HARMADIK FEJEZET • amelyben hősnőnk újabb lépéseket tesz végzete felé
HARMADIK FEJEZET • amelyben hősnőnk újabb lépéseket tesz végzete felé
Lászy Vilmos színigazgató jubileumára (amelyet minden, útba eső városban megtartott) a kassai közönség is összeadta a szokásos aranyórát a lánccal, de az igazgató viszont nem tartotta magát a régi szokásokhoz – nem csapta be az aranyórát a legközelebbi faluban,503 mondjuk, Szikszón, az igazgató egyszerűen ellépett a társulattól, ott hagyta tagjait, mint Szent Pál az oláhokat.*
A Primadonna élettörténetének írása közben többször megemlékeztem Pálmay Ilka első színigazgatójáról, Lászy Vilmosról. Érdekes adatokhoz jutottam ma arra nézve, hogy ki volt ez a Lászy Vilmos. Lászy Vilmos volt korának legtekintélyesebb, legjelesebb, legtiszteltebb direktora, aki akár kötetnyi köszönő leveleket is összegyűjthetett volna azokból az iratokból, amelyeket a különböző városi tanácsok intéztek hozzá. Lászy színtársulatában lehetni igen nagy rangot jelentett a színészet körében, mert itt mindenki pontosan kapta a gázsiját. Arról tehát szó se lehetett, hogy a vándor színigazgatók szokása szerint: meglépett volna a társulatától. Laszy Vilmos nemcsak neves úttörője, de tekintélyalapozója is volt egyben a vidéki magyar színészetnek. Nagy része volt benne, hogy Pálmai Ilka tehetsége kibontakozhatott. (Kr. Gy. jegyzete.)
Új szerződés után kellett tehát nézni. A felvidéken Gerőfi színtársulata bolyongott Miskolc, Újhely, Ungvár között, Szigligeti Jóska szekeret fogadott, aki őt újdonsült nejével együtt Gerőfi színtársulata nyomába viszi, ahol elhelyezkedését remélte.
– Petőfi is így utazott Júliájával Koltóra – monda Szigligeti Jóska, aki nagyon szerette a civil életben is a szép mondásokat. És az ekhós szekér ernyője alatt egész úton átölelve tartotta Ilkáját. És Szigligeti Jóska valóban megtartotta szavát – egyetlen útban eső csárdánál sem állította meg a szekeret a maga szomjúsága kedvéért, legfeljebb olyankor, midőn a fuvaros megszomjazott.
Gerőfi társulatát bizonyos tudakozódások után Ungvárott érték el a nászutasok.
– Jaj, mit fog szólni a nagymama! – szepegett Ilkánk, mikor az ungvári veres hajú tornyokat megpillantotta.
– A nagymamához most már semmi közöd – szólt az újdonsült férj. – Az én oltalmam alatt vagy. A nagymamának legfeljebb annyi joga van, hogy megválthatja a billétáját a színházba, amikor az unokája játszik.
– Könnyű neked, te nem ismered Fekésházi Teréziát! – aggodalmaskodott továbbra is Ilkánk, és ezenközben átgurult a szekér az Ung-folyó ócska fahídján, végigcsörömbölt a macskafejes utcákon, de senki sem szaladt ki sem a boltokból, sem a házakból a nevezetes jövevények fogadtatására.
– Ez is város? – dörmögött fitymálódóan Szigligeti, mintha bizony504 megszokta volna, hogy más városokban bandériummal fogadják.
A szekér megállott a régimódi, fából tákolt színház előtt, amelynek deszkáit évtizedek színlapjainak maradékai díszítették.
– Majd szólok Gerőfinek, hogy itt vagyunk – mondá Szigligeti lekászálódván a szekérből, és határozott, büszke léptekkel tartott a színház udvarára, ahol ecetfák piroslottak.
Rövid idő múltán még kakasosabb léptekkel tért vissza:
– Ugye, megmondtam előre? Jó csillag alatt keltünk útra. Gerőfi tárt karokkal fogadott. A héten szökött meg a primadonnája egy katonatiszttel, a hősszerelmesében pedig meggyulladt a pálinka.
Pár perc múlva Szigligetiné a direktor előtt állott, aki a színház deszkafalának vetette a hátát, és kulcsokkal játszott nadrágzsebében. A szél marta arcú direktor gyors, apró szemeivel végigmérte Ilkánkat:
– Hiszen ez egy gyermek! Egy taknyos! – kiáltott fel megütköződve. – Nincs ezen a lányon semmi, ami a színpadra alkalmassá tenné. Mit nézzen a publikum ezen a véznaságon?
