TIZENEGYEDIK FEJEZET • amelyben új, ismeretlen világ mutatkozik
TIZENEGYEDIK FEJEZET • amelyben új, ismeretlen világ mutatkozik
Kosztka Emil, a nevezetes ezredorvos, aki annyi jó és rossz tréfának volt előidézője a régi Pesten, gyalogszerrel vezette végig a Kerepesi úton a jogászokat, hogy méltó búcsút vegyenek Ilkánktól.
A pesti jogász nélkül akkoriban nem történhetett semmi a városban, sem hazafias mozgolódás, sem színésznő-búcsúztató. A jogász ordított Tisza Kálmán kocsija mögött, de ugyancsak ő tüntetett a564 Vígszínházban a német előadások ellen. Persze hogy talpra állott, amikor az „isteni Ilka” mellett kellett demonstrálni a Kerepesi úton.
A színházba ugyanis nem juthatott be a jogász, mert a színházjegyeket elvitte egy rejtélyes ismeretlen, mint később kiderült, Aczél Béla báró, aki abban az időben a Park-Klub igazgatója volt. Aczél báró, aki egész életében szépen megterített asztalokon, finom szobrokkal díszített kerteken, jól öltözött úriembereken törte a fejét, mintha mindig lakodalomra készülődne, azt tervezte, hogy Ilkánkat a mágnásvilággal búcsúztatja el.
Természetes dolog, hogy amikor a Nemzeti Kaszinó zászlósurai, a dzsentribeli gavallérok meghallották, hogy utcai tüntetés készül Ilkánk mellett, nem merészeltek elmenni a búcsúelőadásra. Mert akkor az utcai tüntetés még lovas rendőrök attakját és bevert fejeket jelentett, patakban folyt a vér a jogászok egy-egy tüntetése után.
No, de ha nem mertek elmenni az urak, annál inkább mert megjelenni az istenadta nép, az a közönség, amely szakadásig szokta megtölteni a karzatot, gombostűszűkre a földszintet, amely tizedszer is újráz, nem bánja, ha reggel lesz vége az előadásnak. A színházban Budapest népe búcsúzott Ilkánktól, a színház előtt a jogászok gyűléseztek, és a felvonásközökben összekeveredtek a színházi közönséggel, amikor is mindig akadt egy-egy népszónok, aki megmagyarázta a tömegnek, hogy Ilkánknak rongyos ezerforintos differencia miatt kell távoznia a színháztól, Evva igazgató és társa, Piufsisch sajnálják az ezer forintot.
– Abcug! – ordítják a jogászok. Tízszer-hússzor.
A lovas rendőrség a mellékutcákban áll, de gyalogos rendőrök is vannak a Rókus mögé rejtve… Mi lesz itt, ha vége van az előadásnak!
Odabent pedig már énekli Ilkánk a „Kertészlány” dalait.
Kettős szerep. Egy fehér parókás hercegnő és egy szegény kertészlány a hősnői, természetesen mindkettő Ilkánk alakításában. A boleró nevű tánc akkor újdonság volt Pesten, Ilkánk bolerót is táncolt. A francia zeneszerző munkáját Erkel karnagy vezényli, és a bolerót tízszer kell eltáncolnia Ilkánknak.565
Az utolsó felvonásban egy szövegbetét, amelyet a nagy orrú Fái J. Béla komponált Ilkánk részére:
Szép ház, Isten veled,
Én most már elmegyek…
Én most már elmegyek…
Ekkor valóban megakadt az előadás, amikor Ilkánk ezt az egyszerű dalocskát zengedezni kezdte. Igaz, hogy talán sohasem akart kitenni magáért ennyire, táncban és énekben. A karmester csüggedten meresztette pálcáját, a színfalak körül sikoltozás hallatszott, Csepreghyné, a hűséges szabónő ájult el, a közönség pedig felállott helyéről, amikor tapsolt. És másodszor is kezdődött:
Szép ház, Isten veled
Én most már elmegyek…
Én most már elmegyek…
És a refrénnél most már az idegen, eddig nem is hallott hang is beleavatkozott Ilkánk énekébe. Az utcáról jött a hang, és azt jelentette, hogy a jogászok megkezdték a tüntetést.
Ilkánk akkoriban megint a Bodzafa utcában lakott, a hármas szám alatt. Egyetlen futamodással elérte a népszínházi hátsó bejárótól a kaput, a házmester helyén volt, bezárta a kaput a tolongó jogászok előtt. Ámde olyan házmester nem volt a világon, aki a tüntető, éljenző, eksztázisban levő tömeget a Bodzafa utcából is kiszorította volna. Ilkánk erkélye alatt elölről kezdődött a tüntetés. Jöhettek most a lovas rendőrök, amely elől máskor tisztelettel vonult el a tömeg, de fittyet hánytak a gyalogos rendőrök mogorva felszólításának is. Ilkánkat akarták látni, és tőle tízszer-hússzor-harmincszor elbúcsúzni.
