TIZENHARMADIK FEJEZET • amelyben látszólag békésen bevégződik hősnőnk története
TIZENHARMADIK FEJEZET • amelyben látszólag békésen bevégződik hősnőnk története
Ilkánk tehát gróf Kinskyné volt, de csak törvény szerint, nem hivatalosan; a nagy tekintélyű Kinsky famíliából csupán a jóságos mama vette tudomásul imádott Jenő fia különös elhatározását; a wiedeni színház színlapjai pedig változatlanul hirdették Ilka Pálmay nevét az éppen műsoron levő „Heisses Blut” (Forró vér) című operettben.
Ebben az operettben különös szerepe volt Ilkánknak. A második felvonásban huszártisztnek öltözve, csárdást kellett táncolnia a kocsmaasztal tetején, miközben lábával poharakat rugdosott le. Ezt a jelenetet mindig megtapsolta a közönség – no hiszen, formás volt Ilkánk a piros nadrágban, már régen nem kellett szalvétával kitömni a lábszárait.
Ama emlékezetes napon, amidőn a Carls-Kirchéből mint gróf Kinsky Jenőné tért vissza Ilkánk a valóságos életbe, ugyancsak a „Heisses Blut” huszártáncát járta a színpadon. Az egyik földszinti páholyban egy magas termetű, fekete, sodrott bajszú, Habsburg-állú katonatiszt foglalt helyet az ulánusok kék kabátjában. Bécsben mindenki ismerte ezt a megtermett katonatisztet. Ottó volt ő, a birodalom trónörököse, ama szerencsétlen Rudolf után… És a trónörökös híres volt arról, hogy a szép nők kedvéért még Egyiptomba is elutazott; sokat is búslakodik emiatt Mária Jozefa főhercegnő.
Ottónak meglátni és megszeretni Ilkánkat egy perc műve volt, mint az akkori regényírók jelezték a szerelem fellobbanását. Most már estéről estére megjelent számozatlan fiákerén a wiedeni színház előtt, és nem tűzhette ki annyiszor műsorára az igazgató a „Heisses Blut”-ot, hogy a birodalom trónörököse elmaradt volna az előadásról. Ottónak persze sejtelme sem volt arról, hogy Ilkánk már valakinek örök hűséget esküdött a Károly-templomban.
A fiákeres – aki szokás szerint legbizalmasabb embere volt akkoriban a nagyuraknak – egy estén levelet hozott Ilkánk öltözőjébe. Ottó küldte a levelet, amelyben amaz óhajtását fejezi ki, hogy adjon580 randevút részére a művésznő… Ilkánk, mint meggondolatlan és tréfakedvelő hölgy, nyomban válaszolt:
– Holnap háromnegyed hat órakor a Künstlerhaus (a bécsi Műcsarnok) mögött.
És Ilkánk másnap nem ment el a kitűzött találkára. A trónörökös hiába várta a Künstlerhaus mögött.
No, hát ebből nagy dolog lett. Most már repülhetett Ilkánk bármerre gyors fiákerén, amelyet a legjobbnak mondanak Bécs városában: mindig akadt egy még gyorsabb bérkocsi, amely beérte Ilkánk fogatát, és a bérkocsiból egy széles vállú, sodrott bajuszú katonatiszt mereven fixírozta Ilkánkat. Valóságos kocsiverseny volt a két fiákeres között a Práterben, de gyakran Bécs utcáin is. A Ringen szikrákat vertek a lovak patkói, és a jó bécsiek megállottak a gyalogjárón.
– A krónprinc a primadonnát kergeti! – mondták, és még többen váltották meg bilétájukat a wiedeni színházba.
Ilkánk mindig értett a reklámcsináláshoz, hiszen ez éppen olyan kenyere a színésznőnek, mint művészete, de most korántsem reklámból menekült Ottó elől, félt férjétől, akit „a nagy tenyerű Kinskynek” neveztek a Jockey-Clubban, miután a zongorán talán két oktávot is át tudott fogni.
Az erőszakosságáról ismert Ottó pedig nem engedett… Mindenütt a művésznő nyomában; most már kérdőleg integetett feléje, sőt tenyerébe az ujjával írt, mintha azt kérdezné, hogy miért nem ír levelet neki Ilkánk?
Hja, a régi gavallérok, ha valamit a fejükbe vettek, nem könnyen mondottak le tervükről. Boldog világ volt, egy asszonyi testen levő huszárnadrágtól meg lehetett bolondulni.
