NYOLCADIK FEJEZET • amelyben az ünnepélyes hangulatot egy vándorszínész megjelenése zavarja
NYOLCADIK FEJEZET • amelyben az ünnepélyes hangulatot egy vándorszínész megjelenése zavarja
A léghajót a Duna felett repítette a szeszélyes szél, hol az egyik, hol a másik part felett mutatkozott a léghajó gömbölyű árnyéka, és ezt az árnyékot tajtékzó lovaival követte Cziráky János gróf.
Közben versenyt futottak a magasból a bécsi gyorsvonattal, amely ebben a negyedórában rohant át a tájon, de dübörgéséből ide a magasságba mi sem hallatszott; csak kis füstpüffenet jelezte, merre tűntek el a földön a fekete kocsik.
Silberer szerkesztő úr most meghúzott egy kötelet. Odafenn, a léghajóban olyan visítás keletkezett, mintha ezer ördögfiók sivalkodott volna. A léggömbből kitóduló gáz okozta a különös hangot, és a léghajó ereszkedett. Silberer úr azonkívül homokzsákokat is ürített ki a léghajó kosarából, amellyel azt érte el, hogy a léghajó esésében meg-megállott. Végre földet ért egy széles mezőn, de mindaddig visszaugrált a levegőbe, amire a mezőn dolgozó emberek összeszaladtak.
– Fogják meg a köteleket! – kiáltozta Silberer úr, és az emberek végre belekapaszkodtak a kötelekbe, amelyeknél fogva földre vonatták a léggömböt.
Ilusunk természetesen félig eszméletlen állapotban volt egész idő alatt, százszor is megesküdött magában, hogy többé nem ül léghajóba, majd mikor ennek idejét látta, keresztülvetette magát a kosár szélén, és több méter magasból a földre ugrott. Májusi szénával volt borítva a föld, Iluskának nem történt nagyobb baja. Sőt nyomban talpra ugrott, és a falu felé kezdett iramodni, hiába kiáltozott utána a léghajójával bajlódó Silberer szerkesztő úr. Cziráky János gróf, aki akkorára négyes fogatával megérkezett: csak a falu utcai oldalán, a vasúti stáció közelében érte utol Ilkánkat.
– Hová szalad, művésznő? – kiáltozott a bakról a legjobb magyar úrkocsis.
De Ilkánk még mindig nem mert visszafordulni.542
– Nem megyek a léghajóra – kiáltozta, és befutott az állomásra.
A falun keresztülrohanva ugyanis megtudta Ilkánk, hogy Vecsésen van, és eszébe jutott, hogy ebben a községben vasúti állomásfőnök a bátyja, Petráss István. Hozzája menekedett tehát, mert azt hitte, hogy Silberer még léghajózni akar.
Itt aztán a jó falusi uzsonna után végre annyira megnyugodott Ilkánk, hogy felszállott a hűséges négyes fogatra, amely aztán gyors iramban vitte Pestre. Két órát vertek a tornyok a városban, amikor a tajtékban úszó lovak remegve megállottak a népszínházi kiskapu előtt.
– Nem történt semmi baj – jelentette a gróf az előrohanó színészeknek. – Csak az ostorhegyes sántult le.
De Ilkánk játszhatott az estére előadásra tűzött „Nebáncsvirág”-ban.
Ez a kalandos kocsizás okozta, hogy ettől a naptól kezdve Ilkánk és Cziráky János gróf meleg barátságot kötöttek.
Most már mind gyakrabban kapálja a türelmetlen négy szürke a kövezetet a Dohány utcai egyemeletes ház előtt. A lovak sárga rózsával vannak felbokrétázva, piros színe van annak a kis vadászkocsinak, amely Ilkánkat csaknem minden májusi délután a Stefánia útra repíti. Igaz, hogy otthon Flórica csak úgy tudja az ebédet megfőzni, ha Ilkánk aranyláncát a közeli Síp utcai zálogházba viszi, de ki tudná ezt a Stefánia út kocsikázói, sétálói, irigykedői közül, amikor a négy szürke tündértempóban repül Ilkánkkal? Egész Pest a Stefánián van májusi délután… A fiákeresek itt mutatják be hajtási tudományukat… Az urak arca fénylik, a hölgyek mosolyognak: nincs boldogtalan ember a városban… Ah, hogy repülnek a fogatok! Ki gondolna arra, hogy minden kerékfordulással egy darab ifjúság marad hátra.
