NEGYEDIK FEJEZET • amelyben nagyon érzelmes dolgok foglaltatnak a jókedvű férjről
NEGYEDIK FEJEZET • amelyben nagyon érzelmes dolgok foglaltatnak a jókedvű férjről
A vándorszínész életében is úgy van, mint más közönséges emberi életekben: a borút felváltja a napsugár. Felejtve a bú, feledve a cigányos veszekedés, feledve a csendes kamrácskában elsírt könnyek, feledve az egész boldogtalan házasélet, amikor odalent megroppan a nézők közönye, mint a kemény héjú dió, amely nagy csörrenéssel feltörik: – felhangzik a taps.
Mint abban az időben mondani szokták: Thespis kordéja Budán kötött ki, Gerőfi színigazgató úr a régi koronázási város meghódítását vette célba, a színlapokra természetesen nem írta rá, hogy a pestiek nem kapnának jegyet a budai színházba.
Akkoriban a budai színház körül még sokkal kisebbek voltak a platánok, mint manapság, de árnyékot nyújtottak a zsenge tavaszi napsugár elől: Ilkánknak sokkal kevesebb arcszeplője keletkezett ezen a tavaszon, mint az elmúlt tavaszon. Nagyot fejlődött értelmileg és testileg… így például most már nem akarta nyomban a folyóba vetni magát, amikor Szigligeti Jóska a rumosüveghez nyúlt, de nem is hagyta magát olyan könnyedén megverni: felszaladt a várhegyre, és elbújt valamely hűvös mellékutcában, miközben azon imádkozott magában, hogy bár lépne ki a falból valamely páncélos, kardos középkori vitéz, aki itt, a régi házak között pártfogásába venné a budai színtársulati szubrettet.
A vitéz nem lépett ki a falból, de a „Kékszakállú herceg”-nek éppen olyan sikere volt Budán is, mint eddig mindenütt a vidéken. Ilkánk most már álmában sem tévesztette volna el a tánclépést vagy a hangot. Sikere volt, a siker pedig kibékíti az embereket… Egy napon így szólt Szigligeti Jóska:
– Az apám annyit hallott rólad, hogy most már kíváncsi lett rád. Megengedi, hogy meglátogassuk.
Ilkánknak megdobbant a szíve: végre szemtől szembe láthatja apósát, ama sok nevezetes színdarab szerzőjét.511
– Nem is tudom – monda –, hogyan kell öltözködni az ilyen vizithez, még sohasem voltam apóslátogatóban.
– Csak igen egyszerűen. Az ékszereket mindenesetre hagyd itthon, valamint a drága ruhákat is. És majd gyalog megyünk – felelt tréfásan Szigligeti Jóska, aki józan korában meglehetős vicces ember volt, mint a legtöbb vándorszínész általában.
A budai gyerekek valóban gyalog mentek át a Lánchídon. Ilkánk akkor látta először Pestet, eszébe se jutott arra gondolni, hogy ebben a városban nemsokára annyit fogják emlegetni. Az utcai járókelők közömbösen haladtak el a budai művésznő mellett, egyiknek se jutott eszébe ama hátraarc a művésznő után, amelyben később annyiszor volt része Ilkánknak. Szigligeti Jóska kívülről megmutatta feleségének a Nemzeti Színházat. („Ennek a színháznak igazgatója az apám” – mondá közönyösen Jóskánk.) Éppen öreg színészek álldogáltak a kiugró üvegtető alatt, pipáztak, csak Újházi Ede szivarozott, mint afféle kéjenc. A pipások nagyokat kiáltoztak, és a drótrostély alatt lévő színicédulák „Stuart Mária” előadását hirdették. Ilkánknak úgy dobogott a szíve, hogy falfehér lett az arca… Így aztán nem is lehet csodálkozni, hogy a közelben (a Dohány utcában) lakó, piros sláfrokos Szigligeti Ede Ilkánk láttára mérgesen kiáltotta:
– Ezt a zöld békát vetted feleségül? – és félrecsapta a házisapkáját.
Németül szólt Szigligeti úr a fiához, Ilkánk pedig abban az időben még egy kukkot sem értett németül, de apósa taglejtéséből megértette, hogy a családi házban korántsem aratott olyan sikert, mint a „Kékszakállú herceg”-ben szokott.