Így szólt Gerőfi úr, és már hátat is fordított a jövevényeknek. Csak úgy elmenőben szólt vissza:
– Téged, Jóska, persze szerződtetlek.
Szigligeti gyilkos szemekkel nézett a direktor után, majd Ilkánkhoz fordult:
– Azért te is lehetnél valamivel csinosabb.
Az első nap a kvártélykeresés gondjaival telt el. Az ungváriak bizalmatlanok a vándorszínészekhez. Ki tudja, mikor köszönt be az őszi időjárás, amikor a színészek más tájakra vándorolnak? Végre Ilkánknak mentő ötlete támadt. Az Ung partján, egy csizmadiamesternél a kvártélyra való alkudozás közben: hivatkozott nagyanyjára, Fekésházi Teréziára…
– Ismerem a nagyasszonyt! – kiáltott fel a csizmadia. – Tessék a legszebb szobámat elfoglalni.
Ilkánk aztán, amíg Szigligetinek a színháznál volt dolga: naphosszant azzal mulatta magát, hogy lapos kavicsokat keresett a folyóparton,505 amelyeket ügyesen a folyó felszínére dobott, hogy a kavics háromszor-négyszer is ugrott. Éppen ilyen játszadozás közben találta meg a nagyanyja, aki végre is megenyhülve: unokája meglátogatására ment. Az „udvarhölgy” dohogva:
– Nem javultál mit sem gyermekkorod óta.
– Miért nem engednek színházat játszani? – felelt Ilkánk.
És most már addig hízelkedett az aggódó nagymamának, hogy rávette a büszke hölgyet, hogy személyesen keresse fel Gerőfi színigazgatót unokája fellépése érdekében. A nagymama ugyanakkor megígérte a kulcscsörgető igazgatónak, hogy bizonyos mennyiségű színházi jegyet maga ad el a városban.
– Így kellett volna mindjárt kezdeni! – felelt Gerőfi úr, és előadásra tűzte a „Kékszakállú herceg”-et. Szigligetiné Pálmay Ilka neve felkerült az ungvári színlapokra is.
Ki írhatná le Ilkánk boldogságát, amikor nevét a színlapon ismét megpillantotta? Hetek óta nem volt szerencséje nevéhez. A nagymama társaságában bejárta mindazokat a helyeket, kávéházakat, bárokat, kocsmákat, ahová a színlaposztó céduláit kiragasztani szokta. És minden egyes színlapon megnézte, hogy rajta van-e a neve. Ezenközben a nagymama eleget tett Gerőfi úrnak adott szavának, ismerősei körében valóban elsózta a váltott jegyeket.
…Ismét siker és taps: amikor Ilkánk a színpadon táncolt és énekelt, mint a Kékszakállú herceg egyik felesége. Csak a nagymama nem jött el az előadásra, ő még mindig nem akarta színpadon látni az unokáját.
Az előadás után Szigligeti Jóska a helybeli nagyvendéglőben vacsorázott a feleségével. Alig telepedtek le az asztalhoz: a helybeli úriemberek, akik Ilkánkra még gyermekkorából emlékeztek, csakhamar ellepték az asztalt: annyian voltak, hogy más asztalokat is oda kellett tolatni a Szigligetiék asztalához.
Gerőfi igazgató a sarokból neje társaságában kidagadó szemmel nézte a jelenetet.
– Úgy látszik, mégiscsak tud valamit ez a kis boszorkány! – dörmögte Gerőfi színigazgató úr. Míg az igazgatóné megjegyezte:506
– Nem értem a férfiakat! Mind vakok! Mit találnak ezen a penészvirágon?
Szigligeti Jóska a felesége sikerét azzal ünnepelte meg, hogy hosszú idő után ismét leitta magát a sárga földig.
– Ilyen napon csak szabad! – mondogatta a maga megnyugtatására, miközben az udvarlóktól kísérve hazafelé mendegélt Ilkánkkal, miközben csaknem belepottyant az Ung folyóba. Az udvarlók: helybeli erdőmérnökök, hírlapírók és más gavallérok azonban kimentették Jóskát a veszélyes helyzetből.
– Mindegy az! – mondta Szigligeti jövőbe látó szemekkel. – Úgyis a víz lesz a halálom.
