KILENCEDIK FEJEZET • Gavallér a lábak játékossága ellen
KILENCEDIK FEJEZET • Gavallér a lábak játékossága ellen
Ezalatt megérkezett Anderes is, akinek távollétében sem szüretet, sem disznóölést nem lehetett elképzelni messze vidéken. Hosszú hajú, félbolond ember volt, magában nevetgélt és beszélt az utcán, a kisbirtokosok lányait nyári estéken táncolni tanította:
– Eperfától – akácfáig! – ez volt a jelmondata, és mindjárt hasznos dolgot végzett. Hamarosan összeszegezett egy asztalt és padot, mert – mint mondta – végtelenül szegyellné magát, hogy az uraságok a földről esznek.
A füstölt kolbászok, töltött káposzták kevésbé érdekelték Gavallért, mint azok a lábmozdulatok, amelyeket az asztal alól néha észrevett. A telegrafista kisasszony keze kismiska volt a hölgyek lábához hasonlítva, mert ezen a vidéken konzekvensek a nők; ha már reggel óta a lábukkal hódítanak, estére sem változtatnak hadifortélyt. Gavallér érezte a lábán a Ziza asszony éberlaszting cipőjét, amely mintha védelmezőleg közeledett volna feléje azon alattomos támadások ellen, amelyeket balról Kengyelfi kisasszony félcipője intézett Gavallér ellen.
Társas vacsora nemigen múlik el lábjáték nélkül. Az abrosz alatt sokkal bátrabbak a lábak, mint napvilágnál.
– Sok lábnak fejébe száll a dicsőség – mondta Nikelszky bácsi, amikor tévedésből valaki ráhágott a csizmájára.
Gavallér természetesen mozdulni sem mert; ki tudná, milyen félreértésekre adna alkalmat, ha csak egyetlen mozdulatot is tenne a lábával. Az éberlaszting cipő kitartóan védelmezte, mint a kotlóstyúk csirkéjét a héja ellen, a kis cipő támadott, míg szándékosan vagy véletlenül koppant valami az asztal alatt, a félcipő elvált a lábtól, most már a harisnyás láb Gavallér térdét is bántalmazta.
Mikor aztán a túlsó oldalról Virághné és más tekintélyes asszonyságok is nekikészülődtek a versengésnek, Gavallér szükségesnek tartotta a következő történetet előadni:
– A régi Franciaországban igen szigorúan büntették a párbajt,204 ezért az úriemberek többnyire Belgiumba vagy Savoyába utaztak halaszthatatlan ügyeik elintézésére. A postakocsik, az utazó batárok komor arcú férfiakat vittek a halálba, pedig csak annyi volt a vétkük, hogy illetlenül megérintettek egy kis kezet vagy kis lábat. (Az asztal alatt a lábak ijedten visszahúzódtak, mintha attól féltek volna, hogy Gavallér halálát okozhatják.)
– Az akkori társaságban igen kedvelt úriember volt X. gróf, akinek népszerűségéhez nagyban hozzájárult, hogy kastélya a belga határ közelében feküdt, idejártak az urak verekedni. X. gróf Párizsból vidéki jószágigazgatójához rendszerint ilyen tartalmú utasításokat szokott küldeni: „A párizsi postakocsival hat úriember fog kastélyomba érkezni, lássa őket szívesen. A vacsora öt személyre lesz szervírozva…”
– És a hatodik úr? – kérdezte a jóságos Ziza asszony. Kohut ügyvéd úr atyai hangon közbeszólt:
– Te ezt nem érted, gyermekem. A hatodik vendégnek már nem kellett vacsora.
A különös történeten mindnyájan elgondolkoztak. Bámulták Gavallér éleselméjűségét, de leginkább azt a hatodik urat sajnálták, akinek részére nem terítettek asztalt. Talán így járhat Muskétás vagy Pattyantyús is… A lábak mindenesetre békében hagyták Gavallért, aki ilyen finom modorban ráijesztett a hölgyekre.
Most kocsi zörgött a holdvilágos szőlők között, mintha valami adószedő járna a dézsmát beszedni. Nyikorgott a talyiga, és egyenesen a kerti lámpák felé tartott. Most szüreti ének harsant fel a holdfényben, mintha a megelevenedett madárijesztők a hosszú esztendei munkálkodás után énekelnék azokat a dalokat, amelyeket a szőlők között a seregélyektől tanultak.