Ámde Szigligetiék vendégszerető emberek voltak, hamarosan felterítették az uzsonnázóabroszt, pompás kávécska is akadt, mégpedig kuglóffal – csak Jóskánk emlegette fel, hogy tud itt a közelben egy kocsmát (a „Fehér Lovat”), ahol valakivel találkozni kell. – Új szerződésről van szó! – mondá magyarázólag.
– Miért nem szoktatod le a fiamat a kocsmajárásról? – kérdezte az öreg Szigligeti, amikor Jóskánk mögött bezárult az ajtó. – A színésznének nemcsak az a hivatása, hogy ugrabugráljon a színpadon, hanem férjét is rendben kell tartania.512
Ilkánk hősiesen hallgatott. Nem akarta elszomorítani az öregembert.
Az öregember így folytatta:
– A fiam nagyon tehetséges színész. Megmaradhatsz mellette, mint a gyönge repkény, amely az erős fára csavarodik.
– Jóskától tanultam eddigi szerepeimet – felelt Ilkánk.
– No, látod! Jóska nagy ember lesz, ha leszokik a kocsmázásról. A kocsmázás amúgy is már csak a vidéki színészet körében divat. Itt, Pesten, már nem szokás.
Nemsokára megérkezett Jóska, dióbarna, kifejező szeme talán azért volt borúsabb, mert nem sikerült a találkozás azzal a bizonyossal… Karon fogta Ilkát, és mély meggyőződéssel így szólott:
– Nézd meg, atyám, a jövendő nagy művésznőjét!
Az öreg Szigligeti tréfásan tapsolt, mintha színházban lenne.
– No, majd átmegyek Budára valamelyik előadáshoz.
(De ebből nem lett semmi, Szigligeti Ede esténkint nem szeretett otthonról elmozdulni, nem volt kocsmajáró.)
Budán természetesen Szigligetiék is a színház közelében laktak, mégpedig a Lógody utcában, ahol a vándorszínészek tanyát szoktak ütni, amikor elkövetkezik a fák lombosodásának ideje. Innen cipelte le esténkint Ilkánk a ruháskosarat, mert cselédre nem tellett, a budai gavallérok pedig nem segédkeztek. Ment-mendegélt a macskafejű köveken a ruháskosárral, néha bizony alaposan megfájdult a gyenge dereka a teher alatt. Mikor erről Jóskánknak panaszkodott, férje egy latin közmondással válaszolt:
– Teher alatt nő a pálma. Illetőleg Pálmay – tette hozzá tréfásan.
Akkoriban a pestiek még nem jártak annyit Budára a színház kedvéért, mint manapság. Ha Budán volt dolguk: többnyire a rántott csirke, új liba miatt vették maguknak a fáradságot a kiránduláshoz. Diákok és más fiatalemberek, akiknek éppen nem volt pénzük a színház látogatásához, fütyörésztek a női öltözők ablakai alatt, amely ablakok a hőség miatt nyitva voltak. Míg a színkör udvarán jelmezes színészek levegőztek, és minden felvonás után sörért zavarták a színházi szolgát. – Ez volt a mámoros ifjúság ideje! Ilkánk senkivel513 sem ismerkedett meg Budán, mert férje sohase vitte magával kocsmai járáskeléseiben. Ilkánk otthon üldögélt a Lógodi utca egy régi házikójában, és ablakából a holdat bámulta, mint már annyian a boldogtalan nők közül. Éjfél után aztán a korhelyek és éjszakázók különböző lépései között: felismert ablaka alatt egy ismerős lépést is. Férje közelgett hazafelé, miközben nagy megbeszéléseket tartott az utcaszögletekkel, lámpaoszlopokkal és idegen emberekkel. Ilkánk gyorsan ágyban termett, mert férje nem szerette, ha virrasztva tölti az éjszakát. Alvást színlelt, és így hallgatta végig, hogy Jóskánk magában káromkodik, összeszid a világon mindent és mindenkit, akit ismert, és akit nem ismert. (Az ismeretleneknek a nagyapjukat is felemlegette.)
Egy éjszaka felrázta ál-álmából Ilkánkat:
– Nagy újság van! – kezdte Jóskánk, fújtatva a vonagló lelkiismerettől, amiért fiatal feleségét megint magára hagyta. – Deréki bácsi egy este odaát járt Pesten a Népszínházban valamely színdarabja ügyében. Rákosi Jenő megígérte Deréki bácsinak, hogy megvédi a budaiakat.
– Ezért költöttél fel? – mormogta álmosan Ilkánk. – Mit bánom én Deréki bácsit! Nekem nem ír szerepet.