– És most hová? – kérdezte magában, tükre elé állván, éjfél után, amikor erkélye alatt már csillapodni kezdett a tombolás. – Hová? Merre? Itt többé nem maradhatok.
És pakolni kezdett még azon a gyönyörű éjszakán, amikor Pest566 városa lábai előtt feküdt. A művész hazája széles e világ. De Ilkánk még nem tudott más nyelven, mint magyarul.
– Hová menjünk, Ernesztin? – kérdezte reggel felé társalkodónőjétől.
Ernesztin gyermekkorát Bécsben töltötte.
– Csak egy Bécs van a világon.
Ebben a percben újabb lárma keletkezett az ablak alatt. Éljenzés, cigányzene, ének. A kis Bodzafa utca ablakai egyszerre kivilágosodnak. Hálóköntösben sietnek az emberek az utcára. Csak Ilkánk ült töprengve becsomagolt bőröndjei között.
Most kopogtatás hallatszik az ajtón. Ernesztin ajtót nyit. Pest első gavallérja, Asbóth Jenő lép be.
– Művésznő, a Gentry-Casino bandériuma van odalent az utcán. A mi aranyifjaink nem akartak együtt tüntetni a tömeggel, megvárták, amíg az ifjak és a polgárok elvonultak…
Ilkánk a hajnal derengésében megint az erkélyre lép, és egy újabb csipkekendőt tép széjjel, hogy mindenkinek emléket adhasson. A „bandérium” zárt sorokban visszavonult a Kossuth Lajos utca felé. A cigányok viszik a hegedűket, bőgőket.
– És most hová menjünk? – töpreng megint Ilkánk, amint a zenés búcsúzás is elmúlott.
– Csak egy Bécs van a világon – feleli újra Ernesztin. – A legbarátságosabb város. Az első utcai konstábler megmondja, hogy mely hotelben illik megszállni két magányos nőnek. És a szállodai portás tudomásunkra adja, hogy hová járnak ebédelni, vacsorázni a nevezetesebb hírlapírók, hogy megismerkedhessünk velük. De ha még élne az öreg Matschakker, akkor nem is volna szükségünk szállodai portásokra.
– Ki az a Matschakker?
– Matschakker zsurnaliszta, nagy bottal jár, és őtőle függ, hogy kinek az arcképe jelenik meg az „Extrablatt”-ban, amelyet Ferenc József is olvas. Abban az utcában lakott, ahol én laktam.
Ezután már valóban nem volt más teendő, mint bevárni a reggeli újságokat, amelyeket Ilkánk az utazókosáron ülve sírva-nevetve végigolvasott.567 Igen, valamennyien bőségesen írtak Ilkánk búcsújáról. Kovács Dénes, a „Kis Újság” című újság szerkesztője, frissen rajzolt képet is közölt az utcai tüntetésekről. De ezen a képen csak a lovas rendőröket lehetett látni. Ernesztin intézkedett:
– Két vonatunk van még hátra, ha méltóan Bécsbe akarunk utazni. Az egyik a déli gyorsvonat, a másik a délutáni „gavallércug”. Melyikkel akar utazni, asszonyom?
– A gavallérokat egyelőre meguntam – felelt Ilkánk elbúsulva. – Olyan vonattal akarok utazni, ahol nem nyújtanak át csokrot az ünnepelt művésznőnek, aki kénytelen idegen országba menni, hogy kenyerét becsületesen megkereshesse.
– Akkor tehát délben indulunk, mert ezzel a vonattal olyan kereskedők utaznak, akik a maguk üzletein kívül mivel sem törődnek.
Ilkánk most már sírva fakadt:
– Tehát igazán elmenjek ebből a városból, ahol a közönség imád?
Ernesztin hidegvérűen felelt:
– Én maradhatok. Engem sehol a világon nem imádnak. Se Pesten, se Bécsben. – És már nyúlt is az egyik kalapskatulya után, hogy annak drága tartalmát megszabadítsa az utazás fáradalmaitól.
Ekkor azonban váratlanul talpra állott Ilkánk. És így szólt:
– Elutazom, mert szégyellném magam, ha a tegnapi ünnep után is itt maradnék. Elértem mindent, amit színésznő ebben a városban elérhet. Most már hadd győzedelmeskedjenek irigyeim és ellenségeim.
