TIZENKETTEDIK FEJEZET • amelyben hősnőnk egyelőre titokban, de valódi grófné lesz
TIZENKETTEDIK FEJEZET • amelyben hősnőnk egyelőre titokban, de valódi grófné lesz
Akkoriban a Carls-Kirche (Károly-templom) plébánosát főtisztelendő doktor Dobner úrnak hívták. Szép, rendes, egyházatyai külsejű férfiú volt, aki nem nélkülözte azt a csacsihájat sem, amelyet egy bécsi kerületi plébánosnak viselni illik.572
Egy napon hivatali helyiségében üldögélve, nagy fejcsóválással állapította meg magában, hogy az esküvők és keresztelők száma évről évre fogy, bolond világ keletkezett, maholnap már a kerületi plébánosok sem tudnak megélni. Ekkor kopogtatás hallatszott a pap ajtaján, és magas termetű úriember lépett be, és az iránt érdeklődött, vajon itt kell-e esküvőket bejelenteni.
Dr. Dobner beszéd közben észrevette az igen elegáns és igen úrias magatartása látogatójának idegességét. Az úriember, bár ez bizonyára egyébként nem volt szokása, bajuszát pödörgette egyik kezével, míg a másikkal vajszínű kesztyűit morzsolta.
– Nos, és ezek az egyházi törvények olyan szigorúak, hogy nem kaphatni pardont?
A Károly-templom plébánosa összefonta mellén karjait:
– Én az egyháznak csak egyszerű szolgája vagyok. Nekem ragaszkodnom kell a törvényekhez. A hatalom a bécsi hercegérsek kezében van.
– Majd hozzá fordulok – felelé az idegen előkelő úriember, és karcsú, magas cilinderkalapját most is, mint jövet, mélyen megemelte a plébános előtt.
Dobner tudor úr hivatala ablakából egy darab ideig figyelemmel nézett vendége után. A császárváros abban az időben is telve volt elegáns gavallérokkal, de ez az úriember-megjelenés, választékosság, magaviselet dolgában túltett valamennyin. Kerek zakókabátját mintha ráöntötték volna.
Vajon ki lehet? – kérdezte magában a tudor, de a sekrestyés sem tudott felvilágosítást adni, pedig az majdnem mindenkit ismert, aki a Károly-templomban megfordult.
Várni kellett tehát, amíg az úriember újra jelentkezik. Ebbe pedig nem telt bele kétszer huszonnégy óra sem. A hercegérsektől hozott írásos pecsét, porzó rendben. A hercegérsek fölmenti az úriembert a háromszori kihirdetés alól, elegendő egyszer, mise végeztével. Dobner az iratokra pillantott.
Gróf Kinsky Jenő feleségül fogja venni özvegy Szigligetinét.
– És az asszonyság iratai? – kérdezte most a plébános.573
– Azokról teljesen megfeledkeztem – szólta el magát az úriember. – Nem vagyok gyakorlott ezekben a dolgokban.
Dr. Dobner főtisztelendő úr nemcsak az egyház szolgája volt, hanem Bécs város régi polgára is, aki valamelyest ismerte a dürgést a városban. Így tehát rövidesen ráeszmélt, hogy ki az a Kinsky Jenő gróf, aki az ő templomában titokzatos módon házasságot akar kötni. Senki más, mint a legelőkelőbb bécsi arisztokraták egyike, aki tekintélyénél fogva ez idő tájt éppen a Jockey-Club gazdája is volt. Messze kiterjedő birtokai Morvaországban feküsznek. Özvegy édesanyjának palotája van a Hegel utcában.
De hát ki legyen ennek az előkelő úrnak a menyasszonya? Ki az az özvegy Szigligetiné? Erre már a főtisztelendő úr burnótosszelencéje sem tudott felelni, pedig az mindentudó volt. Ilyenformán Dobnernek várakozni kellett a további fejleményekre, de nem így nekünk, akik már jó darab ideje ismerjük özvegy Szigligetinét.