És egész éjjel sírt a felesége ágyánál, mert ilyen volt a természete. Részegen vagy verekedett, vagy sírt. Középutat nem ismert.
– De hát miért sírsz? – kérdezte Ilkánk hajnalfelé férjét.
– Azért, hogy még mindig nem mutathatlak be az én drága jó apámnak, a nagy írónak, aki idáig nem hitte sohasem, hogy valaha is ember lesz belőlem. Most már ember vagyok, mert van egy feleségem, akit mindenki szeret és ünnepel. Hogy ezt nem láthatja az én drága jó apám!
Ebben a percben az Ung-parton álló házikó előtt megszólalt a muzsikaszó. Hajnalban éjjelizenét rendeztek az ungvári gavallérok, mint az már szokás. Szigligeti Jóska abbahagyta a sírást, olvadékonyan hallgatta az ablak alatt zengő szerenádot, és maga gyújtotta meg azt a bizonyos gyufát, amellyel jelt szokás adni a zenélés rendezőinek.
– Csak azért, fiam, hogy te meg ne hűljél – mondta gyöngéden.
Ilkánk ezután több szerepben lépett fel Ungvárott, mert a direktor észrevette, hogy a közönség érdeklődik a kis „mitugrász” iránt; jó ember volt, nem akarta a közönség várakozását kielégítetlenül hagyni.
Mielőtt a társulat búcsút mondott volna Ungvárnak, hogy a téli szezont Miskolcon megkezdje, még egy nevezetes dolog történt Ilkánk életében. Ez pedig így történt:
Lakott a városban egy bizonyos Berzencei A. Gáspár nevű lapszerkesztő,507 aki Unghi Berkek cím alatt bizonytalan időben megjelenő újságot szerkesztett. Ez a Berzencei A. Gáspár ráérő idejét többnyire azokban a szőlőhegyekben töltötte, ahol különböző présházak füstös mosollyal köszöntének rá a vendégre, és a falakra korommal régi évszámok vannak felírva. Szivárványszínű üveglopók, pókhálós poharak, üldögélésre való gerendák, no meg boroshordók tartoznak az ilyen pincék berendezéséhez. Elhányt, zsíros papirosok jelzik, hogy ide a vendégek kolbászt, sódart meg egyéb hasznos dolgot szoktak magukkal hozni. Szigligeti Jóska gyakori látogatója volt ezeknek a présházaknak, már csak azért is, mert felesége egymás után aratta a sikereket. „Mikor igyam, ha ilyenkor se?” – kérdezte Szigligeti Jóska. Berzencei A. Gáspárnak, az Unghi Berkek szerkesztőjének nem volt felesége, akit a színpadon kitapsoltak volna: ezért kaján irigységet érzett Szigligetiék ellen. Másképpen legalábbis nem magyarázható az a brutális támadás, amely Szigligetiné Pálmay Ilka ellen az Unghi Berkek egyik legközelebbi számában megjelent. A sötét tollforgató még azt is kiírta az ünnepelt hölgyről, hogy nem kell ám mindent elhinni a trikójának, vattával van az kitömve…
– Nem is igaz, csak szokás szerint szalvétával – mondta sírva Ilkánk, amikor a támadást elolvasta.
A présházak nyugodalmas életének, a vidám borozgatásoknak ezzel végük szakadt. Szigligeti halálra kereste Berzencei A. Gáspárt. Nem volt azonban szerencséje megtalálni. Annál nagyobb szerencséje volt egy Kanut nevű erdőmérnöknek, aki a művésznő legrajongóbb hódolói közé tartozott, a színházban mindig az első sorba váltotta meg a jegyet. A szerencsés Kanut egy külvárosi kocsmában ráakadt A. Gáspárra, mikor is tettlegesség támadt közöttük.
– Hű, ebből párbaj lesz. Még egy hétig itt maradunk – mondá kulcsait csörgetve Gerőfi igazgató úr.
A párbaj meg is történt a városvégi ligetben, miközben az erdőmérnök és a lapszerkesztő pisztollyal addig lövöldöztek egymásra, amíg puskaporuk tartott. Egyéb baj nem történt, de a város hallatlan izgalomban volt. Az Ilka-pártiak minden este tüntettek a színházban, mikor a művésznő fellépett. Amikor is Berzencei A. Gáspár508 egyik munkatársát, aki valami megjegyzést tett, a karzatról a földszintre dobták. Szerencsére nem történt nagyobb baja.