Cziráky Jancsi egy alkonyatkor, amikor letette a művésznőt a Dohány utcai ócska ház előtt, így szólott:
– Tulajdonképpen nem is értem, hogyan lehet ilyen ódon, barlangszerű házban lakni, ahol még úri barátait sem fogadhatja a művésznő?543 Hiszen ez a lépcső olyan korhadt, hogy minden percben leszakadhat. Szükséges, hogy egy primadonna szép házban lakjon.
Ilkánk mosolygott:
– Nekem nagyon megfelel a ház közelsége a színházhoz, amikor előadás után fáradtan, kimerülve hazavánszorgok.
– Tudok én Pesten egy házat, amely ugyancsak nincs sokkal messzebb ennél a bagolyvárnál. Az én házam: a Stáció utcában. Nem messze attól a háztól, ahol Jókai Mór lakik. Én úgysem lakom a házban – felelé a gróf.
– Majd megkérdezem az apámat! – búcsúzott Ilkánk, és Petráss Gusztáv úr másnap valóban megnézte a Stáció utcai (mai Baross utcai) Cziráky házat. Lelkendezve jött haza:
– Az egy kis egyemeletes palota. Isten tudja, mennyi árendát kér érte a gróf. Nem hiszem, hogy meg tudnánk fizetni a házbért.
Másnap azonban Cziráky János kijelentette Ilkánknak, hogy megelégszik azzal a bérösszeggel is, amelyet Ilkánk a Dohány utcában fizet. Így aztán többé nem volt semmi akadálya annak, hogy Ilkánk háznépestől együtt a Stáció utcai Cziráky palotába költözzék. Másnap reggel, amikor kipillantott az ablakán, a szemközti ház ablakában azt látja, hogy ott egy úriember erősen nézeget, nagy bajszát pedergeti. Vojnits Sándor, a bácskai gavallér volt a vizávé, aki előtte való napon bérelt itt ugyancsak új kvártélyt. Vojnits úr most már ugyancsak fiákert hozatott, amikor Cziráky Jancsi szürkéi megállottak a palota előtt, és fiákeren követte Ilkánkat sétakocsizásaiban. Egyszer még négy cigányt is beültetett a kocsijába, akik hangos muzsikaszóval kísérték Ilkánkat a Stefánia úton végig. No, volt mit beszélni a városban a bácskai gavallér stiklijéről.
A Stáció utcai palotában valamiképpen megváltozott Ilkánk életmódja. Flórica a konyhába került, és egy méltóságteljes asszony foglalta el a helyét Ilkánk mellett: a francia társalkodónő, özvegy Sebesné, miután Ilkánk hízni kezdett: a társalkodónőnek volt gondja arra, hogy Ilkánk megfelelő fogyasztókúrát tartson. Ez az asszonyság meglehetősen szigorú volt a fogyasztásban, Ilkánk mindig éhesen kelt fel az ebédtől. No, de ott volt a vacsora, amely Ilkánkat a544 sovány ebédekért kárpótolta. A vacsorát most már mindig Cziráky Jancsi gróf társaságában költötte el, mégpedig abban a barátságos étteremben, amely a Nemzeti Kaszinó Szép utcai frontján húzódik meg a színpadfüggönyök megett. Itt már nem volt jelen a szigorú társalkodónő. Palkovics szolgálta a menüt, és ez a régi, pesti vendéglős büszke volt arra, hogy az ő vendégei piros arcú, egészséges emberek. Palkovics ismerte a francia szakácsok titkos receptjeit, amelyeket külön könyvben őrzött.
Az estebéd rendszerint a „levesek királynőjével”, a Pot au feu-vel kezdődött, folytatódott ráktortával, pisztránggal vagy valamely olyan előétellel, amelyet a híres francia ínyenc, Talleyrand óta nem ettek: csirkegalatine-nal vagy libamájpástétommal. Cziráky nagyon szerette a töltött cotlettet, míg Ilkánk mint fogyókúrás: a vesepecsenyékért rajongott, így a Boefsteak ŕ la Bruxfaut-ért. Ehhez aztán igen pászolt a Colbert-mártás vagy az angol mustárral kevert Ceiberland-mártás. Az édes tésztáknál rendszerint már lelkiismereti furdalásokat kezdett érezni Ilkánk, ezért csak mértékkel fogyasztott a gesztenyetortából vagy a Buisquit-ből. Az italok közül természetesen a pezsgő-bólék kerültek az asztalra, így az őszibarack- és az eperbólé sokáig divatban volt.
