TIZEDIK FEJEZET • amelyben hősnőnk elhagyja Pestet
TIZEDIK FEJEZET • amelyben hősnőnk elhagyja Pestet
Cziráky gróf jól sejtette, Ilkánkban felébredt a vándorlási kedv, menni, mendegélni, új világot, új embereket látni.
– Hiszen még Magyarországot sem ismerem – mondogatta az egykori kassai hajadon. – Az Alföldön például sohasem voltam.
– Minek egy pesti primadonnának az Alföldet ismerni? – vetette oda Cziráky gróf.
– Hát most megmondom az igazat! Mióta maga, Jancsi, Harkányi Mariskát eljegyezte, azóta én nem érzem jól magam ebben a városban. Nem tud megvigasztalni a publikum tapsa. Van az úgy, hogy néha utazni kell az embernek, mert különben megszakadna a szíve.
Így aztán Ilkánk bejárta a különböző magyar városokat, a különböző színtársulatokat, vidéki turnéra ment, mint színésznyelven mondták – a Népszínházban megmaradt Blaháné és Hegyi Aranka. Legfeljebb Evva Lajos szívta a fogát.
– Megállj csak, Ilka, ezt visszakapod.
Mert Ilkánkat mindenfelé úgy ismerték, hogy napokig kellett egy-egy városban maradnia, és akkor is szökve eljönni.
Így természetesen Kassára ment először Ilkánk, hogy szeme közé nézzen a szülővárosának, megmutassa magát, hogy mi lett belőle azóta, amióta jóformán gyermekcipőben elhagyta a várost. Estére a „Gerolsteini nagyhercegnő” volt előadásra tűzve, még Szepes megyéből is eljöttek a Görgeiek, Csákyak, Berzeviczyek, hogy az egykori Petráss kisasszonyt láthassák. A „Gerolsteini nagyhercegnő”-ben Ilkánk mindig úgy szokta meghódítani a világot, hogy az többnyire eszét veszítette. A jogászok természetesen kifogták a lovakat hintajából, mert hiszen akkoriban az volt a jogászok dolga. A jogászok vonták a kocsit, de a piac közepén hirtelen megállottak.
– Mi történt? – kérdezte ijedten Ilkánk, és ki akart ugrani a kocsiból.557
Egy magyar ruhás, nagy bajuszú jogász, amilyenek akkoriban az ifjúsági vezérek szoktak lenni, megfogta a művésznő kezét:
– Ne tessék ijedezni. Az ifjúság csak méltó felháborodását akarja kifejezni a „Kassai Újság” iránt, amely tiszteletlenül írt a művésznőről. Azt írta, hogy a művésznő nem tagadhatja le felvidéki származását: „tótocskázik”.
– Hát nem igaz? – kérdezte Ilkánk. – Kassán születtem.
– Az mindegy – felelé a nagy bajuszú, és már fel is mászott a kocsi bakjára. Ott elővette zsebéből a „Kassai Újság” egy példányát, és harsány hangon így szólt:
– Így jár minden hitvány tollbérenc!
Gyufát lobbantott, és az újságot az ifjúság üdvrivalgása közben elégette. Ilkánk a szívére szorította a kezét: „Istenem, csak valahogy meg ne haragudjanak a szerkesztő urak!” – rebegte magában.
Két Csáky gróf is éldegélt akkor Kassán. Csáky Rudolf gróf, akit közönségesen Ruczinak szoktak nevezni, aki még arról is nevezetes volt, hogy tizenkét élő gyermeke volt egy feleségétől, egy Brett Jozefa nevű volt drámai színésznőtől. A másik Csáky gróf, az Adorján, költői természetű volt, szende, kék szemű, szőke hajú. Nos, ez a szent életű Adi gróf és főtisztelendő úr roppant furcsául kezdte magát érezni, amikor Ilkánkat a „Gerolsteini nagyhercegnő”-ben meglátta. Nem volt többé se éjjele, se nappala, mint a régi időkben mondták. Hiába forgatta a szent könyveket, a fehér parókás pisze primadonna nem ment ki eszéből. Meggyónt püspökének, de még az sem segített feldúlt lelkiállapotán.
Ilkánk persze nem sejtette, hogy milyen gyötrelmeket okoz kassai mulatozásával egy szent életű főtisztelendő úrnak, a három napra tervezett vendégszereplést megtoldotta még három vendégszerepléssel, mert a színigazgató azzal fenyegetőzött, hogy a Hernádba ugrik, ha Ilkánk nem játssza el Kassán a „Nebáncsvirág”-ot. Csak nem akar egy hatgyermekes családapát a Hernádba ugrasztani. Ilkánk tehát maradt, lakását továbbra is fenntartotta a Schalk-ház című vendégfogadóban.