Egy nyári napon Ilkánk megint a Práterben kocsizott jól futó lovaival, és legnagyobb bámulatára a trónörökös fogata sehol sem mutatkozott. Megkönnyebbülve élvezte a városerdő szépségét, és előadás előtt lakására hajtott, amely nem messzire esett a wiedeni színháztól.
Belépve szalonjába, kit lát a szalon közepén térdepelni, és üvegdarabokat581 sapkájába rakosgatni? Senkit mást, mint a birodalom trónörökösét!
– Fenség, hogyan került ön ide? – kiáltott fel megrökönyödve Ilkánk.
– Igen egyszerűen kerültem ide. Feljöttem.
– De hát miért térdepel a szalon közepén? A trónörökös flegmatikusan felelt:
– Azért, mert a lusztert meg akartam gyújtani, de ügyetlen voltam, és néhány üveget összetörtem. Kötelességemnek tartottam ezt eltakarítani.
Ilkánk, anélkül hogy kalapját és köpönyegét levetette volna, kisietett az előszobába egy seprűért, amellyel fölfegyverkezve visszatért.
– Majd én összesöprök. Fenséged pedig menjen el.
– Hát nem engedi meg, hogy egy császári fenség ön előtt térdepeljen? – kérdezte most már nevetve a trónörökös.
– Annál kevésbé engedhetem meg, mert mindjárt itt van a barátom.
– Nos, és mit tehet ő nekem? – kérdezte az osztrák főherceg. Igaz, ami igaz, egy ausztriai főhercegnek abban az időben senki sem „tehetett semmit”.
Ilkánk azonban nem tágított. Ottónak mennie kellett. Éspedig éppen idejében, mert néhány perc múlva megérkezett Kinsky gróf.
– Az Ottó fiákerét láttam itt a mellékutcában ácsorogni – mondá a gróf. – Vajon miféle szobalánynak teszi megint a szépet?
Kinsky gróf általában szigorú jellemű férfiú volt. Például azért nem járt Ilkánkkal soha a „Sacher” szállóba vacsorázni, mert annak éttermében több a főherceg, mint a pincér. És ezek a főhercegi vendégek általában nem nagyon válogatták meg azokat a hölgyeket, akiket vacsorára asztalukhoz meghívtak. Volt ott színésznő, de néha csak egy csinos kalapkészítő nő. Úgy éltek akkoriban az emberek, amint azt a vidám operettek előírták.
Különben is a gróf sokkal komolyabb volt ezen az estén, mintsem vidám dolgokról lehetett volna beszélni.
– Változtatnunk kell az életmódunkon – mondta hosszú léptekkel582 járkálva a szalon szőnyegén, amelyről csak az imént takarította el Ilkánk az üvegcserepeket. – Minden fellépéseddel egy szeget versz a koporsómba. Nem akarom, hogy tovább is színésznő legyél.
Ilkánk már gyakran hallotta ezt a gróftól, ezért összekulcsolt kézzel, lehajtott fővel hallgatott. Tudta már, hogy miféle szemrehányások következnek. A gróf például sehogy se volt megelégedve a „Szép Heléna” kosztümjével… De most elmaradtak a szokásos szemrehányások. A gróf a zsebébe nyúlt, és onnan egy ív papirost vett elő.
– Vettem neked egy kis birtokot, ahol zavartalanul élvezheted az életet. Itt van az adásvételi szerződés. A színészéletnek vége lesz.
Ilkánk nagy szemeket meresztett, erre valóban nem volt elkészülve.
A gróf pedig így folytatta:
– A jószág a kies Karintiában fekszik, nem messzire az isteni wörthi tótól, hívják Althofennek.
– Althofen? – mormogta Ilkánk. – Mintha már hallottam volna ezt a nevet a színháznál vagy máshol. Miről is nevezetes Althofen?
– Megmondom neked. Itt szeretnek megtelepedni a színpadtól visszavonult színésznők, akárcsak Grácban a nyugalmazott katonatisztek. Itt lakik a híres Geistinger Mária, aki volt olyan híres operettprimadonna, mint te, mégis ott hagyta a színpadot. Itt tartja fenn a rendet a szellemességéről híres volt színésznő, Frau Anna von Grobecker, aki egy spanyol herceghez ment férjhez, de a férje koronáját csupán hálószobája függönyein használja. Egy stációval lejjebb, Rastenheldben lakik herceg Taticseffné, aki Mayerhof kisasszony néven volt világhírű énekesnő.
