ÖTÖDIK FEJEZET • amelyben pár nélkül marad a madárka
ÖTÖDIK FEJEZET • amelyben pár nélkül marad a madárka
Bodzafa utca 3. szám.
Itt lakott a Szigligeti pár, mióta a szerződése a Népszínházhoz kötötte. A Bodzafa utcát manapság Rökk Szilárd utcának nevezik, de a numero 3 ma is igen közel van a színházhoz.
Ilkánk kosztolni az öreg Szigligetiék Dohány utcai lakására jár, mert Jóskának jövendölése beteljesedett: az öreg Szigligetiék valóban másképpen kezelték az ifjú párt, mióta annak rendes szerződése volt egy fővárosi kőszínházhoz.
Az volt csak nagy dolog, ami ez idő tájt a színháznál történt!
Valóban a „Cornevillei harangok”-at játszották, mint azt Rákosi Jenő megígérte, és benne Ilkánk Serpolette szerepét!
Mindnyájan emlékszünk erre az operettre, amelyet a maga idejében jogosan neveztek „bűbájosnak”. Ez a szó azóta elkopott; sokszor használják érdemtelenül is. Ámde a „Cornevillei harangok”518 szívhez szóló muzsikáját halála napjáig sem tudja elfelejteni az öreg színházlátogató.
És hogyan ragyogott fel Ilkánk csillaga, mikor Serpolette rózsaszínű, tarlatán szoknyácskájában a színpadra perdült! Perdült és lendült, dalolt és táncolt, hódított és hódított. Az akkori öreg, bütykös lábú kritikusok, akik a régi primadonnák dicséretében már kifogytak minden magasztaló szóból, mint mondani szokták; nem találtak már megfelelő jelzőket az új csillag tiszteletére.
És Ilkánk még akkor se volt boldognak mondható, amikor a „Cornevillei harangok”-ban Serpolette-et játszá!
A színpadon kívül mosoly alig jött ajkára – igaz, hogyha a színpadon mosolyog, akkor a legvénebb, már csak taplósapkának való szívek is valami tavaszi szagot éreznek… A színpadon kívül olyan csüggedt, lassú léptekkel jár, mintha valami nehéz gyónásra készülődne egy szigorú paphoz; igaz, hogy mikor táncos lábaival végigmegy a világot jelentő deszkákon: akkor a nézőtéren még azok az öregek is, akiknek lábukat évek óta a köszvény hasogatja, azt hiszik magukban, hogy tudnának táncolni, ha akarnának… A színpadon kívül dal vagy dudorászás sohasem jött ajkára, mint akár a civil nők is teszik néha, pedig Ilkánk varrt és vasalt eleget a Bodzafa utcában; – de ha a színpadon dalra nyitja a száját: akkor odalent a nézőtéren dalolni kezdenek azok a komor szívek is, amelyek leginkább gyászdob tompa pufogását szeretnék hallgatni a maguk temetésén…
Ilkánk szomorúságának senki sem tudja az okát, nincs bizalmas barátnője, aki előtt kiönthetné a szívét, nincs meghitt barátja, akihez tanácsért fordulhatna – nincsen olyan férfi, akinek keblére borulva néhanapján, jó kiadósan, alaposan kisírhatná magát, amire szüksége van minden asszonynak, még ha színésznőnek nevezik is. Ilkánknak nincs férje: ez búsítja.
Már közeleg a forró nyár után – a forró népszínházi esték után – az őszidő, a színház még mindig a „Cornevillei harangok”-at játssza, mert a közönség nem tud betelni Serpolette-tel, Rákosi Jenőnek még hegyesebb a bajsza, mint valaha, de Evva Lajos, aki a kasszára felvigyáz, egy napon így szól Ilkánkhoz:519
– Iluska, szóljon az urának, hogy ne kérjen annyi előleget, mert egyszer majd nem adok. Még fiatal színház vagyunk.