Erre az asszonyosan csavaros beszédre Szigligeti Jóska kijött a sodrából, ami könnyen megtörtént vele éjfél után.
– Nem Deréki bácsiról van szó, te buta lúd, hanem Rákosi Jenőről beszélünk. Ő most a Népszínház igazgatója, holnap Budán lesz, és látni fog téged a „Huszárcsíny”-ben.
– Amelyben az a nyúlfarknyi szerepem van? A kocsmárosné szerepe? – kérdezte Ilkánk szemrehányólag. – Nem, inkább beteget jelentek, mintsem ilyen kis szerepben mutatkozzam be a Népszínház igazgatója előtt.
Jóskánk megint csak dühöngve járt fel és alá a kis szobában, és csapkodta a bútorokat, mintha azok könnyebben megértenék, hogy nem a szerep a fontos, hanem maga a színésznő. De Ilkánk egész éjjel nem hunyta le a szemét a „kocsmárosné” rövid szerepe miatt.
Másnap este a függönyre alkalmazott lyukakon át valóban szemügyre514 vehette az egész színtársulat, hogy a nagy bajuszú Rákosi Jenő Tihanyi Miklós népszínházi rendező társaságában megérkezik, és helyet foglal egy páholyban.
– No, gyerekek – mondá atyáskodva Deréki bácsi, akinek már a zsebében volt a szerződés arról, hogy „Napraforgó” című darabját a Népszínház előadja –, ma estétől kezdve valaki a Népszínház tagja lesz.
De hát ki legyen az a szerencsés, aki a kipödrött bajszú színigazgatónak és rendezőjének megtetszik? A szívek egyforma hevességgel dobogtak a színkör két szárnyán levő női és férfiöltözőkben. A bajuszokat éppen olyan gondosan ragasztották, mint a festékes nyúllábat forgatták. Borbély és frizérnő adta meg az árát legelőször Rákosi Jenő színházi látogatásának.
Az előadás után, amely nem volt se jobb, se rosszabb, mint máskor: Tihanyi rendező úr egy cédulát írt a páholya párkányán, és a cédulát a páholynyitogató nő kezébe adta:
– Vigye Szigligetinének.
Halálos csend lett a női öltözőben, amikor oda a páholynyitogató nő belépett.
– Szigligetinének – ismételte a budai asszonyság.
Hiszen máskor is jöttek a női öltözőbe mindenféle küldemények, amelyektől darab ideig megállott a szívverés, elfúlt a lélegzet: csokrok és egyéb haszontalanságok. De a Népszínház rendezője most küldött először levelet. „Szigligetiné ténsasszony – mondta a levélke – másnap délelőtt jelenjen meg a Népszínházban próbát énekelni”. – Ilkánk nem is merészelt sápadozó, kőbálvánnyá meredt, az irigységtől megbetegedett társnőire pillantani. Felkapta a ruháskosarát, és eszeveszetten futamodott hazafelé. A Lógodi utcai kis szobában pedig csak térdre roskadt, és hangosan, magán kívül mondott el egy imádságot, amelyet még zárdanövendék korában tanult.
Jóskánk valamivel korábban érkezett meg a szokottnál.
– Nos, mit mondtam? – kérdezte hencegve. – Nem a szerep a fontos, hanem a színésznő. Én biztosan tudtam, hogy terád fog esni Rákosi Jenő választása.515
A megzavarodott színésznő úgy bámult férjére, mint egy istenre.
Megint csak egyike következett azoknak az álomtalan éjszakáknak, amelyek a kezdő színésznők életében olyan gyakoriak. De most nem a búbánat riasztotta el Ilkánk szeméről az álmot, hanem a gyönyörű reménység lepkéje szállott homlokára, és az verte el szárnyaival az enyhet adó nyugalmat.
Másnap már korán reggel elindultak Pest felé. (Jóskánk csak egyetlen pohár pálinkát hajtott fel az útba eső „Piros Almá”-nál, mint mondá: szíverősítőül.) Mintha Pest is szebb lett volna ezen a napon, mint a minap volt. A tornyok napsugarasak voltak, az ablakok fénylettek, és a járókelők mosolyogtak, mintha valamennyien tudomásul vették volna, hogy Ilkánk szerződtetés céljából most megy próbát énekelni a Népszínházba. – Ó, boldog nap!
…Lenn a nézőtér sötét, a karmesteri széken Erkel Elek ül, és hátat fordít a színpadnak régi karmesteri szokás szerint, akik sohasem néztek a színpadra, csak olyankor, mikor dolguk volt.