Ilkánkért megtörtént az első párbaj. Gerőfi igazgató úr berekesztette a szezont.
Igen, hát így alakult a primadonna élete. – A szerencse a tenyerébe vette ezt a pockot – monda Simándi kisasszony, aki darab ideig bizonyos előjogokat élvezett Gerőfi társulatánál. Még a karmesterrel is szabad volt gorombáskodnia, és az nem gorombáskodott vele.
De Szigligeti Jóska, aki, ha józan volt, nem mindig beszélt butaságokat, így tanította feleségét:
– Nem kell semmit sem komolyan venni. Mi olyanok vagyunk, mint a vándormadarak. Ott szállunk le, ahol megfelelő talajra találunk. De könnyű szívvel szállunk tovább a legszebb vidékről is – mondá Jóskánk, miközben szegényes poggyászaikat csomagolták.
– Megszakad a szívem – felelt Ilkánk.
Ebben a percben kövér, papi lovak által vont, komótos, bőrszíjakon ringatózó batár állott meg az Ung-parti házikó előtt.
– Az ungvári püspök őeminenciája áldását akarja átadni a művésznőnek, mielőtt az elhagyná a várost – jelentette egy fiatal, kisoványodott arcú pap, amint a művészpárhoz belépett.
Ilkánkkal ilyesmi még sohasem történt, ezért tanácstalanul nézett Jóskánkra.
– A művésznő hajlandó elfogadni az áldásos kegyet, de előbb megfésüli a haját – felelt Szigligeti Jóska.
Amilyen váratlan volt a püspök meghívása, éppen olyan váratlan volt Ilkánk előtt ama verés, amelyet ezen az estén Szigligeti Jóskától kénytelen volt elszenvedni.
Szigligeti Jóska ugyanis a püspöki várba menet a tekintélyes, bundás, kanonokképű kocsis mellett, a bakon foglalt helyet – talán abból a szempontból is, hogy hitelezői lássák a városban –, míg Ilka a püspök titkárával a hintó belsejében telepedett meg.
– Mely szerepemben látott őeminenciája? – kérdé dobogó szívvel Ilka a sápadt, fiatal papot.
– Őeminenciája egyetlenszer sem látta színpadon a művésznőt,509 ellenben a görög katolikus egyháznak igen előkelő tagja a művésznő nagymamája, Fekésházi Terézia. Ezért határozta el magát őeminenciája, hogy lelkére beszél a művésznőnek, mielőtt a vándorszínészetet tovább folytatná.
– És a sikereim? – kérdezte Ilkánk, de a papírszínű titkártól már erre választ nem kapott.
A püspökök és más egyházi méltóságok ismerik az emberi szívnek olyan mélységeit, ahová közönséges halandó sohasem juthat. A püspök őeminenciája olyan hosszadalmasan beszélgetett Ilkánkkal, hogy Szigligeti Jóska még a kocsmában is elunta magát, ahol ígérete szerint feleségét várta. Végre kisírt szemmel megérkezett Ilka, és a kezében nagy szentképet szorongatott.
– Ezt kaptad ajándékba a jóságos püspöktől? – kérdezte Szigligeti.
– Ezt és egy ígéretet. Ha ott hagyom a színészpályát: a püspök úr gondoskodik jövendőmről. Nem fogok többet koplalni, sem rongyoskodni.
– Nos, és ehhez van kedved? – kérdé felemelkedve Jóskánk.
Ilkánk esdekelve nézett férjére:
– Ha meggondoljuk a dolgot: hát bizony elég kár, baj, szomorúság látogatott meg az utóbbi időben. Gyakran nem volt ebédünk. És még sokszor nem lesz ebédünk, ha meg nem változol, Jóska.
Szigligeti hosszú elmefuttatásba kezdett a papokról, akik olyan dolgokba is beleavatkoznak, amelyekhez semmi közük sincs. Mit fáj az ungvári püspöknek, hogy ő néhanapján szeret a kocsmában időzni?
– Talán te panaszkodtál? – kérdezte végül.
– Nem kell nekem panaszkodni, látja az egész város, hogy nem vagyunk egymáshoz valók.
Szigligeti Jóska erre nem szólt semmit, csak a bal kezére kezdé csavargatni Ilkánk haját.
– Majd adok én neked meg a püspöködnek is – mondá, és Ilkánk már tudta, hogy mi következik.510
