KILENCEDIK FEJEZET • amelyben szomorú és vidám dolgok forgatják egymást
KILENCEDIK FEJEZET • amelyben szomorú és vidám dolgok forgatják egymást
„A vadászat után bál következett” – írták az újságok, amikor a High Life eseményeiről írtak – az előkelő világ vadászott és bálozott –, de mi történt akkor, midőn vadászatnak, bálnak egyformán vége szakadt?
Az urak a zárt kocsikban csak igen nehezen helyezkedhettek el magos kürtőkalapjaikban, ezért némelyek, az edzettebbek, fedél nélküli hintókban utaztak a farsangi mulatságokra; az öregebb urak pedig a cilinder mellett úgynevezett puha frakk-kalapot is tettek a bundazsebbe, amely kalap selyemből volt. De hát végül mindenki hazaérkezett a Redutból, elpihentek a maszkák és a frakkok, csak Ilkánk forgolódott nyugtalanul fekhelyén, mert valami azt súgta neki, hogy az életben utoljára fog találkozni volt férjével, Szigligeti Jóskával. Ilkánk utasítást adott a cselédségnek, hogy a grófokat és más úri látogatókat küldjék el, de ha egy barna kendős, rongyos sapkás, kopottas színész jelentkezik: azt nyomban elébe vezessék.
Jóskánk borult és józan volt.
Megviselte az idő, mióta utoljára láttuk… A folytonos italozás, a rossz táplálkozás, a szerencsétlenség érzete előbb-utóbb megtöri a legerősebb szervezeteket is. Ebben az időben már szerződése sem volt Jóskánknak; atyja, a nagy tekintélyű Szigligeti Ede a temetőben; barátai se igen voltak.
Egy kis udvari szobában, ahol Ilkánk az ebédlő kímélése végett ebédelni szokott, ha nem volt vendége: történt Jóskának fogadtatása. Ilka fázékonyan burkolózott egy nagy hárászkendőbe, amíg Petráss Gusztáv úr szokásos hosszúszárúját szívogatta.
– Minden jó embernek jó napot kívánok! – kezdte Jóskánk.
– Jó napot magának is – felelt az öreg Petráss úr.
Ilkánk lehunyta a szemét, nem tudott Jóskánk alkoholtól megviselt arcába nézni.
– Tessék helyet foglalni – indítványozta Petráss úr. – Miben lehetek szolgálatára? – kérdezte vidékies nyájassággal.549
Jóskánk darab ideig nagyon hallgatott, aztán kezében tartott sapkáját kezdte gyömöszölni, mintha nehezére esnék a beszéd.
– Én nemsokára meghalok – monda alig hallhatólag. – Addig is, míg ezen a földön vagyok, szeretném felújítani Ilkámmal a régi, boldog házaséletet. Én megbocsátok neki.
Körülnézett a kis udvari szobában, majd vállalkozólag így szólt:
– Ellaknék én ebben a kis szobában is. Vagy ha itt útban volnék, lemennék a földszintre is, mint a jó Bulyovszky Gyula, a regényíró, aki felesége palotájában egy földszinti szobácskában lakik. Én csak Ilka közelében szeretnék lenni…
– Hogy alkalomadtán megint megverhesse – felelt Petráss úr. – Hát én ezt többé meg nem engedem, még ha a leányom térden állva kérne is erre.
Jóskánk most Ilkára vetette a szemét.
– Hát akkor jöjjön el velem Ilka. Hagyja itt ezt a cifra boldogtalanságot, ezt az üres pompát, ásító unalmat. Menjünk el újra vidéki színésznek. Márfoki barátom a délvidéken működik, tárt karokkal vár.
Ilkánk eltakarta a szemét. Istenem, ez az ember valóban megőrült, amint a hírek mondják. Ő, a Népszínház ünnepelt primadonnája menjen el vidéki színésznőnek?