A színpadon Rákosi Jenő frissen pödört bajuszával egy újonnan festett díszletet szemlélget, amely a földre volt fektetve. Az igazgató leguggolt, és úgy nézegette a díszletet, majd megelégedetten bólintott a mellette guggoló Evva Lajos felé:
– Ez igen jó lesz a „Cornevillei harangok”-hoz.
Ekkor már jó darab ideig álldogált a színpadon Szigligetiné – mögötte férjével –, anélkül hogy valaki észrevette volna jelenlétét. Bizony, meglehetős kopottacska volt így civilben. Fekésházi Terézia kendője ugyancsak elvesztette a színét.
– A „Cornevillei harangok”-hoz! – ismételte a díszlet felett a színpadra lépő Tihanyi Miklós. Sőt, még odalenn: mintha a mozdulatlan, félig álomba merült karmester is megrázkódott volna.
– A „Cornevillei harangok”!
Mit akarhat itt egy kopott kis budai színésznő, amikor a színház vezetősége ilyen nagy dolgokon töri a fejét! A „Cornevillei harangok”! Mit akarhat ez a betévedt verébke itt, ebben a színes, gyönyörű kalitkában, amelyet a legpompázatosabb madárnak, a nagyközönségnek516 emeltek, hogy benne rabul ejtsék a szíveket és elméket? A „Cornevillei harangok”!
Végre Rákosi Jenő felemelte a fejét, a színpadon körülnézve észrevette a kis színésznőt, aki a forró júniusi napon is didergett a nagymama kendőjében.
– Ahá, Szigligetiné! Éppen jókor! – mormogta a bajsza alatt Rákosi Jenő.
Ezután utasítást adott a karmesternek, hogy az énekpróbát kezdjék meg.
– Mit akar énekelni? – kérdezte alig hátrafordulva Erkel Elek.
– A „Kisasszony feleségem”-ből…
A karmesternek nem sokáig kellett a kották között keresgélni, a „Kisasszony feleségem” javában műsoron volt. A karmester kopogott az álmos zenekarnak, és Szigligetiné a színpad közepére lépett.
Szigligeti Jóskánk a színfalak közül egyszerre csak azt vette észre, hogy a felesége éneklése alatt Rákosi Jenő, Evva Lajos és Tihanyi Miklós abbahagyják a „Cornevillei harangok” díszleteinek a tanulmányozását. Rákosi mond valamit Tihanyinak – az válaszol – a dalnak vége van. A zenekar tovább szundikál a délelőtti csendben, a karnagy egykedvűen hátat fordít a színpadnak. Csak Rákosi hangja hallatszik a színpadon:
– Szigligetinét férjével együtt három esztendőre szerződteti a Népszínház igazgatósága. Mindjárt ki is osztja neki készülő új operettjének a szubrettszerepét, a „Cornevillei harangok” Serpolette-jét.
Az igazgató ezután kezet fogott Szigligetinével. A többit már a színház irodájában végezték el…
Hogyan került Ilkánk a színpadról az igazgatói irodába? Hogyan írta alá a szerződési papirosokat? Mit gondolt, mit tett, mit mondtak neki? Erre bizony többé sohasem emlékezett Ilkánk, akármennyit gondolt vissza erre a napra!
Csak ott tért magához valahol a Kerepesi út zajgásában, a régi Nemzeti Színház előtt, ahol leginkább szokott tülkölni a lóvonat is, és Podmaniczky Frigyes báró tiszteletére megállottak a kocsik, amíg517 a kockás ruházatú báró az út egyik oldaláról a másikra futott. Most is éppen jött a báró, és megmerevedve ment el a Szigligeti pár mellett:
– Ez is előre fog köszönni néhány hét múlva! – dörmögte Szigligeti Jóska a báró után mutatva.
Majd a hüvelykujjával a lovagvárhoz hasonlatos Nemzeti Színház felé bökdösött:
– De ennek a színháznak az igazgatója, igen tisztelt atyámuram is egészen más szemmel fog nézegetni reánk, ha legközelebb szerencséltetjük látogatásunkkal! – szólt Jóskánk, és a kabátzsebében zizegő szerződést megtapogatta.
A szerződés a helyén volt, Jóskánk örömében meginvitálta feleségét egy pohár sörre a közeli Szikszayhoz.
– Ehetsz egy pár tormás virslit is! – mondá nagylelkűen.