Ilkánk ebben az időben még azt sem tudja egész bizonyossággal, hogy mi az az előleg. Pénze soha sincs; minek is volna? A gázsiját Jóskánk veszi fel, ő kezeli a pénzügyeket, ő vezeti a háztartást, fedezi a kiadásokat, ha ugyan vannak.
– Én nem szólhatok bele a férjem dolgaiba. Ő tudja, hogy mit kell cselekednie – felelé Ilkánk, és indult, hogy öltözzön az esti előadáshoz.
De a titkár még beszél:
– Én nem akarok a maguk családi ügyeibe avatkozni, utóvégre ennyit nem várhat tőlem az igazgatóság se. Csak azt akarom mondani, hogy Jóska barátunk legutóbb egy olyan nagy összegű előleget kért, amelyet aligha adhatunk neki meg – bármennyire becsüljük a művésznőt.
Ilkánk vállat vont, eddig sem kérdezték őt, ne kérdezzék ezután se. Vasárnap este volt – cigánykereket hánytak a karzaton, amikor Serpolette a színpadra lépett.
Jóskánk megint csak úgy éldegélt, mint Budán: éjfél után járogatott haza, és most már a pesti kocsmárosok borát szidta.
– Minden kocsmárost fel kellene Pesten akasztani – mondogatta, amint ruhadarabjait szertedobálta, mintha megutálta volna őket:
– Igen, ez a pepita nadrág az oka, hogy nekem rossz bort mernek adni a kocsmákban. A pepita nadrágot a színészek hordják, és a kocsmárosok azt hiszik, hogy a színésznek mindent meg kell inni. Törődnek is ők a színész egészségével? Csak arról gondolkoznak, hogyan sózzák el a rossz borukat.
Azután a tarka mellényét hajintotta egy sarokba:
– Ez a mellény visz el a kocsmákba, amelyeket szívemből utálok. Ez a mellény mindig szomjas. Mindig inni akar, pedig már nem fér bele a sok ital. A zsebéből már régen kifogyott a bankó, de ha meglát egy ismerős gyaluforgácsot, nyomban megáll, és hitelt kér.
Aztán a babos, Lavalliére-nyakkendőjét tépte le:
– Ez a bolond nyakkendő meg folyton tetszelegni, danolgatni,520 udvarolgatni akar. Ahány kocsmárosnét vagy hasonlót lát: nyomban berzenkedni kezd, hogy megtetsszen. Sohase láttam ilyen nyakkendőt, amely nem férne a bőrében.
– És ez a cipő! – kiáltotta lábbelijét a vaskályhához vágva. – Ez visz el mindenféle asztaltársaságokba. Most már minden vendéglőben van asztaltársaság, és engem mindenütt megválasztottak tagnak.
Legvégül természetesen a kalapját és a sétabotját rugdosta be az ágy alá, miután két tenyerébe hajtván fejét, így morfondírozott az ágy szélén:
– Az a legboldogabb ember, akinek egyetlen ismerőse sincs ebben a városban. Itt mindenkinek csak asszonyi dolgokon vagy kocsmai ügyeken jár az esze. Nem tehetek egy lépést sem a Hatvani utcában, hogy meg ne szólítana valamely kaszinói úr, kérdvén: „Szigligeti úr, mit csinál kedves neje őnagysága?” „Szigligeti úr, kérem, adja át hódolatteljes kézcsókomat kedves neje őnagyságának.” „Szigligeti úr, kedves nejének tegnap este megint világraszóló sikere volt a »Cornevillei harangok«-ban!” – És ez így megy reggeltől estig. Már kábult vagyok előre, amikor Károlyi Pista gróf májbeteg arcát megpillantom a Hatvani utcában.
– Mit akarsz tehát tenni? – kérdezte most Ilkánk felkönyökölve párnáin.
– Itt akarom hagyni ezt az egész várost – felelt kezébe temetett arccal férje.
– Megint vándorolni akarsz?
– De már nem vagyok bolond, mint régen. Dehogyis akarom még egyszer a vándorszínészet keserves kenyerét enni! Elég volt a fiatalkori bolondságokból, nem akarok úgy meghalni, mint Petőfi Zoltán… Valami úribb, komótosabb dolog jár az eszemben.
