ÖTÖDIK FEJEZET • Gavallér második nyilatkozata
ÖTÖDIK FEJEZET • Gavallér második nyilatkozata
– Itt vannak például az illemszabályok, amelyekkel mi, egyszerű vidéki nők folytonosan hadilábon állunk – folytatta Kengyelfi Flóra kisasszony Gavallér attakírozását, amikor az már remélte, hogy a kisasszony megolvasta kesztyűje összes gombjait, és igyekszik emlékké válni az ügyvédi írnok szobájában, akire aztán Gavallér a hosszú őszi délutánokon sétálgatva gondol vissza a futószőnyegen.
– Az illemszabályok? – ismételte Gavallér. – Nehéz dió, mert jó illemkönyvünk tulajdonképpen nincs. A legjobb illemkönyvek még mindig a mamák.
– De mit csináljak én, akinek édesanyja régen meghalt, és idegenek között nőttem fel? – válaszolt a kisasszony. – Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy illendő dolog az, amit most csinálok: meglátogatom önt az irodájában, holott bizonyosan körmére égett a187 munka? Mondja meg igaz szavára, vajon illendő dolgot cselekszem-e?
Gavallér szelíden, egyszerűen mosolygott, mint a kinyilatkoztatás, amelyet tudatlanok számára szoktak tenni a bölcsek:
– Ha látogatásának némi hivatalos színezetet tud adni, Flóra kisasszony, akkor senki sem találhat kivetnivalót abban, hogy engem a nyilvános, mindenki előtt nyitva levő irodahelyiségben felkeresett. Ha például levélpapirosért, porzóért vagy pecsétviaszért jött volna be az irodába, amely dolgokkal mindig szívesen szolgálnak az ügyvédek kedves ismerőseiknek.
– Adjon hát egy levélpapirost kölcsön, mert még nem fejeztem be itt-tartózkodásomat. Egy illemkérdést kell önnek megoldania, amely kérdéssel nem fordulhatok senkihez, legfeljebb önhöz, aki félig-meddig idegen itt, tehát nyugodtan ítélhet. Engem a napokban meg akartak szöktetni, ellenben a fiatalember azt kívánta, hogy az ablakon keresztül szökjem meg. Amit én nem teljesíthettem.
Gavallér olyan fagyottan mosolygott, mintha már ebben a városban is a borbélyműhely cégtáblájára volna festve. Ő még akkor nem tudta, hogy Flóra kisasszony az eredetiség és a feltűnési vágy kedvéért már a vízvezetéki csapot is nyitva hagyta a mosdótál felett, hogy reggelre víz alatt volt a hálószoba. Mit csináljon egy elszegényedett úrikisasszony, hogy a férfiak érdeklődését ébren tartsa?
Gavallér tehát jó darabig mosolygott, amíg a leány szendén, szűziesen az arcába nézett, mintha valami kolostori élményét mesélné:
– Van itt egy házasember, aki őrületesen szerelmes belém. Már többször öngyilkosságot is akart elkövetni; legutóbb én csavartam ki a pisztolyt a kezéből. Ő volt az, aki végső kétségbeesésében megszöktetni szándékozott. Hajnalban a Gredig cukrászda elé volt rendelve Márföldi fiákeres. Semmiféle csomagot nem lett volna szabad magammal vinni. Mert ő ragaszkodott ahhoz, hogy egy szál ingben legyek a felesége. Még azt sem akarta megengedni, hogy búcsúlevelet írjak. Minek az? Úgysem jövünk vissza ebbe a városba. A kocsival előbb a sóstói fürdőre szöktünk volna, ahol ilyen tájban nem fordulnak meg mások, mint az őszi vadászok. A svájci házat ő kinyittatta,188 gondoskodott arról, hogy egy öregasszony a kiszolgálásunkra kéznél legyen. Virágokkal volt feldíszítve a szoba, mint a nászutasokét szokták. Minden rendben volt a boldog élethez. De én nem akartam kiugrani az ablakon, mert azt hiszem, hogy az nem illendő. Mondja, mi az ön véleménye?
Gavallér igen meggondoltan felelt:
– Az ablak ellen nem volna semmi kifogásom, hercegnők is szöktek már az ablakon át. Ellenben azt nem tartom helyénvalónak, hogy egy házasemberrel akart elutazni. Vajon mit szólt volna a dologhoz a hölgy, aki törvényes felesége az illetőnek?
Flóra kisasszony enyhe duzzogással emelkedett fel.
– Ön is olyan irigy, mint a legtöbb férfi. Irigyli másnak a boldogságát. Pedig önről azt hittem, hogy felfogás és hajlam dolgában majd meg tudunk egyezni egymással, miután eddig az egész városban nem akadt méltó partnerem.
Lehúzta meg felvonta kesztyűjét, mint azok szokták tenni, akik nem mindig viselnek kesztyűt. Gavallér odaadással, de kellő óvatossággal is figyelte a szép, fehér kezek előtűnését, amely kezek oly izmosak voltak, mint egy zongoratanítónőé.