Ilka v. Pálmay, mint a bécsi színházi cédula hirdette, a wiedeni színházban lépett fel esténként, mégpedig a „Heisses Blut” című operettben, amelybe a bécsiek az idő tájt bele voltak bolondulva. És ez idő tájt lóverseny volt Bécsben, a Freudenauban, ahova a magyar gavallérok nagy számban megérkeznek. A központi pályaudvarnál a legjobb bécsi fiákerosok a magyar gavallérokat várják, mert ők tudják igazában élvezni a fiákerezés gyönyörűségeit. Egy ilyen régi bécsi fiákeros mindent tudott, amire vendégeinek szüksége volt. A jó szállodától kezdve a jó uzsoráig mindennek tudta az adresszét; természetes dolog, hogy a lóverseny befejeztével a wiedeni színházhoz röpítette magyar vendégét, mert ott játszott az a magyar művésznő, akiről már egész Bécs beszélt.
Dehogyis volt az hiba, hogy Ilkánk eleinte különös akcentussal ejtette ki a német szót. Annál kedvesebb volt! A tenyerek tapsra verődtek. Az ének és a tánc minden nyelven egyforma, de az egész világon, még madárnyelven is megérteni azt a mosolygást, amelyet Ilkánk külde szét a színházban, amikor a színpadon megjelent. Ezt a bűbájos mosolyt megértették volna Kokinkínában is, hát még Bécsben, ahol az operettnek a legnagyobb műértői laktak! Schenk karmester,574 aki a wiedeni színház pulpitusán ült, legalábbis értett annyit a muzsikához, mint a pesti Népszínház karnagyai. Alexandrine von Schönerer kisasszony, aki a színház direktrisze volt, bizonyára figyelte közönségét, mikor Ilkánk a színpadra lépett. Felmosolygott a színpadra minden arc, mikor Ilkánk a színpadon mosolyogni kezdett.
Na, hát csak ez kellett a Bécsbe rándult magyaroknak.
– Én akár a lóversenyre se megyek! – mondta Wenckheim Józsi, amikor az újságban azt olvasta, hogy a színházban Ilka v. Pálmay játszik.
De már délelőtt megváltatták a jegyüket a hotelportással a Teleki grófok is, akik mind nagy zenekedvelő emberek; estéiket rendszerint színházban töltötték. Megérkezett az elmaradhatatlan, kedves Batthyány Elemér, aki mindenütt ott volt, ahol jókedvű emberekkel lehetett találkozni. Bécsbe huppant Üchtritz Zsiga, aki pedig sohasem szokott a lóversenyen játszani, csak lovai futásában gyönyörködött.
Bezzeg visszhangzott most a wiedeni színház a magyar szótól, a magyar éljenektől, a magyar újrázásoktól. Az ember, ha behunyta a szemét, a pesti Népszínházban képzelte magát.
No, de persze, a magyar gavallérok nem egyedül jöttek honfitársnőjük ünneplésére. A fiákerekben mindig volt hely a bécsi urak részére is.
– Nem unjátok magatokat itt, a Jockey-Clubban? – kiáltotta Wenckheim Józsi. – Elmegyünk a wiedeni színházba Nebáncsvirágot nézni, utána pedig valamely kerti vendéglőbe, akár a Dominikánerekhez libát enni és új bort inni.
Hiába, a pesti urak Bécsben is megtartották nyári szokásaikat. Pesten tavaly a „Tyúkketrec” vendéglőbe röpítették Ilkánkat, Bécsben a dominikánusok pincéjébe.
Fölkerekedett tehát Springer Gusztáv és Alfréd báró, a leggyorsabb fiákért hozatta elő a két Baltazzi, csatlakozott Hohenlohe herceg, akinek akkoriban még esze ágában sem volt az egyházi pályára lépni. De felhajtott híres vadászkocsijával a pesti Stefánia útról575 Andrássy Géza gróf is. Ő is egyenesen a színházba. Kinek lett volna kedve a kiürült Jockey-Clubban maradni, még a legszenvedélyesebb sportsmannok, mint Péchy Andor, Dégenfeld Imre gróf, a kis Mikulik báró, akik nem tudták elképzelni az estéjüket a másnapi turfesemények tanulmányozása nélkül: útra keltek a színházba, legföljebb felvonásközökben studírozták a lovakban rejtőző „kilókat”. Silberer úr, a sportlapszerkesztő, aki már egyszer meghajókáztatta Ilkánkat a levegőben, ugyancsak letette a szerkesztői pennát:
– Az ördög fog versenylovakkal bíbelődni, amikor most minden valamirevaló úriember egyedül arra kíváncsi, hogy milyen szoknyában fog este Pálmay úrnő táncolni.