Ilkánk Bécsben egy kisebb fogadóban, az úgynevezett „Hotel Müller”-ben fogadott szállást, nem messzire a Belvárostól, nem messzire a Ringtől, és Ernesztinnel nagy sétákat tett az idegen városban, ahol körülbelül senki se ismerte a Népszínház tegnap ünnepelt primadonnáját. Eleinte szokatlan volt Ilkánknak, hogy az utcán senki sem köszönti, holott tegnapelőtt még Pesten az egész Rákóczi út leemelte a kalapját, ha erre végigment. Közömbös, egykedvű emberek mentek el kék kalapja mellett, akik legföljebb annyit vettek568 észre, hogy ama csinosabb, szőke nők közé tartozik, amilyenek százszámra vannak Bécsben.
Bécsi sétáiban bizonyára többször elment ama hegelgassei palota előtt, amely arisztokratikus csendjével az utca közepe táján foglalt helyet, kövér kapus mutatkozott a küszöbön, és a ház oly zárt volt, hogy onnan egyetlen hang sem hallatszott. Megnézte-e Ilkánk ezt a halk, finom palotát? Ha meg is nézte, bizonyára nem gondolt arra, hogy ebben a palotában ő lesz valaha a palota úrnője. És ha véletlenül megkérdezi vala a termetes kapust a palota tulajdonosáról, az gőgösen így válaszol:
– A palota tulajdonosnője birodalmi grófnő, özvegy Kinskyné és tettaui grófnő.
Amint már a régi kapusoknak szokásuk volt a címeket tudni.
Egyelőre a „Hotel Müller” kapusával volt baj, aki nem igyekezett elég serénységgel a bécsi kritikusok és szerkesztők tanácskozási helyét kinyomozni.
– Nem értem ezt a várost! – kiáltotta Ernesztin. – Nálunk, Pesten a legbutább hordár is tudja, hogy a szerkesztő és kritikus urak a Népszínház mellé járnak, az „Orient” fogadóba, ahol a főnökük Pósa bácsi.
Egy napon azonban kedvező hírekkel tért vissza a portás. Sikerült megtudnia, hogy Csecsotka és Smolka urak, akiket a legtekintélyesebb kritikusoknak mondanak, nem messzire innen, a „Burgzsandár”-hoz címzett vendéglőben szoktak ebédelni.
– A legszebb ruhámat, Ernesztin – mondá Ilkánk.
Ilkánkra némi meglepetés várt. A „Burgzsandár”-hoz címzett vendéglő korántsem hasonlított ama nagy világhotelekhez, amelyek már akkoriban is ott terpeszkedtek a bécsi Belvárosban, és nyugalmazott diplomatákat fogadtak fel kapusaiknak. A „Burgzsandár” egy jelentéktelen külsejű vendéglő volt, amelyen bízvást helyet foglalhatott volna ama gyaluforgács is, amelyet magyar vidéki kocsmákra szoktak kiakasztani. Igaz, hogy a kocsma a Burg egyik kapujával szemközt volt feltalálható, de valószínű, hogy a Burg számtalan kapujával szemben mindenütt van kocsma. Az első szobában569 bundás kocsisok, iparos külsejű emberek és más tömeglátogatók terjesztettek olyan füstöket, hogy Ilkánk megriadva kapaszkodott Ernesztin karjába. De a belső szobában, egy almatortával díszített asztalnál valóban ott ebédeltek Csecsotka és Smolka urak, akiket ez idő tájt Bécs legfélelmetesebb kritikusainak mondanak.
Csecsotka úr éppen fölemelte söröspoharát, és vizsgálódva nézte, mint valami vádlottat:
– Mondja, wirtszhausz – szólott fagotthangon –, a császárnak is ilyen sört küld át, amikor az megszomjazik itt, a Burgban?
Smolka úrnak ugyanekkor a virslijével volt baja.
– Már többször tanítottam önt, hogy az igazi jó virsli csak úgy képzelhető el, ha levébe egy kevés paradicsommártást is kevernek. Hol van ennek a virslinek a zaftjából a paradicsom?
Ilkánk reménytelenül foglalt helyet a szomszéd asztalnál. Ilyen emberekkel akar ő valami életbevágó dolgot megbeszélni, akik ügyet sem vetnek rá, amikor legszebb ruhájában megjelenik?
Ámde váratlanul mégis sikerült a megbeszélés. Az okos Ernesztin, aki jobban tudott németül, mintha Bécsben született volna, megismerkedett az urakkal, és rövidesen közölte velük, hogy itt van az a magyar művésznő, aki Ischlben a császár előtt énekelt, de a Schratt intrikája miatt nem juthatott kitüntetéshez.
– A Schrattnak úgyis elég van már a kontóján! – mondá Csecsotka úr, és pápaszemét, kiélt arcát, fáradt mosolyát Ilkánkra vetette. Majd darab idő múlva megindította cúgos cipőit is.