– Jaj, ha ezt a házi sárkányom tudná! – kiáltott fel pihegve Ilkánk az estebéd végeztével.
A házisárkány pedig, akármennyire soványította az ebédeket: nem győzött csodálkozni azon, hogy Ilkánk napról napra hízik.
– Lovagolni kell – mondta ki a határozatot. – Beiratkozunk a Nemzeti Lovardába, úgysincs innen messzire, és naponta lóra ülünk.
Nahát, nagyot néztek a színháznál, amikor Ilkánk a délelőtti próbán először jelent meg lakkcsizmácskában, lovaglóruhában, bő, férfias köpenyegben, keménykalapban. Piros volt az arca a szokatlan izgalomtól: Cziráky Jancsi volt a lovaglásban is a mestere. Ő tartotta a kantárszárat, amíg Ilkánk első leckéit vette a lovardában. Wenckheim József báró pedig, mikor megtudta Ilkánk legújabb szenvedélyét, nyomban Ilkánknak ajándékozta Párizs nevű sárga545 kancáját, hadd üljön a drága művésznő megfelelő lovon. Cziráky János csak a fejét csóválta:
– Józsi, Józsi – mondogatta –, még megérem, hogy szerelmes leszel a művésznőbe!
De most már más úriemberek is benézegetnek délelőttönkint az Esterházy utcai lovardába, akik eddig ott nem nagyon mutatkoztak, így egy kora őszi reggelen megjelenik ott az epearcú, fekete szakállas, télen-nyáron kiskabátban és félcipőben járogató Károlyi István gróf, aki minden sporthoz, tehát a lovagláshoz is mesterien értett.
Károlyi István volt az akkori aranyifjúság vezére – természetesen: nyomában más urak is kötelességüknek tartották a korai felkelést és a lovaglást. A lovarda kapuit néha kinyitották, és az Andrássy út ama útvonalán, amely „lovasok számára” volt fenntartva: Ilkánk környezetében előkelő társasággal nyargal végig a fasoron. Itt nyargal Ilkánk az Andrássy úti sétálók kalaplengetései közben; mellette mestere, ama Cziráky Jancsi, aki még mindig nem hisz a Párizs kanca megbízhatóságában. Akkoriban dobott le egy paripa hátáról egy előkelő angol ladyt, mégpedig olyan szerencsétlenül, hogy a szegény lady holtan maradt a mezőn. Jancsi grófnak ilyen rémlátásai vannak: Ilkánk a ló patái alá kerül, amely patkójával szétrúgja gyönyörű arcát. S ott lovagol a büszke fasorban Batthyány Elemér, Teleki Géza és Gyula grófok, lóra ül Üchtritz Zsiga báró, és megjelenget a lovasok útján a nagy szakállú Andrássy Sándor gróf is. Valóságos ingyenes népünnepély egy ilyen kilovaglás, hiszen grófokat az Andrássy úton máskor nem lehetett lóháton látni, csak azóta, mióta ezt Ilkánk divatba hozta.
Most már aztán még jobb étvágya volt ebédre Ilkánknak a kilovaglások után, és a kérlelhetetlen társalkodónő még kevesebbet adott ennie.
– Nem engedem, hogy több legyen ötven kilónál. Ígéretet tettem Evva igazgató úrnak. Elég egy gömbölyded primadonna a színháznál. Blahánét már úgy szereti a közönség, hogy van rajta hús.
Így beszélt a társalkodónő, és Ilkánknak a Szép utcai vacsorákig bizony korgott a gyomra. De most már még nagyobb gonddal állítja546 össze Palkovics az estebédek menüjét. Cziráky Jancsi asztalánál megjelenget Szemere Miklós is, aki mindenféle jó tanácsokkal tud szolgálni a táplálkozás helyességére nézve. Ő is tud francia szakácsrecepteket, de ismeri az orosz és olasz konyhát is; nemrégiben jött haza Törökországból, ahová kardot vitt egy győzelmes basának, tehát a török konyhával is megismerkedett. Néhanapján azonban legtöbbre a magyar konyhát becsüli, ugyanezért főzőasszonyt hozat Zemplén vármegyéből, akit beállít a kaszinói francia szakácsok mellé, akikkel az asszonyság harmadnap összeverekedik. De a marhagulyást, malacpörköltet úgy tudja elkészíteni, hogy mindenki megnyalja utána a száját.