Petráss bácsi a hosszúszárút darab ideig lengette a szakálla és a bajsza között, aztán így szólt nagy csendesen:
– Nézze, Jóska fiam, tudom én, hogy mi kell magának. Nem kell már magának se Ilka, se a színészet. Kell magának annyi spriccer, hogy a megfelelő mámorhoz jusson. Spriccert pedig nem adnak ingyen. Szóval pénz kell magának, Jóska fiam. Mondja meg igaz lelkére, mennyi pénz van most a zsebében?
– Esküszöm, ma még egy kortyot sem ittam! – felelt sietősen Jóskánk.
– Tehát egy krajcárja sincs – csapott le Petráss bácsi. – Én nem bánom, most még utoljára adok magának pénzt, de magának egy írást kell adnia, hogy ebbe a házba többé be nem teszi a lábát.
Szigligeti Jóska méltatlankodva rúgta ki a széket maga alól:550
– Hogy én a feleségemhez való jussomat pénzért, hitvány pénzért eladjam?
– A felesége édesapjának, az apósának adja el, aki ilyenformán akar magától megszabadulni! – felelt nagy nyugalommal Petráss bácsi. – Ha bővebben beszélni akar velem erről az ügyről, akkor jöjjön a szomszéd szobába, vagy pedig Isten önnel, Jóska.
Jóskánk lehajtott fejjel ült egy darabig – talán azt várta, hogy Ilkánk szól hozzá néhány vigasztaló szót, de Ilkánk kendővel eltakarta az arcát. Jóska végre nagyot sóhajtott, Petráss bácsival a szomszéd szobába ment, majd rövid tárgyalás után örökre elhagyta a házat… Vajon örökre-e? Igen, mert néhány nap múlva híre jött, hogy a Lánchídról egy ismeretlen férfi a Dunába vetette magát. A mindennapi öngyilkossági esetben az volt a legkülönösebb, hogy az ismeretlen férfi a Dunába ugrás előtt egy rózsás selyemkendővel bokájánál átkötötte a lábait, hogy biztosan vízbe fulladjon. A halászok azonban hosszas küzdelem után kimentették az öngyilkosjelöltet a Dunából. Kendőstől együtt a rendőrségre vitték, ahol a vízből kifogott ember igen zavarosan viselkedett. Elmondta, hogy a kendő, amelynek segítségével meghalni akart: egyetlen emléke volt feleségétől, Pálmay Ilkától. Az ő neve pedig Szigligeti József, és színművész… „A rendőrség hosszabb vizsgálódás után megállapította, hogy egy köz- és önveszélyes őrülttel van dolga, akit a lipótmezei tébolydába szállítottak.” Így írták az akkori újságok. – Szigligetinkről még csak egyszer volt szó ebben az életben, mégpedig akkor, midőn néhány hónap múlva a tébolydában bekövetkezett halála.
Ilkánknak jóformán ideje se volt arra, hogy szerencsétlen férjét meggyászolja – a színházban háromszor, négyszer kellett játszania hetenként, és minden héten új darabban, új szerepben. A színházigazgató a mutatóujján mindig egy kulcsot forgatott, amikor színházi nézeteit magyarázta:
– Nem azért adok Ilkának évi hatezer pengőforint fizetést, annyit, amennyi egy miniszternek van, hogy csak korcsolyázással meg lóhajtással töltse az idejét. Tessék neki játszani, tessék a francia operettet a közönséggel megkedveltetni – ezért szerződtetem.551
Egy napon az aranyifjúság vezére, Károlyi István gróf jelent meg a Stáció utcai palotácskában.
– Művésznő – monda a kiszívott tajtékszipkaszínű arculatú férfiú –, ki kell tenned magadért. A velszi herceg őfensége európai körútjában Eszterházy gárdakapitány társaságában Budapestre érkezett. Vacsorát kell rendezned a tiszteletére.
Ilkánk elsápadt:
– Az én Flóricám még sohase főzött ilyen nagy uraknak.