Egy napon észrevette Ilkánk, hogy vendéglői lakása szomszédságába558 három új vendég költözött. Két idősebb hölgy és egy fiatalabb. A fiatal hölgy nem mozdult ki szobájából még az étkezés ideje alatt sem, a szobalány azt pletykázta, hogy nyilván reménytelen szerelem miatt. Pedig olyan szép kék szeme van.
Egy este, mikor Ilkánk a színházból hazatért, váratlan, de halk kopogás hallatszott az ajtaján.
– Ki az? – kérdezte Ilkánk egy bő köpenyegbe burkolózva.
– A szomszédból a fiatal hölgy szeretne a művésznővel beszélni – mondá egy ismeretlen hang.
– Ahá, a szegény szerelmes! – gondolta Ilkánk, és az ajtaját félig megnyitotta.
Valóban egy karcsú fiatal hölgy állott küszöbén, aki hirtelen megragadta a kezét.
– Szeretem! – mondta.
– Ne bolondozzon, kisasszony, éjszaka van! – feleli Ilkánk.
– Én nem vagyok kisasszony – szólt most a látogató –, én férfi vagyok, és csak azért öltöztem nőruhába, hogy magát feltűnés nélkül megközelíthessem. Én vagyok Csáky Ady. Eresszen be.
Ilkánkat majdnem a hideg rázta ki ezekre a szavakra. Egy operettprimadonna sok mindent tapasztal az életében, de ilyesmi még Ilkánkkal sem történt. A „fiatal hölgy” pedig remegve szorongatta a kezét.
– Két vén nagynénémet rávettem, hogy gardedámjaim legyenek – folytatta heves hangon –, hogy senkinek se jusson eszébe gyanakodni. Már régen várom ezt a pillanatot. Eresszen be.
– Főtisztelendő úr – felelt Ilkánk minden önuralmát összeszedve –, az idő későre jár, a folyosó néptelen, vonuljon vissza feltűnés nélkül, mert különben csengetek a bérszolgának. – Mit tehetett a szegény „fiatal hölgy”? Visszavonult gardedámjaihoz, Ilkánk pedig most már nem törődve a színigazgató fenyegetéseivel, sietve utazott Debrecenbe, ahol Makó Lajos színtársulata a legnagyobb nyomorban várta, a közönség nem akarta a színházat látogatni. Hát ezen, persze, Ilkánknak kellett segíteni, mégpedig a „Gerolsteini nagyhercegnő” előadásával. A Gerolsteinit követte a „Koldusdiák”, majd a559 „Gasparone”. A jó cívisek nem tudhatták, hogy miért jött Pálmay Ilka oly hirtelen Debrecenbe, ahol napról napra ünnepelték. Az a szomszédos „fiatal hölgy” nagy szívességet tett a debrecenieknek. Hej, de jól meg is nézte Ilkánk a debreceni „Arany Biká”-ban a szomszédjait! A szemlesütő fiatal hölgyektől most már egész életében óvakodott. Igaz, hogy most már vele volt egy csodálatos talizmán is, egy szentképecske, amelyet a kassai zárdában való látogatásakor emlékbe kapott egykori tanárnőjétől, Mater Angélától. A kassai zárda, ahova Ilkánk gyermekkorában futamodva járogatott, most is tele volt növendékekkel, de a régi lányok, iskolatársnők már egytől egyig eltűntek. Csak Mater Angela emlékezett az egykori Petráss lányra, és szentképet adott emlékbe, amely Ilkánkat sikamlós pályáján minden bajtól megóvja. Így aztán nem is maradhatott el a debreceni siker.
A jó cívisek már hatodszor töltötték meg a színházat, Makó Lajos már nyilvánosan is meri dörzsölgetni a kezét, Ilkánk a „Cornevillei harangok”-at játssza utoljára, amelynek fellépti díjáról lemond szűkölködő debreceni kollégái javára. Ilka ingyen játszik ezen az estén, hamarosan megtudja ezt a publikum, no, de van is taps, kihívás, ünneplés.