– Mikor főzet megint ebédet, Szemere? – kérdezgeti Ilkánk, akiben a honi érdekre felébredt a hétszilvafás Petráss vér, mert alapjában véve nem sokra becsülte a francia konyhát. Ette a Szép utcai ebédlő kedvéért.
A nagy szakállú Andrássy Sándor gróf is vizitel az ebédlőben.
– Holnap – mondja egyszer – álarcosbál lesz a Redutban. Mit kapok, ha a művésznőt dominójában felismerem?
– Egy csókot – felelt nevetve Ilkánk.
– Hát azt a csókot előre ideadhatná – monda rejtélyesen a nagy szakállú gróf.
Ilkánk, attól tartván, hogy jelmezét valaki elárulta a grófnak, az utolsó percben választott csak dominót, és selyemálarcát jól megerősítette. Senki sem tudta, hogy a Népszínház primadonnája milyen jelmezben fog megjelenni az álarcosbálon.
Ilkánk körülbelül éjfélig ismeretlenül követte el pajkosságait, tréfáit, ugratásait, farsangi bohóságait, a férfiaknak sejtelmük se volt az ismeretlen dominóról. Ők egy spanyol táncosnőt kerestek mindenütt, amilyen jelmezben Ilkánknak állítólag megjelenni kellett. Még Cziráky Jancsinak se volt tudomása a változásról, és tanácstalanul kóválygott ő is fel és alá a maszkarádok között. Hol lehetett Ilkánk?
Éjféltájban végre Andrássy Sándornak meglendült a szakálla, lecsapott egy mellette elsuhanó dominóra:
– Megvagy! – mondá tegeződve az álarcosbálok divatja szerint.547
Karját fogta meg a dominónak, hogy az el ne menekülhessen. A karjánál fogva felemelte a bal kezét, és az álarcos nő kisujjára mutatott:
– Hát ez mi? – kérdezte. – Te vagy Pálmay Ilka!
A művésznő bal kezén a kisujj ugyanis sokkal görbébb, mint más kisujja.
Most már hiába tagadott a dominó, Andrássy gróf biztos volt a dolgában. Pamlagra ültette az álarcos nőt, és elbeszélgetett vele.
– Kérem, a többieknek ne szóljon! – kérlelte Ilkánk Andrássyt, és eltűnt a báli forgatagban.
A gróf persze nyomban felkereste barátait, és eldicsekedett nekik sikeres felfedezésével. Most már aztán az egész társaság a görbe kisujjú maszka megkeresésére sietett. Dehogyis tudták az álarcosbál hölgyei, hogy miért veszik a grófok oly tüzetes vizsgálat alá a kisujjukat. – De hol volt már akkorára a görbe ujjú álarcos! Régi, boldog idők. Egy kisujj fel tudta keverni a báli hangulatot!
Ilkánk zárt kocsin vágtatott Stáció utcai lakására, és magában kuncogva nevetett, hogyan keresik most őt a bálon. Édesatyja, Gusztáv úr, szokása ellenére, ébren várta hazaérkező leányát:
– Itt volt Spriccer Jóska! – mondta az öregúr búskomolyan, és ettől a hírtől valóban egyszerre elszállott a művésznő jókedve. Spriccer Jóskának nevezték a színészek a volt férjét.
– Mit akart? Megint meg akar ölni? – kérdezte Ilkánk magánkívül, mert volt férje darab idő óta nem mutatkozott, csak az „Orient”-kávéház sarokablakából meresztgette szemét, miközben Ilkánk fogatán ott elrobogott. S Gusztáv úr búsan felelt:
– Hogy mit akart: azt bizony én nem tudom. De hogy részeg volt: az bizonyos. Holnap délután el fog jönni!
Ilkánknak meglehetős nyugtalan álma volt, mert nem szerette a Szigligeti Jóskával való találkozásokat.548