Természetes dolog, hogy a megüresedett Jockey-Clubban nem maradhatott egyedül a gazda sem. Elment ő is oda szórakozni, ahova a többi urak. Így került Kinsky Jenő gróf a wiedeni színházba.
A magyar urak még egyéb jóra való szokásokat is hoztak magukkal. Délelőttönként lovagolni: ez volt a program. A Práterben gyönyörű utak vannak a lovasok számára. Hogyan maradhatott volna el ilyen sétalovaglásból a híres magyar amazon, Ilka v. Pálmay, aki már Pesten is megmutatta, hogyan kell a lovat megülni.
És egy ilyen Práter-beli sétalovaglás alkalmával feltűnt a lovasok között egy délceg, bajuszos úriember, aki tizenhat markos paripáját az amazon kancája mellé kormányozta, miközben cilinderét hódolattal megemelte.
Ezzel a bizonyos úriemberrel találkozunk néhány nap múlva a Károly-templom plébániai hivatalában, amint az esküvő gyorsítása miatt tárgyal az egyház szolgájával.
De még nem lehetett az esküvőt kitűzni, mert Ilkánk iratai Magyarországon maradtak. Most szedi őket össze Petráss István úr, a menyasszony bátyja. Különben is vigyázni kellett minden lépésre, mert a szerelmesek azt határozták, hogy az esküvőt a legnagyobb titokban tartják meg. Az ilyesmi különben is két ember dolga, minek azt előre dobra ütni.
Ilkánk csak aratta a sikereket a wiedeni színházban, a magyar urak ugyan elszállingóztak Bécsből – a versenyek a pesti városligeti gyepen576 kezdődnek –, de itt maradtak a bécsi tisztelők, a bécsi rajongók. A színházban éppen úgy tapsolnak, mint amikor még a magyarok éljenzése is belevegyült az osztrákok hocholásába. „Az a jó bécsi nép” – amelyet még Ferenc császár nevezett el ilyenformán – már javában viseli az úgynevezett „Ilka-kéket” nyakkendőben és női ruhában.
Csak Girardi, a színész vetélkedik népszerűségben Ilkánkkal, de Ilkánk és Girardi jó barátok, többnyire együtt játszanak egy-egy sikeres operettet. Most éppen a „Cigánybáró” megy. Bombasiker, mint a bécsi újságok írják. Girardi azonkívül minden embert ismer Bécsben. Ha Girardi társaságában megjelenik valaki, akár a „Grand Hotel”-ben vagy egy külvárosi kocsmában, ott mindjárt akad társaság. Éppen úgy engedelmet kérnek a letelepülésre a legelőkelőbb urak, mint a fiákerosok. Girardit imádják Bécsben, és szeretik azt is, aki az ő társaságában van.
– Nur der Girardi und die Ilka! – mondják a bécsiek.
Ilka szívet simogatóbban énekel, mint valaha; a táncát még azok az öregemberek is megbámulják, akik azt szokták mondogatni, hogy a bécsi mosónők bálja óta nem tudnak táncolni a világon. Nem is haj, amelynek nem olyan színe van, mint a Pálmayénak. És erről az ünnepelt csodáról senki sem sejti, hogy férjhez menni készül. Bezzeg nagyot néznének azok a gavallérok, akik egész életüket a színpadi kulisszák között töltik, ha valaki a fülükbe súgná, hogy az ünnepelt hölgy milyen lépésre készülődik. De nincsen suttogó, mert csak ketten tudják a titkot: Zsenere (Jenő) gróf és Ilkánk. Dobner, a tudós pap hallgat, de ha még beszélne is: mit mondhatna? Szólhatna valami özvegy Szigligetinéről, akit senki se ismer Bécsben.
Petráss István, a jó fiú, végre megérkezik Magyarországról a kellő írásokkal, és most már semmi akadálya annak, hogy egy vasárnapi mise után Dobner úr, amúgy félhangon, hogy még a mindenre kíváncsi öreg asszonyságok se hallhassák, a Károly-templomban kihirdeti, hogy Kinsky Jenő birodalmi és tettaui gróf házasságot fog kötni özvegy Szigligetinével.