Ilkánk a csodatevő szentképecskével most Pécsre utazik, ahol bandérium várja a vonatnál. Az üdvözlők előtt egy lila színű taláros főpap, Úrvári prépost, aki a kolostorban látja vendégül Ilkánkat. Körülötte kék ruhás kispapok, akik nem tudnak enni az ebédnél, a híres primadonna csaknem megbolondítja őket…
Ilkánk boldogságát ki írhatná le? Pécsett ugyanaz az ünnep, mint a többi vidéki városban. Ripp-Ripp hódít, a fiatalság tombol… De már itt vannak küldöttségileg a szabadkai urak. Hadik János gróf, Feilitsch báró, Vojnitsék, viszik Ilkánkat a „Kék huszárok” városába, Szabadkára. Az állomáson Gyürky gróf főispán egy sürgönyt ad át. Batthyány Elemér küldi Bécsből. „A versenyek befejeződtek, estére Szabadkán vagyok, foglalja le a proscéniumpáholyt.” A gyorsvonat este fut be, de a vonat utasai között híre-hamva sincs Elemér grófnak. A proscéniumpáholy üres, amikor Ilkánk Serpolette560 szerepében a színpadra perdül, abban a rózsaszínű tarlatán szoknyácskában, amely már egész Magyarországot meghódította. Örömét csak az zavarja, hogy Batthyány nem érkezett meg.
De íme, a második felvonás előtt csendes kopogás hallatszik a vendégművésznő öltözőjén. A daliás Batthyány lép be.
– A versenyek soká húzódtak, lekéstem a szokásos gyorsvonatot, extra cuggal jöttem tehát Bécsből, hogy az előadáson itt lehessek.
– Nekem még az éjszaka vissza kell térnem Pestre. A Népszínház hív – felelé szomorúan Ilkánk.
– Nem baj, majd együtt utazunk!
Az előadáson aztán nem történt egyéb baj, mint az, hogy a „Cornevillei harangok” egyik jelenetében az ötletes igazgató akkora görögtüzet gyújtott, hogy a füsttengerben a közönség nem láthatta a vendégművésznőt. Füstbe volt borítva a színpad, mintha kigyulladt volna. A közönség prüszkölve menekült.
A vasúti állomáson bankett, a színtársulat, a polgárság, a megyei előkelőségek, cigánybanda. Már jelenti is az állomásfőnök, hogy Batthyány gróf a délről közelgő keleti expresszvonatra egy elsőosztályú fülkét foglaltatott le, amelyben szívesen látja a művésznőt is. De nem úgy van az. A szabadkai urak csakhamar összeállnak, és egy egész vasúti kocsit foglalnak le a művésznő részére. Tízen fogják Pestig kísérni, hogy Ilkánknak bántódása ne essék. Batthyány Elemér pihenjen egyedül, úgyis ki lehet fáradva a bécsi utazástól.
Pesten igen szigorú arccal fogadta Evva igazgató a nagy nehezen megkerült primadonnát:
– Gyermekem, én hatezer forintot fizetek neked évente, azért, mert a Népszínház tagja vagy, nem pedig a szabadkai színházé. Ezentúl csak ötezer forintot fogsz kapni. Megértetted?
– Én pedig itt hagyom a színházat! – felelte a primadonna.
– Kíváncsi vagyok, hová mennél? – kérdezte Evva Lajos, kasszakulcsát ujja körül forgatva.
– Nagy a világ. A magamfajta szegény színésznő majd csak talál helyet valahol.
A primadonna és az igazgató összetűzésének csakhamar híre futamodott561 a városban. Kisváros volt még Pest, az emberek az utcán mondták el egymásnak a legújabb híreket. Pálmay ott hagyja a Népszínházat…
Bulyovszky Lilla, a világhírű színművésznő, aki valaha a legszebb asszony volt Pesten, estére felkereste Ilkánkat öltözőjében.
– Igazad van, gyermekem, hogy itt hagyod ezt a várost! De tudsz-e valamely idegen nyelvet? Például németet?
– Még semmiféle idegen nyelvet nem tudok, de remélem, megtanulok.
– Ajánlom társalkodónőmet, Ernesztin kisasszonyt, aki Márkus Józsefnek, a „Magyar Figaró” szerkesztőjének unokahúga. Ő perfekt német. Vedd magad mellé.
Miután a jóságos Bulyovszky Lilla ilyenformán gondoskodott Ilkánkról, a városban a gavallérok ugyancsak összefogtak, hogy majd móresre tanítják a színigazgatót. Koszta Emil és Rohonczy Gedeon voltak a leghangosabbak. Pazonyi Elek Gusztáv ezredes kijelentette, hogy párviadalra szólítja fel Evva Lajost. Ilkánk ilyen nagy felfordulás közepette mit tehetett? Hirtelen bepakolt, és megint elszökött Pestről. Nyár volt, az előkelő világ és a gazdag zsidók Ischlben fürdőztek, mert Ferenc József is ott nyaralt. Ilkánk Ernesztin társaságában a promenádon, a „Hotel Elisabeth”-ben szállott meg.