– Vacsorát, abroszt, tányért, evőeszközt, mindent mi küldünk a Kaszinóból. Önnek csak az a kötelessége, hogy a herceget a lakásán a vacsora felett szórakoztassa.
Ilkánk, nem tehetvén mást, beleegyezett az ajánlatba. Estefelé valóban megérkeztek nagy kosarakkal a kaszinói pincérek, akik az ebédlőben hozzáláttak a terítéshez. Már javában csörögtek a tányérok, amikor megérkezett Cziráky Jancsi gróf, a hű udvarló.
– Nem, Ilkánk, maga ezt nem teheti – mondá. – A herceg Pesten mindenféle társaságban megfordul, de a hölgyek, akiknek udvarolni szokott, nem mindig kifogástalan hírűek. Legutóbb a „Blaue-Katz”-ban tette a szépet a Waldau Zsanettnek, a bretliprimadonnának. Maga talán mégiscsak más, mint Waldau kisasszony…
– De hát mit tehetek most már, mikor terítenek a vacsorához?
– Majd én elintézek mindent – felelt János gróf, és az ebédlőbe lépve: az inasoknak megparancsolta, hogy a vacsorát rakják kosarakba, és vigyék vissza a Kaszinóba. Ő maga pedig Károlyi Pista grófhoz sietett, akinek jelentette, hogy Ilkánkat váratlan betegség lepte meg.
– Betegség? – nevetett a sasszakállú gróf. – Talán te lettél beteg? A féltékenység betege. Hiszen úgyis belepászol Ilka a négyes fogatodba. („Könnyen beszél Pista gróf – gondolta magában Jancsink –, Sík Gizellára, az ő imádottjára nem vetett szemet a herceg.”)
Így aztán Ilkánk sohasem láthatta házánál a Pesten mulatozó velszi herceget, habár az páholyából félméteres látócsövön át nézegette őt, és szokása ellenére tapsolt. De hát mit meg nem tesz az ember a jó barátság kedvéért? Csak a „Koldusdiák” című operettre gondolt552 vissza mindig bizonyos melankóliával Ilkánk, mert az volt a meggyőződése, hogy ebben a szerepben igézte meg az angol trón várományosát.
Ámde ha már a velszi herceg vacsorája elmaradt, Ilkánk gondoskodott arról, hogy a színpadi produkciókon kívül is beszéljenek róla az emberek. Reklám nélkül a színésznő meg sem élhet. Amelyik nap neve nem jelenik meg az újságban: az elveszett nap. Már Kolozsvárott azzal tette magát nevezetessé, hogy a sétatéri jégpályán megnyerte a korcsolyadíjat, de Pesten valami új dologról is kellett gondoskodnia a kocsizáson, lovagláson, léghajózáson kívül. Így, mikor megalakult az Óbudai Dalkör: Ilkánk kapott rajta, hogy a zászlóanyai tisztet elvállalja. A jó óbudaiakat hálából megvendégelte a „Mókus”-nál. A zászlóavatás alkalmából vadonatúj nyersselyem ruhába, vörös Garibaldi-kalapba és vörös ingbe öltözött fel. Volt megint miről beszélni a városban. Nemsokára azután, amikor a zászlóanyaságot felejtgetni kezdték: Ilkánk újabb ötlettel állott elő. Meghirdette az újságokban, hogy háromszáz forintot (ami akkor nagyon sok pénz volt!) tűz ki pályadíjul egy népszínműre. A kikötése az, hogy két női szerep legyen a darabban: egy kedves és bájos, amelyet Blahánénak lehetne eljátszani, majd egy csúnya és kedvtelen, amelynek eljátszására maga a pályadíjkitűző vállalkoznék. No, még ilyet sem hallott a világ, azért tűzzön ki valaki pályadíjat, hogy egy rossz szerephez jusson! De megérkezik Pestre Türr István, a híres negyvennyolcas tábornok, nagy, ősz bajuszával, hegyes, fehér szakállával, és mindenki tiszteli és ünnepli a városban. Ilkánknak nem sok fáradságába került kocsijába ültetni a tekintélyes öregurat, aki ezután mindennap együtt mutatkozik vele a Stefánián.