Smolka úr követte példáját. Természetesen csak azután, miután virslijére paradicsomot is kapott. Smolka úr egyébként olyan életunt ember volt, hogy még a nevét sem mondta ki szívesen. „Smo…” – mondta, mikor bemutatkozott Ilkánknak, a többi betűről nem volt érdemes beszélni.
Ilkánk és a kritikusok megállapodtak abban, hogy másnap, mielőtt a „Burgzsandár”-nál a szokásos vizitjüket megtennék, némi kitérővel a „Hotel Müller”-t is felkeresik, ahol Ilkánk próbát fog előttük énekelni. A próba megtörtént egy keddi napon, Szent Antal napján, mire a két kritikus úr egyhangúlag kijelentette, hogy Ilkánk570 Bécsben csak úgy érvényesülhet, ha Eibenschütz karmestertől tanul énekelni.
– De hiszen én már tanultam énekelni Pesten, Fehérvári kisasszonytól – kiáltott fel elkeseredve Ilkánk.
A kritikusok összenéztek. Nem, még sohasem hallották Fehérvári kisasszony nevét.
El kell hívatni Eibenschütz urat – gondolta magában Ilkánk, és ezentúl még többet sírdogált, hogy az ő énektudományát ezek a lötyögős nadrágú bécsi kritikusok így lebecsülik.
Mielőtt azonban Eibenschütz úr megérkezett volna a „Hotel Müller”-be, ott egy váratlan vendég jelentkezett. Nem volt egyéb a névjegyén, mint ez a szó: Amberg. Az első amerikai színigazgató, aki Európából hordta át a tenger másik oldalára a művészeket és művésznőket: Amberg igen röviden beszélt.
– Művésznő, én Pesten kerestem önt, és onnan jöttem ide. Húsz vendégjátékára van szükségem a színházaimban. Szükségem van a „Gerolsteini nagyhercegnő”-re, a „Párizsi élet”-re, a „Szép Heléná”-ra és a „Nebáncsvirág”-ra. Ha tetszik, a jövő hónapban behajózhat.
– Tengerre? – kérdezte Ilkánk.
– Amerikába csak tengeren lehet eljutni – felelt Amberg úr, és ígérte, hogy az írásbeli szerződést rövidesen elküldik.
Nohát, akármilyen nagy város Bécs, ennek a látogatásnak mégiscsak híre futamodott a színházi körökben. Természetesen legelsőnek (Ernesztin révén) a befolyásos Smolka és Csecsotka tudta meg az amerikai látogatást.
– Hihetetlen! – kiáltozott Smolka úr. – Egy elbocsátott színésznőt akarnak Amerikába vinni.
– A bécsi újságok bőségesen foglalkoztak az ismeretlen magyar művésznő szerencséjével. Ilyen szerencséje is csak egy magyar nőnek lehet, utánautazik Bécsbe az amerikai direktor! Ilyen tán még nem is volt a világon!
Smolka és Csecsotka urak a bécsi lapok közleményei után – miután a hírlapírók hiszik el legelsősorban azokat a dicséreteket, amelyeket571 ők maguk írtak – kezdtek büszkék lenni az ismeretségükre; a „Burgzsandár”-on kívül más vendéglőkben is megfordultak Ilkánkkal. Smolka és Csecsotka urak népszerű férfiak voltak Bécsben, hamarosan más társaság is csatlakozott melléjük. És az ilyen társaságokban mindig akad vállalkozó szellemű úriember, aki hajlandó elhinni, hogy egy-egy új, rendkívüli tehetség jelentkezett. Eibenschütz karnagy úr, aki átvette Ilkánk tanítását, a maga unott modorában felelgetett:
– Lehet, hogy tud valamit, lehet, hogy nem tud semmit. Én nem vagyok közönség. Én karmester vagyok.
Akik Eibenschütz urat közelebbről ismerték, azok nagyon jól tudták, hogy nagyobb dicséret nem hangozhatik el a karnagy szájából.
Jauner, aki akkoriban a wiedeni operettszínház rendezője volt, egy napon felkiáltott:
– Ejnye, az egész világ erről a Pálmayról beszél. Egyszer már meghallgatom magam is.
A meghallgatásnak egy szerződés lett a vége.
– Éppen jókor, igazgató úr, mert a szállodai számlámat már nem tudtam fizetni! Aranyláncomat tettem zálogba, mint vándorszínésznő koromban! – kiáltott fel Ilkánk.
Most már aztán jöhetett az amerikai igazgató az ő tengerentúli szerződésével. Ilkánk szívesebben utazott tramway-vel a wieni színházba, mint gőzhajóval New Yorkba.