– Földbirtokos akarsz lenni? – kérdezte Ilkánk.
– Még annál is több: a kolozsvári Nemzeti Színház tagja leszek, veled együtt! – kiáltott fel hirtelen kijózanodva Jóskánk. – Ott van még az egyetlen, utolsó úri helye a magyar színművésznek. Úri hely! A színészt nem a szép felesége kedvéért szeretik.
Ilkánk, akármilyen szomorú volt, erre a beszédre nevetni kezdett:521
– Hiszen én nem ismerek senkit az egész városban! Miért szeretnének az én kedvemért?
Szigligeti elkomorult:
– Annál többen ismernek téged. Az már szinte elviselhetetlen, hogy mindenki a te lábadról, a te mosolyodról, a te szoknyádról beszél egész Pesten. Nem tudok bemenni a városvégi „Debrecen” csárdába se, hogy az ott időző fiákeresek fel ne köszöntenének: „Szigligeti úr, Isten éltesse kedves felesége őnagyságát!” Változtatni fogok a dolgokon.
– Mondd meg hát végre, hogy mit akarsz tenni? – esengett Ilka, aki magában most már nagyon jól mulatott azon, hogy férje a szokásos gorombáskodások helyett ilyen féltékenységi dolgokkal szórakoztatta hajnalban. A legtöbb nőnek jólesik, ha féltékenyek reá. Ilkánk is nő volt.
– Már tettem is! – felelt Jóskánk, és hosszú léptekkel végiglovagolt a kis szobán. – Tegnap közölte velem a színházi titkár, hogy nem adnak többé pénzt, holott a közönség a te kedvedért tölti meg a színházat. – Úgy! – mondtam magamban. – Úgy! – Hát majd belétek nyomom én a bicskámat. Megtudtam, hogy Bánffy György báró Budapesten van, és a Várban lakik. Ezt a Bánffyt még Kolozsvárról ismerem, ő az erdélyi urak vezetője. Felkerestem és megkértem, hogy látogatna el a népszínházi előadásokra. Eljött, és téged látott. „Ennek az asszonynak a kolozsvári társulatnál a helye” – mondta előadás végén, amikor vacsorázni mentünk a „Pannoniá”-ba. „Igen ám, feleltem, de három esztendőre vagyunk szerződtetve. Nem vagyunk mi pálcás komédiások. Megtartjuk a szerződésünket, vagy pedig fizetünk, amint azt a szerződés előírja”. A gróf csak nevetett: „Miért fizetnétek ti? Majd fizetnek a kolozsvári urak, hogy a művészpárt megszerezzék a maguk színházának. Már csak a te kedvedért is, Jóskánk!”
– Igen, azt mondta gróf Bánffy György, hogy már csak az én kedvemért is Kolozsvárra fognak szerződtetni. Végre valami történik ezen a világon az én kedvemért is…
Ilkánk még mindig nevetett.522
Miután Jóskánk befejezte mondanivalóját, anélkül hogy a szokásos módon nejétől kezdve az atyaúristenig összeszidott volna mindenkit a városban: kínos, nehéz, hánykolódó álomba merült – míg Ilkánk ragyogó szemmel, felderülve, régen érzett megkönnyebbüléssel nézett a hajnalodó éjszakába. Egy kis csillagot vett észre, amely a firhangon át egyenesen őreá látszék tekingetni. „Az én csillagom!” – sóhajtotta, és átölelte a párnáját. Valami titkos sejtelem azt súgta neki, hogy most lép majd fel arra az útra, amelyen majd megtalálja a boldogság útját, hogy szomjúságát megenyhítse. Búcsút kell venni a búbánattól. Dalolva ébredt fel.
– Megbolondult ez a szegény, szomorú színésznő? – kérdezték a Bodzafa utcai ház lakói, amikor Ilkánkat korán reggel énekelni hallották.