Az első látogatója doktor Kühn udvari orvos volt.
– Én vagyok a Prinz von Bulgariennek is az orvosa – mutatkozott be a doktor. – Ferdinánd herceg nagyon érdeklődik a művésznő iránt.
– Nem ismerjük a princet – szólt most az okos Ernesztina.
– Ő az a nagy orrú, szakállas úriember, aki minden délelőtt pont tíz órakor végigmegy a promenádon – feleié az udvari orvos. – A princ különben két nap múlva sürgős kormányzati ügyekben Bulgáriába utazik. Mielőtt itt hagyná Ischlt, szeretne megismerkedni a nagy hírnevű magyar művésznővel.
– Ennek mi sem áll útjában – felelt Ernesztin, aki az első perctől fogva átvette az ügyek vezetését.
Kühn doktor udvari orvos délután visszatért.562
– A princ estére ebédet ad a hotelben, amelyre hivatalos az ischli előkelő társaság. A művésznő a princ jobb oldalán fog ülni.
Nohát, ezt a meghívást valóban nem lehetett visszautasítani.
Az ebéden igen előkelő társaság jelent meg, mindazok, akik Ischlben valamit számítottak. A princ bal oldalán Alexandrine von Schönerer kisasszony ült, aki nem volt más, mint a bécsi (wiedeni*) operettszínház igazgatónője. Nem messzire ült tőle Jauner, az igazgató és rendező. Volt ott bécsi bankárné és Eibenschütz karmester. Springer Gusztáv báró, a leggazdagabb csehországi nagyiparos és a két Baltazzi fivér, akik nélkül előkelő mulatságot nem lehet elképzelni. Ott volt Dreher Antal úr, valamint Pestről Szemere úr, aki a karlsbadi versenyeket hagyta ott, hogy a barátja, az egykori magyar huszártiszt, Bulgária fejedelmi hercege kedvéért az ebéden részt vehessen.
Bécs külvárosa.
Ebéd után a herceg arra kérte Ilkánkat, hogy valamely magyar dalt énekeljen. Ilkánk a „Cigánybáró”-ból a férfitenor szerepét, a Barinkaiét tanulgatta akkoriban Fehérvári kisasszonytól, az énekmesternőjétől. Nosza, ezt a pikantériát, egy férfiszámot még úgysem hallottak az urak egy szubrettprimadonna szájából.
Ilkánk sikere döntő jelentőségű volt.
Másnap már az ischli színkör igazgatója jelentkezett nagy alázatossággal a „Hotel Elisabeth”-ben.
– Fizetni ugyan nem tudunk, de Ferenc József, a császár fog ülni az udvari páholyban.
Az igazgató kérése az volt, hogy Ilkánk a jótékony célra való tekintettel a felvonásközökben magyar dalokat énekeljen.
– Úgysem hangzott még az ischli színházban magyar szó!
Ilkánk fellépett, és Ferenc József páholyában elismerőleg bólintott, mikor Strauss „Cigánybáró”-jának ismerős dalai megütötték a fülét.
– Ez valami királyi kitüntetést jelent – súgtak össze az ischli színészek.563
– Igen, ha Katharine Schratt is megengedi – felelt a földszinten Schönerer kisasszony, aki járatos volt az udvari dolgokban.
Művészeti ügyekben ugyanis Schratt Katalin, a Burgszínház művésznőjének a tanácsát szokta kikérni Ferenc József. Schratt asszony éppen Ischlben nyaralt, nem is kapott királyi kitüntetést Ilkánk, meg kellett elégednie egy brossal, amelyet az udvarmesteri hivatal juttatott hozzá. Emlékül az ischli szép napokra. Ilkánk csomagolt, Pestre utazott, mert a pesti újságok már javában hirdették azt a búcsúelőadást, amelyben Ilkánk utoljára fellépett a magyar fővárosban. A „Kertészlány” volt búcsúelőadásul kiszemelve.
Springer Gusztáv báró, a csehországi sörgyáros, amikor értesült arról, hogy Ilkánk Ischlből elutazni szándékozik, tiszteletét tette:
– Ugyan minek menne arra az unalmas Pestre? Maradjon Ischlben. Mindene meglesz, amit szeme-szája kíván. Az úri társaság holnap a Semmeringre rándul, mert Ischlben megint esik. Jöjjön velünk.
De Ilkánk vérző szívvel elindult Pest felé, hogy jódarab időre búcsút vegyen az ő közönségétől, amely őt a bálványozásig szerette. Ilkánk egész úton sírt.
– El kell mennem! – mondá magában bátorítólag. – Még ha meghasad is a szívem.