Ekkor szerepelt Ilkánk utoljára mint özvegy Szigligetiné, többé577 sohase mondhatta magáénak ezt a nevet, amelyért annyit sírt és szenvedett…
És egy hét múlva, délután három órakor, amidőn litániát sem tartottak a magasztos Károly-templomban, zárt kocsi állott meg a templom sekrestyéje előtt. A kocsis, a gróf régi fiákerosa, csendesen elhajt. A vendégek, két fekete kabátos úr és egy lefátyolozott hölgy, a sekrestyébe tartanak.
A sekrestyében már karingben várakozik Dobner plébános úr. Nagyot néz a jó tudor, amikor Ilkánk föllebbenti előtte fátylát. Hiszen ezt az arcot mindenki ismeri Bécsben. Ismeri Dobner doktor is, mert ő maga is el szokott járogatni a wiedeni színházba.
– És a másik tanú? – kérdezi a plébános, mikor dr. Kühn udvari orvos (és ischli ismerős) bemutatkozik.
– Én megelégszem a sánta sekrestyéssel is – felelt Jenő gróf.
A sekrestyés pedig kéznél van. Miért is volna a világon, ha ilyenkor, mikor előkelő uraságnak kell tanúskodni, a helyén nem volna? Ott van őkelme, mint ahogy a sekrestyések a világ kezdete óta mindig jelen vannak, amikor titokban kötnek házasságot…
Az esküvő után Kinsky Jenő birodalmi és tettaui gróf a sekrestye kapujában kezet csókolt feleségének, Kinsky Jenőné birodalmi és tettaui grófnénak.
– Tehát egy esztendeig az anyám miatt titokban tartjuk az esküvőt. Egy esztendő alatt talán sikerül meggyőzni a mamát, hogy beleegyezését adja a házassághoz – mond a gróf.
Ilkánk így felelt:
– Nagyon szeretném, ha a kegyelmes grófné valamely szerepemben a színpadon látna.
– Sajnos, anyám már évek óta nem jár színházba – monda a gróf. – Talán jobb is, hogy mindig otthon van, mert így nem jut a füléhez semmiféle pletyka a gyermekeiről. Azt hiszem, sikerül a mi dolgunkat is titokban tartani előtte.
Amíg a szerelmesek emígy készülődnek a legnagyobb titoktartásra, elindul Bécsben egy reggel megszokott útjára a „Színházi Ördög” című újság hosszú lábú hírhajhásza. Ezek a színházi riporterek578 nem szoktak valami áhítatos fickók lenni, templomban (kivéve a Múzsáéban) ritkán láthatók, íme, a „Színházi Ördög” „saját különje” mégis a Károly-templomnak veszi az útját, ahol úgy ölelkezik a sánta sekrestyéssel, mintha az legalábbis az apja volna. Majd, mikor a sekrestyés ideje megengedte, a színházi riporterrel karonfogódzva elment a legközelebbi sörházba, ahol ugyanakkor éppen friss csapolásra készülődtek. Ennek a friss csapolásnak vagy egyéb körülménynek kellett közrejátszani, hogy a „Színházi Ördög” legközelebbi intimpistájában olyan homályos célzás történt a Károly-templomi esküvőre, amelyet nyomban megértett mindenki Bécs városában.
Megértette özvegy Kinsky grófné is ott, a Hegelgasse Nr. 21. alatti palotájában, mert ugyan nem járt színházba férje, a volt bécsi helytartó halála óta, a színházi újságoknak nagy kedvelője volt.
Az özvegy grófné senkinek se szólt, hanem estefelé befogatott, beült abba az ódivatúan előkelő batárba, amelyben férjével kocsikázott valamikor. És az öregebb rendőrök ma is szalutálnak a helytartó kocsijának.
A grófné a wiedeni színházhoz vitette magát.
A műsoron éppen „Szép Heléna” volt Ilka v. Pálmayval a címszerepben.
A grófné lakájával hozatott egy földszinti páholyjegyet, és észrevétlenül elfoglalta a helyét. Egész előadás alatt szeme előtt tartotta látcsövét, arca előtt legyezőjét, és feszülten figyelt minden mozdulatra, amely a színpadon történik. De egyetlen jellel sem árulta el tetszését vagy nemtetszését.
Másnap délben, amikor Zsenere fia szokásához híven megjelent anyjánál a mindennapi ebéden, az özvegy grófné váratlanul így szólott fiához:
– Tegnap este megnéztem a menyemet a „Szép Heléná”-ban. Mondhatom, nagyon helyes teremtés. Mért nem hozod el hozzám ebédelni?579