És mindvégig dalolt Ilkánk, amíg kevéske holmiját összepakolgatta, mintha abban az órában indulni akarna. (Még buzogott benne a vándorszínésznő vére: boldog volt, ha állomást cserélhetett.)
Jóskánk gyötrelmes fejfájása mellett is nevetni kezdett, amikor felébredvén: Ilkánkat egy utazóládán megpillantotta.
– Kipakolhatsz még. Csak a jövő héten pályázunk.
De hát az a hét is csak elröpül, ha Ilkánknak közben nem jutnak eszébe szomorú gondolatok. És nem jutott eszébe búslakodni akkor sem, amikor Jóskánk azon a címen, hogy megfelelő búcsút kell venni Pesttől: reggelenkint járt haza. Valamiképpen már nem tudott férje dolgai felett elkeseredni – valóban növekedett teher alatt a pálma.
…A „kincses városban” a színészpárt egy kis örmény képű úriember fogadta a vasúti stáción.
– Korbuly Bogdán vagyok – mondogatta bemutatkozás közben –, ha valakinek valami baja van, csak forduljon hozzám.
Ilkánk jól megjegyezte magának a nevet.
Mikor az örmény képű úriember szertartásosan kezet fogott, most a maga helyére egy magyar ruhás, őszes urat állított, aki olyan tiszteletre méltó volt, mint egy negyvennyolcas tábornok.523
– Ez pedig itt Papp Mihály* barátom, a „Magyar Polgár” szerkesztője. Ő gondoskodik arról, hogy mindenki igazságos kritikát kapjon a sajtóban.
A valóságban: K. Papp Miklós.
A nevezett szerkesztő úr ugyancsak kezelt Szigligetiékkel. Mikor Ilkánkra került a sor, így szólt a jóságos képű hazafi:
– Maga, lányom, még olyan fiatalkának látszik, hogy feltétlenül szüksége van valamely tapasztalt barátnőre. Erre pedig legalkalmasabb az én áldott feleségem.
Ilkánk könnybe borult szemmel felelt:
– Ismeretlenül is kezét csókolom a tekintetes asszonynak.
Amíg ez a beszélgetés folyt: Bunyitai, a kis termetű súgó, aki a súgólyukból mindig nagy figyelemmel adta fel a szót Ilkánknak, hátulról megrángatta Szigligeti Jóska katufrékját:
– Úgy látszik, ebben a városban nem lehet verekedni.
A színészpárnak valóban olyan fogadtatása volt Kolozsvárott, amilyen fogadtatásról még azok a legvérmesebb igazgatók se álmodnak, akik aztán gutaütésben halnak meg. Szigligetiéknek megvolt előre a kvártélyuk, Ilkánk egy piros csizmás, tarka rokolyás, fekete szemű kis cselédlányt is talált a kvártélyon.
– Hogy hívnak? – kérdezte Ilkánk örvendezve a vele egykorú leánytól.
– Flóricának hívnak, és Papp Mihályné tekintetes asszony parancsából én leszek ezentúl a ténsasszony szolgálója.
Ilkánk az első perctől fogva meleg barátságot kötött Flóricával. Most volt már valaki, aki a ruháskosarat a színházhoz cipelje, volt valaki, aki magányos óráit megossza a színésznővel.
Ilkánk csakhamar nevezetes ismeretségekre tett szert az idegen városban. Nem is kellett ezeket az ismeretségeket keresni, akadtak azok maguktól is. Barátságos, kedves, melegszívű emberek laktak a városban, mintha erre nem járt volna sohasem az ördög.
– Hogy lehet egy gyermekkel ilyen nehéz szerepet játszatni! – kiáltott524 fel Papp Mihályné a páholyában, amikor Ilkánk megint csak táncolt és énekelt a „Kékszakállú herceg”-ben.
A jóságos, gyermektelen asszonyság másnap uzsonnát rendezett a „gyermek” tiszteletére, amely uzsonnára több barátnőjét meghívta. Az uzsonna végén így szólt Ilkánkhoz:
– Ezennel lányommá fogadlak, te kis árva, anyátlan gyermek. Ha valamire szükséged van, csak gyere hozzám, vagy küldd el Flóricát.