– Szóval csupa emeritált, vén kalapskatulya között kell ezentúl élnem? – kérdezte Ilkánk, fölvetve a szemét.
A gróf vállat vont:
– Itt van az írás a jószág megvételéről, azt teszel vele, amit akarsz.
Ilkánk ekkor fölemelkedett:
– Nos, én is mutatok egy írást! – monda, és a szekrényhez lép.
Egy szerződést nyújtott át férjének, amely szerződést előző nap583 kapta kézhez. Száz estére szóló szerződés a cári, szent Oroszországba. Az Urál-hegység kincseit ígéri a szerződés Ilkánknak.
A gróf beletekintett a szerződésbe, aztán egyetlen kézmozdulattal kétfelé repesztette azt.
– Az én feleségem nem megy el Oroszországba.
– Nem is akartam! – kiáltott fel diadalmasan Ilkánk, és most már azt a második írást rejtette a keblébe.
– El fogok menni Althofenbe, és úgy fogok élni, amint te akarod.
Most már aztán Kinsky grófnak se lehetett kifogása az ellen, ha Ilkánk a búcsúelőadások iránt intézkedik. Búcsúzik a bécsi közönségtől a pacsirta, búcsúzik a bűbájos pajkosság, az életvidámító öröm, a pezsgő jókedv… Vajon marad-e még valódi Sampagner Bécs városában?
A színésznők mindig ragaszkodnak a búcsúelőadásokhoz, mert ilyenkor mutathatja meg az ő szeretett közönségük, hogy mennyire bánkódik távozásuk miatt.
Ilkánk két búcsúelőadást is hirdetett, a „Madarász”-ban és a „Szép Heléná”-ban, hogy mindenki elbúcsúzhasson tőle, aki őt Bécsben szereti. És íme, a jegyeket a két előadásra olyan megrohanással vette a publikum, hogy a jegyek egy nap alatt elfogytak.
– Kicsi ez a wiedeni színház, nagyobb színházban kellene búcsúzni – indítványozták jobbról is, balról is, amíg aztán a Carl Színház igazgatója vette a kezébe Ilkánk búcsúelőadásának a dolgát. Csinált is olyan bevételt, amilyen még nem volt Bécsben.
Ezután nem lehetett egyéb tennivaló, mint lehozatni a padlásról azokat a nagy utazókoffereket, amelyek már annyi útjára elkísérték Ilkánkat. Igen, de akkor a kofferek mindig örömteljesen szaladtak le a padlás lépcsőin, mert ők is jól tudták, hogy újabb és újabb babérokért kelnek útra a messzi városokba. Új tapsokat, dicsőséget, sikereket hoznak vissza magukkal utazásukból, de most?… A legtapasztalatlanabb táska sem gondolta, hogy Treibach-Althofen állomáson kendőlobogtatással fogadják a tulajdonosnőt, mint eddig minden útjában.
Kicsiny, de kényelmes falusi lak volt az althofeni, amilyeneket erre584 Karintiában szoktak építeni. Felerészben kő, felerészben fa. De tehénke és báránykák fogadják a háziasszonyt. A kakas pedig olyan örömteljesen kezd kukorékolni, hogy ezt még a hegytetőn lakó Taticseff hercegnő is meghallhatja.
Meg is hallotta, mert harmadnap rászánta magát a kétórás kocsiútra, és leereszkedett a völgyi házhoz, ahol nyomban csókkal üdvözölte az új szomszédot.
– Gyermekem – kezdte –, én már hatvanesztendős vagyok, habár Amerikában a legutolsó vendégszereplő körutamkor úgy hirdette az impresszárió, hogy már régen elmúltam nyolcvanesztendős is. Nem is haragudhattam meg az impresszárióra, mert valóban dőltek a jámbor amerikaiak a nyolcvanéves énekesnő meghallgatására, aki fiatalkori szerepeiben mer ismét föllépni.
Ilkánk megcsókolta Mayerhof kisasszonyt, férjezett Taticseff hercegnőt.
– Várom a tanácsaidat!