És midőn Pesten már el sem lehetett képzelni olyan vacsorázóasztalt vagy szalont, ahol a társalgás nem Pálmay Ilka körül forgott volna, a művésznőnél egy napon hordár jelentkezik, aki a szokásos virágcsokor helyett gyanús levéllel jelentkezik. Ebben a levélben értesíti Ilkánkat egy „Lucifer” nevű úriember, hogy könyvet szándékozik írni a művésznőről, amelynek a címe az lesz: „A pálmák alatt.553 – Titkok egy művésznő budoárjából.” Lucifer választ kért poste restante.
Reklám – gondolta magában Ilkánk, mikor délután szokásos látogatását fogadta Batthyány Elemér grófnak.
– Ilkám, ez nem reklám. Itt valami disznóság készül. Valami olyasmit akarnak magáról írni, amely nagyon kellemetlen lesz. Mindenesetre hívja ide azt a Lucifert, és vallassa ki szándéka felől. Én pedig egy detektívet elbújtatok a szomszéd szobában.
Ilkánk poste restante írt Lucifer úrnak, mire megjelent Ilkánk lakásán egy bajusztalan, zöld, remegő fiatalember, aki az első pillanatban ama reménytelen szerelmesek közé látszott tartozni, akik a Népszínház állóhelyein szoktak tombolni, amikor Ilkánk feszes trikóban a színpadra perdült. De mégsem volt szerelmes…
– Mit óhajt azért, hogy a könyv meg ne jelenjen? – kérdezte Ilkánk az elkényszeredett fiatalurat.
A fiatalúr alig hallhatóan válaszolta:
– Négyezer forintot!
A detektív azonban a szomszéd szobában meghallotta az ifjú szavait, előlépett, és Lucifert a börtönbe kísérte. A nagy botos titkosrendőrnek sem sokáig kellett vallatni Lucifert, miszerint vallomást tegyen arról, hogy az ördög szállottá meg, beleszeretett Ilkánkba. A rendőr ráordított:
– És ezért akarta megzsarolni?
– Miután szerelmet nem remélhettem tőle.
A vallatásnál kiderült, hogy Lucifernek egy fiókördög társa is volt szerelmében, egy másik hasonló fiatalember, akit csakhamar előkerítettek a rendőrök. Két jó családból való ifjú ábrándozásai közepette meg akarta közelíteni a művésznőt, és írni kezdték róla a legszerelmesebb dolgokat, csókos órákat, budoártitkokat, amint ők a művésznő életét elképzelték. A rendőrségen csakhamar megjelentek a fiatalemberek mamái is, akik a merényletet azzal magyarázták, hogy fiaik szobája telve van Ilkánk arcképeivel. Valóban gyermekes, beteges szerelemről van szó… Mikor ezt Ilkánk megtudta: jó szívére hallgatott, és megbocsátott Lucifer úrnak és társának. Igaz,554 hogy ezentúl két tenyérrel kevesebb dörgött a Népszínházban, mert a fiúkat szüleik eltiltották a színházba járástól. Csak Rákosi Jenő nem tudott megbocsátani. „Frakkos betyárok” cím alatt dörgedelmes cikkelyt írt lapjába, amelyet bizonyára manapság is őriznek az illetékesek.
Ilkánk pedig elgondolkozott: vajon melyik szerepében is hódította meg a fiatalembereket. Azt kellett hinnie, hogy a „Nap és Hold”-ban, mert ez volt akkor műsoron.