Az örményes Korbuly Bogdán úr egy napon részegen látta Szigligeti Jóskát a piacon. Megvárta, amíg kijózanodik, aztán így szólt hozzá:
– Jóska fiam, mi örök kenyeret szoktunk adni a színészeinknek, ha azok megbecsülik magukat. Hogy részegedhetik le egy ember, akinek olyan kedves, tehetséges felesége van?
Jóskánk felhördült:
– Kikérem magamnak, hogy a tekintetes úr a családi ügyeimbe avatkozzék! Én magyar színművész vagyok. Jogom van ahhoz, hogy hazám feletti bánkódásomban borban keressek vigasztalódást. Nem értik ezt a nyárspolgárok.
Korbuly Bogdán, aki egyike volt a legtekintélyesebb kolozsvári polgároknak, szelíden válaszolta:
– Az nem volna baj, fiam, hogy iszol bánatodban. De bánatodban verekedni is szoktál. Márpedig mi a verekedőket eltoloncoltatjuk a városból.
– Én? Tolonc? – üvöltött fel a vérig sértett művész. – Még ma itt hagyom ezt a várost.
Jóskánk valóban komolyan gondolta, hogy a keserű jólét helyett megint a szabadságos vándortarisznyát köti a nyakába. Nagy a világ, egy tehetséges színész megél mindenütt. Márfoki, régi cimborája most valahol a Felvidéken direktoroskodik, a „Színész Újság”-ban benne van, hogy hol. Márfokinál az sem árt a színész művészetének, ha részegen lép a színpadra… Márfoki angyal, a régi színtársulati világból.
– Megyünk Márfokihoz! – monda Jóskánk, amikor belépett a feleségéhez.525
– Te mehetsz, én itt maradok! – felelt szokatlan elszántsággal Ilkánk, és nem törődött Jóskával, aki a vándorszínész-élet gyönyörűségeit fejtegette előtte.
– Szabadság! – ismételgette Jóskánk. – Petőfi, atyám barátja is a szabadságért halt meg.
– Nem – monda Ilkánk –, a vándoréletből elég volt. Eljöttem a szavadra Pestről, pedig láthattad a búcsúelőadáson azt a nagy koszorút, amelyet az Országos Kaszinó nevében nyújtott fel Perczel József és Kosztka Emil. Az volt a legszebb margitszigeti rózsákból készült koszorú szalagján írva: „Ne menj el, maradj itt. Majd meglátod, jobb lesz itt.” De én nem hallgattam a rózsakoszorúra, inkább eljöttem veled. Most pihenni akarok egy darabig.
Szigligetink nagyot nézett Ilkánk szavaira. Nem, ezt még sohase merészelte Ilkánk, hogy ilyen nyíltan szembeszálljon férjével, mesterével, pártfogójával.
– Te béka! – hördült fel Jóskánk. – Ezért csináltam belőled primadonnát?
És már elő is kereste a szokásos darab fát, amellyel hatalmas ütéseket mért Ilkánkra.
Ilkánk elterült a földön, és félig eszméletlenül kiáltotta:
– Egy anyát bántasz!
Jóskánk elejtette kezéből a dorongot, és úgy elment a házból, mintha eszét vesztette volna.
Kricsbainé, a kolozsvári mindentudó asszonyság körülbelül egy hétig virrasztott Ilkánk mellett, amíg Ilkánk annyira lábra kapott, hogy egy reggelen, ura távollétében, csaknem mezítláb elmenekedhetett Papp Mihályékhoz, akik a fiatalasszonyt kékselyem paplanos ágyba fektették.
Jóskánk hazaérkezve, Flóricával egy üveg rumot hozatott az örménytől, amelynek elfogyasztása után: felvett egy baltát, és porrá zúzta a lakás teljes berendezését.
– Most már eltoloncolhattok! – ordította magából kikelve.526