– Hát először is, ha itt kellemesen akarsz élni, meg kell tanulnod biciklizni. Itt mindenki biciklizik, gazdag és szegény, férfi és nő, mert a karintiai utakat a turisták miatt igen jó karban tartja a helytartóság. Meg kell tanítani biciklizni a férjedet, a szobalányodat, az inasodat, mert csak akkor lehet vidám kirándulásokat tenni a wörthi tó mellé. A szobalány viszi biciklin a ruházatot, az inas az ételeskosarat.
– Meg fogok tanulni biciklizni egész háznépemmel együtt – fogadkozott Ilkánk.
A nyolcvanévesnek hirdetett énekesnő így folytatta:
– Kérd meg férjedet, hogy építtessen fedett kuglizót a ház mellé, mert itt gyakran esik az eső, amikor az ember nem mozoghat kedvére a szabadban. De nekünk, nőknek mégiscsak szükségünk van a testmozgásra, ezért nem ajánlhatom eléggé a kuglizást az esős évszakban. Én mindennap kuglizom, azért tudom még mindig játszani „Boccaccio”-t.
– Az én szerepemet! – kiáltott fel Ilkánk.
– Igen, egész Amerikát végigutaztam ezzel a szereppel, és mondhatom,585 az amerikaiak nagyon meg voltak elégedve velem – felelt a hercegné. – Azt talán mondanom se kell, hisz nő létedre magad is kitalálod, hogy itt nagyon sokat kell kézimunkázni, amikor az eső elindul. Nekem van egy egész szobám, amely csupa kézimunkával van díszítve. De holnap te is meglátod.
Másnap most már Ilkánk tette meg a hosszú utat a hegytetőre, hogy figyelmes szomszédnőjének a vizitet visszaadja.
– Örülök, hogy férjed nélkül jöttél – kezdte a hercegné –, mert mi itt mindnyájan férfi nélkül élünk. Férjhez mentünk ugyan úgy tessék-lássékból, hogy a polgári erkölcsöknek is eleget tegyünk. Férjhez ment a Grobecker, a Geistinger, de egyikük se él az urával. Én a magam részéről utálom a férfiakat… Tíz férfit nem adok egy skót juhászkutyáért. Vannak-e kutyáid?
Ezután valódi aranytányérokon pecsenyét szolgáltak fel, de a pecsenye odafagyott – mint akár a hercegné női boldogsága fénylő művészetéhez.
Ezen az ebéden ismerkedett meg Ilkánk két másik szomszédnőjével, Frau Anna von Grobeckerrel és Geistinger Máriával: egykor mindketten nevezetes művésznők.
Frau Anna von Grobecker olyan volt, mint egy férfi, mégpedig egy olyan férfi, aki huzamosabb ideig szolgált a hadseregnél. Kemény, elszánt hölgy volt, aki nem ijedt meg a maga árnyékától. Frau Anna von Grobecker így biztatta Ilkánkat:
– Mindenesetre kérd meg a férjedet, hogy keveset alkalmatlankodjon Althofenben. Nagy a világ, egy férfi mindenütt megtalálja a maga helyét, csak nekünk, szegény asszonyoknak kell ragaszkodnunk a kis zugolyainkhoz, búvóhelyeinkhez. Ámde, ha mégis jönni találna férjed, okvetlenül értesd meg vele, hogy semmiféle léhűtő barátokat ne hozzon magával. Ezek a vidékre kiránduló barátok rendszerint úgy néznek körül az asszonyokon, mint a vásárokra menő kupecek. Hallottam, hogy valami idegen férfi már volt a házadnál.
– Igen – felelt Ilkánk –, férjem egy jó barátja már meglátogatott.586
Gróf Cavriani ő, Mária Terézia főhercegnő udvarmestere, és egy szép kis kutyát hozott ajándékba.
– Az már más – felelték a szomszédnők, és Ilkánk most már megtudhatta, hogy új barátnői nem sokban különböznek azoktól a szoknyás fáktól, amelyek ezen a tájon a hegyeket, völgyeket ellepik. Hűvös, halk, mozdulatlan fenyőfaanyókák voltak ők, akik egy virágjában levő fiatal élet köré letelepedtek, hogy arra vigyázzanak.
Ha a színpadi sikerek görögtüzéből valamely csendes zárdába vonult volna vissza az ünnepelt primadonna, akkor sem lehetett volna jobban elrejtve a világ elől, mint az althofeni falusi lakban.
Ilkánk betegeskedni kezdett, hiába tanult meg biciklizni.
