úr. Egyenesen Muskétásnak tartott, és a vívókardot kivette kezéből. Muskétás belülről megkönnyebbülve, de látszólag méltatlankodva engedett a váratlan támadásnak, de nem úgy Pattyantyús úr, aki szentül meg volt győződve, hogy az ősz szőrszálakkal borított mellű, izmos szörnyeteg őt akarja megrohanni. Ezért nyomban eldobta kardját, és a szilvafák felé futott, mint a szabad fürdőből az úszó, akinek parton hagyott öltözetét tolvaj fenyegeti.
A jelenlevő urak megrökönyödése még alighogy lecsillapodott volna a lovagias ügy példátlan megzavarásán, amikor az erdőből ugyancsak egy övig mezítelen, ismeretlen férfi rontott elő, aki könnyedén kikapta Pattyantyús eldobott kardját.
Az ismeretlen cigányképű, ravaszdi, fekete bajszú úriember volt, akinek kis disznószemei mindig úgy mosolyogtak, mintha valami titkot sikerült volna megtudnia.
– Nekünk tudniillik egy kis ügyünk van egymással, amelyhez az urak szíves jelenlétét kérjük – kezdte vígan, mulatságosan Kengyelfi úr, és kardját nagy gyakorlottsággal forgatta a feje felett. – Ő az a Bikai Bandi, aki engem abban az időben megsértett, amikor távol voltam Nyíregyházától. Most jó alkalom van rá, hogy elintézzük ügyünket. Az urak majd asszisztálnak, Stoff főhadnagy úr lesz szíves Rajtá-t vezényelni.
Nemigen lehetne leírni azt a bámulatot, amelyet a derékig mezítelen úriemberek megjelenése okozott a párviadalhoz összegyülekezett társaságban. De annál nagyobb volt a meglepetés Kengyelfi úr bámulatos szavaira.
Csak Gavallér tudta a magáét, azért lassan az erdő felé hátrált, mint aki nyomtalanul el akar tűnni a következmények elől.
De alig tett egy-két lépést az erdőben, amikor Kengyelfi Flóra kisasszonnyal találkozott a gyalogúton. Imára összekulcsolt kézzel jött az őszi fák alatt, mint egy szentkép. Gavallér szíve vasból, de megrendült a leány másvilági hangjától:249
– Ön nem akar segédkezet nyújtani szerencsétlen atyám becsületének visszaszerzéséhez? Ez gavallér dolog?
– Kisasszony – felelt Gavallér a legnagyobb zavarban: – ezt nem lehet így elintézni.
– Nem engedem önt tovább. Itt kell maradnia, mert a többiek részegek, és szerencsétlenség történhetik – esdekelt a leány. – Mentse meg atyámat, mentsen meg engem…
A bokrok mögül valóban kardcsattogás hallatszott.
– Megölik szegény atyámat, ha ön nem segít.
Bár Gavallér igen jól tudta, hogy nagyobbszabású öldöklésről nem lehet szó, a leány kétségbeesett hangja visszafordította az elhagyott erdő szélére. Ott pedig már ekkor nagy dolgok történtek.
A két szabadságos úriember valóban úgy verekedett egymással, mint kiszabadult rabokhoz illik. Mindketten a becsületüket keresték, azt a Becsületet, amelyről a váci „intézetben” annyit álmodoztak.
Hát most itt van az ideje ama elveszett Becsület visszaszerzésének. Úgy rohantak egymásra, mintha halálos ellenségek lettek volna (pedig Gavallér tudta, hogy mily meleg barátságot kötöttek az intézetben). Mitológiai kentaurok és félistenek küzdenek így, nem félve sebtől, haláltól. Impozáns volt ez a viadal, ez a lábdobogás, ez a kardcsattogás. A rabviselt arcok megvérmesedtek a küzdelem hevében, a szemek felvették ama régi fényüket, amelyet annyi esztendőn át letompultsággal és fásultsággal cseréltek fel. Férfiak lettek ismét a fegyencek, és a becsület vad dühösségével rontottak a diadalra. Ilyenek lehettek azok a penészes, öreg betyárok, akikről levették a vasat, hogy a csatába, sánctölteléknek küldjék őket előre.
Stoff nyugalmazott főhadnagy elveszítette a fejét, nem merészelt közbeugrani, sőt szólani sem tudott, mert nem jutott semmiféle lovagias formaság eszébe.
Az előbbi ellenfelek, Muskétás és Pattyantyús urak megkövülve, visszafojtott lélegzettel nézték a viadalt, amelyet helyettük vívtak meg.250
Mindkét viador mellén és karján már pirosló vérharmatok. Végre rubintként pottyant ki egy vércsepp Kengyelfi úr szemöldökéből.
Gavallér ekkor kiragadta a kardot a megbűvölt Stoff főhadnagy kezéből, és régen nem hallatott hangon kiáltotta:
– Állj!
Egyúttal előrenyújtott karddal a viaskodók közé vetette magát.
Gyógyszerész, bár anyajegy volt a talpán, elájult az izgalmaktól. A doktoroknak előbb őt kellett magához téríteni, mielőtt a sebesültek segítségére siettek volna.