És a hordár újabb levéllel csenget Ilkánk lakásán. Finomabb levélke, gavallér írja. Jelenti a gavallér, hogy másnap délben tizenkét órakor el fog sétálni Ilkánk ablaka alatt. Amennyiben Ilkánknak tetszését kiérdemelhetné, legyen szíves a művésznő egy piros kendőt az ablakra tűzni. Hogy félreértés ne essék a dologban, ő, a gavallér, majd kesztyűjét a levegőbe fogja dobálni. Ha a piros kendő megjelenik az ablakban, a gavallér ígéri, hogy délután fölmegy teázni.
Ilkánk nyomban tíz méter fekete organtilt hozatott fel a boltból, amelyet seprűnyelekre kötött. Három ablaka nyílott az utcára, és a középsőnél atyjával elbújt a virágcserepek mögött, míg a két szélső ablakhoz cselédeit állította.
És amint megszólalt a déli harang: valóban közelgett is a vállalkozó lovag. Olyan léptekkel és karmozdulatokkal járt, mint abban az időben a gigerlik. Pepita nadrágja borotvaélesre vasalva, derekán színes öv, fején Girardi-kalap, kezében vastag, rövid sétapálca. Valóban beillett volna vőlegénynek. És az egyik kezében összegombolyított kesztyűjét tartotta, amelyet szabályos időközönkint a levegőbe dobált, amikor a ház felé közelgett.
– Most megy el az ablak alatt! – jelentette Flórica.
Mire Ilkánk tapsolt, és a két ablakból kinyújtották a seprűnyeleket a fekete organtil zászlókkal… A megugrasztott gavallért később a jogászbálon bemutatták Ilkánknak.
Giczeynek hívták.
– Maga az a teás úr? – kérdezte nevetve Ilkánk.
– Bocsásson meg, ismerni szerettem volna.
– De minek kellett ehhez tea?555
Ilkánk már megtanult a gavallérokkal bánni, akármilyen hivatalos arcot is vágtak azok. Sohasem látta Ilkánkat senki sem szomorúnak, mert csak otthon, amikor egyedül volt, gyújtott rá arra a bánatos dalra
Az éjjel álmomban, terólad álmodtam…
Amely dal mindvégig megvigasztalta, ha rájött a szomorúság.
Egy napon így szólt Cziráky grófhoz (mert éppen szomorú napja volt):
– Kivetettem a kártyát, és a kártya azt mondta, hogy nemsokára el fogunk válni.
Cziráky nevetett:
– Tudom, vidéki vendégszereplésekre készülsz. Most már, miután meghódítottad Pestet, egész Magyarországot birtokodba akarod venni.
Ilkánk nem felelt. Mindig hitt a sejtelmekben, az álmokban, az érzésekben.
Akkoriban történt, hogy egy kaszinói mulatságon az öreg Berkes cigányprímás húzta a nótákat Ilkánk fülébe.
– Sohase muzsikált ilyen szívrehatóan az öreg! – mondta Wenckheim Józsi báró, aki Tóth Ilonka távollétében lehetőleg mindig Ilkánk mellé húzódott.
– És többé nem is fog ilyen szépen muzsikálni – felelé Ilkánk hirtelen elkomolyodva, valamely szomorú sejtelemtől megkapatva.
És Ilkánk sejtése beválott, néhány nap múlva kiterítették az öreg cigányprímást.
– Kuvikmadár vagyok én? – gyötrődött Ilkánk, és alig lehetett megnyugtatni afelől, hogy a prímás az ő sejtelme nélkül is meghalt volna, mert már ideje elérkezett.
Nyolcvan cigány muzsikus kísérte ki a prímást utolsó útjára. Szólt a szomorú zene végig a Kerepesi úton. Ilkánk is ott volt a temetőben, a sírgödör közelében, amikor a cigányok rágyújtottak az utolsó nótára. Ilkánk egyszerre csak a szívéhez kapott, torkaszakadtából jajveszékelni kezdett, és csaknem összerogyott a fájdalomtól. Baráti kezek szállították el a sírtól. Ilkánk azóta se mert temetésre elmenni.556