– Pedig itt nem fog találni senkit rajtam kívül, akivel szóba állhatna. Az idevaló nők háziasak, dolgosak. Én megvetem a házimunkát. Tán cseléd legyek a rokonaimnál? Én bizony még az asztalt sem terítem meg, mert érzem, hogy vesztenék magamból. Az a legfontosabb, hogy az ember jól együtt legyen, mint egy bekötött könyv, amelyből nem hiányzik egyetlen levél sem… Különben, ha nem ad valami tanácsot, felrúgom az illemszabályokat, és kiszököm az ablakon. Nem élhetek örökké a rokonaim nyakán.
Minden más férfi megbódult volna Flóra kisasszony heves tekintetétől, amely úgy lobbant fel, mint a cigányok tüze. Közelebb ment a Gavallérhoz, hogy tarka szoknyájával – valami skót szövetből volt, amilyent nem mer akármilyen nő felvenni – megérintette Gavallér testét, amely titkos érintéstől az öreg uzsorások is kinyitják a ládájukat. Forró lehelet jött a száján, amelytől elolvadnak a férfiak mellénygombjai.189
De Gavallér tudta a magáét:
– Én nem adhatok más tanácsot Nagyságodnak, mint amelyet már bátor voltam előterjeszteni. Nem illik házasemberrel fiatal lánynak kikezdeni.
– Biztos ön ebben? – kérdezte szórakozottan, de remegő hangon Flóra kisasszony, és Gavallér cipőjét nézegette. – Egyáltalában: mennyiben zikker ön a dolgában? Biztos csak a fináncbiztos. Az nem biztos, hogy én kikezdtem a házasemberrel, ő üldözött szerelmével. Én őt nem is szerettem soha. Én mást szeretek… Világos, mint a vakablak.
No, most Gavallér, hogyan tudsz kimenekülni az egérfogóból? Hol van olyan férfi a világon, aki megőrizné hidegvérét, amikor egy szemrevaló úrikisasszony ilyenformán szerelmet vallana neki? Bár sok mindenféle csacskaságot hallottam már az én kedves vidékemről: ott sem mindennap előforduló dolog, hogy a nők a férfiaknak szerelmet valljanak. Ilyen excentrikus, önmagával elégedetlen és szegénysége, helyzete miatt boldogtalan leány kellett ahhoz, mint Flóra kisasszony, hogy Gavallér megélje az élet legnagyobb élményét, amely férfit érhet: aranytálcán hozták elébe a szerelmet. Lesz-e ereje visszautasítani a gyümölcsöt, amelyet minden férfi leszakított volna a helyében a paradicsomi fáról? (A régebbi gavallérok nemcsak a beszédbeli kifejezéseikben voltak választékosak, hanem gondolataikban is.)
Gavallér rövid habozás után így felelt:
– Nincsen olyan iránytű, amellyel kikerülhetnénk a zátonyokat, amelyek a boldogság fehér hajójára leselkednek. Még az én iránytűm se teljesen megbízható.
Flóra kisasszony lassan felemelte a szemét, amely már ekkor könnyes volt. Az ajtóig ment, és ott a kilincsre tette a kezét. Darab ideig így állott, mintha mindörökre istenhozzádot akarna mondani, de a szó nem jön ki a száján.
– És ha azt mondanám önnek, hogy a Házasembert annál kevésbé szerethetem, mert a Házasember nem is létezik, csak én találtam ki őt, mint valami álmot…190
Így kezdett beszélni Flóra, de nem volt ereje folytatni. Gavallér segítségére jött a kilincs, amely meghajolt a hölgy keze alatt. Az iroda ajtaja nyikorogva nyílott, az őszi szél segítette kívülről, mint valami tolakodó koldus.
Nyitott ajtóban nem lehet beszélni. Flóra is belátta ezt, azért csendes elborulással átlépte a küszöböt, elment, hogy átadja Gavallért gondolatainak.
Ám a gondolatoknak még alig volt idejük megérkezhetni, amikor felnyílott a háttérben levő sifonér ajtaja, és abból az ügyvédné lépett ki szokásos kék vászonruhájában, kezében a piros kötéses regénnyel.
– Meg kell önnek mondani, Gavallér úr, hogy derekasan viselkedett a hölggyel szemben – kezdte a kövérkés, szőke asszonyság. – Ez a hölgy már mindenkinek a városban felkínálta szerelmét. Ön igazi férfinak mutatkozott.
– Esedezve kérem nagyságos asszonyomat, kegyelmezzen a szegény leány jó hírnevének.
– Jól van! – felelte jóságosan Kohutné, mert végeredményében jó asszony volt, mint a legtöbb szőke és kövér nő. – Nem mondok el önnek semmit a leány életéből.
Ezzel visszament az iratszekrénybe, ahonnan hallgatózni szokott, amikor nőket látott bemenni az ügyvédi irodába.
