HUSZONKETTEDIK FEJEZET • Disznótor Gavallér nélkül
HUSZONKETTEDIK FEJEZET • Disznótor Gavallér nélkül
Nikelszky bácsi, aki bölcs ember módjára az életet az egyik szürettől a másikig, az első disznótortól az utolsóig számította, az idén is öletett már az első valamirevaló fagynál. Amint a kút környékén reggelenként beállott a vályúban a víz, amint fagyosan, deresen összezsugorodott a szőlőszem a szellős kamrában, amint kifagyott az első kiakasztott nyúl a tornácon: Nikelszky bácsi nem nézett kalendáriumot, hanem disznót ölt, mert nem lehet tudni ilyen öreg embernél, hogy meddig tart az élet.
Nikelszky bácsi disznótora volt az első komolyabb társadalmi összejövetel a leírt események óta. Nyilvánvaló volt, hogy itt fog magatartást vállalni a közvélemény regényhőseink tetteivel szemközt, ezért sokfelé kíváncsian várták a disznótor lefolyását.
A disznóölés éppen úgy kezdődött, mint máskor. A még elég fürge hízó kiszabadult a lefogó fehérnépek szoknyája alól és a hentes késével torkában utoljára körülszaladta az udvart. A csacska cinkék, amelyek éppen az álmukat mondogatták el az ecetfának, fölrepültek. A nekigyürkőzött szolgálók versenyt visítottak a megszúrt disznóval. Kis Dániel, a hentes kijelentette, hogy sohasem történt meg vele ilyesmi, mióta csizmaszárban jár.251
– Igen ám, két cső tengeri vagy te egy zsákban – mondta Nikelszky bácsi az ámbituson, ahol rövid bundácskájában az első pipát szívta.
De hát nem történt nagyobb szerencsétlenség. Az elégedetlen hízó fölött fellobogott a szalmatűz, amelyet a közeli lutheránus torony harangozója nagy kortyokban nyelt. A füléből és a farkából falatot kaptak a szájtátó gyerekek. A sertés felbontása előtt Kis Dániel megitta az utolsó pohár kisüstön főttet, amely dukált neki ezen a napon – ezentúl már csak karcos, zöldes újbort iddogál munkájához.
Déltájban a nagyszerű orjalevesnek az illata töltötte be a házat, ragadt minden kilincs, a hentes, hogy erejét fokozza, villásreggelire töltött káposztát evett hidegen. A konyha párás ablakain át nagy tűz lobogása látszott. Szerencsés volt a postás, ha ilyen napon hozott levelet a házhoz, nem ment el üres kézzel, szomjasan. Ebéd után hallani lehetett azt a dobverést, amely talán még a majálisi dobolásnál is hangulatosabb, amelyet az a két bárd okoz, amellyel Kis Dániel a kolbászt aprítja. Nikelszky bácsi körülnézett a „Kör”-ben és a „Rigó” kocsmában, hogy estére megjelenő vendégekről gondoskodjon.
Disznótorra a mi vidékünkön akkor szokás menni, amikor kékülni kezd az akácfa árnyéka a fehér havon. A leglustább hentes is elkészül addig a kolbásszal, hurkával, és az ámbitusnak már citrom- és majorannaszaga van, ami a kolbászok megérkezését jelenti. És akkor, az első összegyülekezésnél – mikor még Nikelszkyné a sódarok besózásával volt elfoglalva, és a férfiak egymás között borozgattak az ebédlőben – hangzott el az első megjegyzés a közelmúlt eseményeiről:
– Meg kell adni, hogy az öreg Kengyelfi úr oly erővel forgatta a kardot, mint akár az öreg Klebák Andris, amikor a kocsirúddal kiverte a Fabinyi Teofil korteseit a tanyájáról. De annál gyávábban viselkedett Gavallér.
Ki tette ezt a megjegyzést? Sohasem lehet megtudni az ilyen megjegyzések eredetét, ha többen vannak a társaságban. Talán éppen252 Stoff nyugalmazott főhadnagy volt az illető, aki a Muskétás–Pattyantyús-párbaj óta hangosabb volt, mint valaha, mert ő volt az, aki megmondta előre, hogy barátai oly nyugodtak lehetnek, mintha az anyjuk ölében ülnének, egyetlen hajszáluk sem fog meggörbülni? Vagy talán Gyógyszerész volt a megjegyzést tevő, aki a párbaj óta többször hangoztatta, hogy a lovagias eljárásnak a megcsúfolása az, ha a segédek a helyszínén önkívületi állapotban, magyarán tökrészegen jelennek meg – ami félreérthetetlenül Gavallérra célzott.
Elég az hozzá, hogy a hangulat teljesen Gavallér ellen fordult, mert a jó úr csak esti harangszóra ígérte meg a jövetelét. Olyan tüzes szavak röpködtek, hogy még a jó Nikelszky bácsi is kénytelen volt beleegyezni, hogy ne várjanak a vacsorával Gavallérra. Megérkezett a töltött káposzta (harmadszori fölmelegítésben), amely arról volt híres, hogy Nikelszkyné olyan üde, zöld levelekbe pakolta, mintha akkor tépte volna a kertben. De felvonultak a kolbászok is, amelyek egészen oly rózsaszínűek, mint a próbabál leánykái. Rotyogva jöttek a hurkák, mint a hosszú, boldog élet küldöncei: nálunk hosszú hurkákat csináltak. A lacipecsenye úgy sistergett, mint akár téli vásárkor, ha jó áron vett vagy eladott az ember. És mákos tészta is volt, mint akár karácsony estéjén.
Kengyelfi úr vacsora közben érkezett meg Flóra leányával, amely körülmény ismét Gavallér ellen fordította a hangulatot. Kengyelfi úr ugyanis a párbaj óta már több ízben tett nyilatkozatot arról, hogy ő már régebben helyreállította volna a Becsületét, ha ebben Gavallér konokul nem akadályozza.
– Nem akart segédkezni az úrfi, akárhogy kérleltem – fújt Kengyelfi úr. – Hát megcsináltuk a dolgot nélküle.
És Gavallér még mindig nem jött. Pedig már alig várták a jókedvű urak, hogy fogpiszkálójukat és disznótori kedvüket feléje irányítsák. Utóvégre egymást évek óta ismerik, évek óta megunták. Nem is csúszik a bor elég simán az izzó kéményekbe, ha nem egyengeti útját a vitatkozás, kötekedés füstje. Min kacagjanak, hogy a nadrágszíjat meg kellessen ereszteni? Min mérgelődjenek, hogy a borba olyan jóízűen beleharapni lehessen, mint a szódavíz (az első253 nyíregyházi szikvízgyárból) karcol bele a gégébe? A kivörösödött arcok mitől kapjanak új színt, az akadozó nyelvek friss lendületet, a tunya emésztés felébredést? Bőséges, zsíros vacsora után szükséges némi ingerültség, hogy az ember megkönnyebbüljön. Egymással, régen kifordított tartalmú zacskókkal kezdjenek talán vitatkozni?… És Gavallér nem jött.
Stoff főhadnagy, aki nyomban észrevette barátai rosszkedvét, vállalkozott arra, hogy felkeverje a szunyókálást.
– Emelem poharamat azokra a bátor, derék, de sajnos, távol levő barátainkra, akik a múlt héten oly csodálatosan menekedtek meg, mint vasúti összeütközésből menekül meg az ember. Emelem poharam Muskétás és Pattyantyús barátainkra.