Kigombolt mellényes urak felhevülten daloltak, amíg a talyiga a présházhoz ért. Huray és Kálnay ügyvéd urak voltak ők, a környék leghíresebb mulatói. Most összeölelkeztek, mint ikrek, pedig rendszerint kerülni szokták egymást, mint két dudás. A készülődő párbaj, a nevezetes veszedelem kergette őket egymás karjaiba.
Huray úr megállította a talyigát, és így szónokolt (már amennyire ez az állapotától kitelt):205
– Most egy éve nekünk kettőnknek is meg kellett volna egymást ölni a sóstói erdőben. De bezzeg nekem hiába adták a kezembe az élesre fent kardot, a világért se mentem volna neki az én Laci barátomnak. Inkább lekaszáltam a karddal a füvet a lábam előtt. Ki meri mondani, hogy gyávák vagyunk? Mondd, Laci, jobb volna odakint a temetőben?
A kérdezett cimbora nem válaszolt, csak meglökte a ló farkán ülő talyigást:
– Hajts már a Jeruzsálem utcába. Mit papolunk itt.
A talyiga elgurult a szüretelést torkig megunt úriemberekkel. Gavallér úgy nézett utánuk, mint kísértetek után, akik eljöttek lelkiismeretét felébreszteni. Borzongva pillantott körül, de csupa nyugodt arcokat látott maga körül.
– Majd összevesznek a „Három zsidólány”-nál – himbálódzott egykedvűen Nikelszky bácsi.
– Jó gyerekek, mindig a gallér mögé öntik a bort – mondá merengő hangon Kohut úr.
Gavallér elámult. Tehát senki se vette volna észre, hogy ezek a vendégek rosszabbak voltak a fehér lepedős kísérteteknél, megjelentek az éji órában, hogy Gavallért figyelmeztessék a készülődő párbaj eshetőségeire.
Ám a kísértetjárás tovább tartott, mivel a legtöbb szőlőben befejezték a szüretet a holdvilágnál, és a város felé mentek a vendégeskedők. Pirosak, hervatagok, dércsíptek voltak a férfiarcok a reggel óta tartó mulatozásban, míg a nők elfáradtak, mint megszedett szőlők.
A talyigákról a Kohut-féle szőlőnél mindig lekiáltott valamely váratlan hang.
Egyszer panaszos volt a hang, mint a cukorbetegé. Máskor türelmetlen, mint a szívbajosé.
– Szorul már Pattyantyús!
– Fűbe harap Muskétás!
– Egy fületlen gombot nem ér már az életük.
Voltaképpen ezek a mondások, amelyek akkor hangzottak el a talyigákról,206 amikor a ló feje a holdtalan nagy diófa árnyékába érkezett: megannyi dicsérő bókoknak voltak szánva Gavallér korrekt és hidegvérű eljárása felett.
Gavallér azonban oly zavarba jött, hogy kénytelen volt félrevonulni a szilvafák alá, és gumilabdájától tanácsot kérni. (Gavallér ezt az eljárást Szemere Miklóstól tanulta, aki besötétített szobában is labdázott, ha mélyen elmerült gondolataiba.)
De még alig volt ideje tanácsot venni a labdától, amikor nagy nyekkenéssel megállott egy talyiga a présháznál, és szoknyák suhogva lerepültek a magas ülésről, mintha egy nagy madár szállott volna le. Gavallér jól tudta, hogy a nagy suhogást a selyem alsószoknya szokta előidézni, amilyen szoknyát abban az időben azok a hölgyek viseltek, akik elektromos hatásokra vágyakoztak.
Egy szenvedélyes dudorászó, mindig a felső régiókban járó hang – amilyentől a jóisten őrizzen meg minden férfit –, komisszárius modorban kérdezte:
– Nos, hogyan sikerült nálatok a szüret?
Kohut ügyvéd úr lappangó léptekkel kereste fel Gavallért a szilvafák alatt. Elfogódott hangon suttogta: – Itt van Zathureczky Herma, aki arról nevezetes, hogy egyik esztendőben Eszéki Irmába szerelmes, a másik évben valami nagy bajszú férfit választ ideáljául. Ki tudná, hogy melyik bolondéria van most rajta?
