TIZENNEGYEDIK FEJEZET • amelyben a birodalmi grófné elszökik a színészethez
TIZENNEGYEDIK FEJEZET • amelyben a birodalmi grófné elszökik a színészethez
Az althofeni falusi lakban kedvére lehetett Ilkánk, Kinsky Jenőné birodalmi és tettaui grófné, nem kellett többé titokban tartani házasságát, „Zsenere” többé nemcsak mint barátja, hanem mint törvényes férje mutatkozott. Messzire voltak a bécsi társaságtól, élhettek kedvükre maguknak.
Karintiában szeszélyes az időjárás. Néha hetekig nem tesz egyebet az idő, mint borult, esős. Ah, ilyenkor Althofenben is úgy lehet unatkozni, mint akár egy angol regényben. Az eső elől legelőször a bécsi Ernesztin, a német társalkodónő szökött meg.
– Hazamegyek Pestre, és megnézem, mit játszanak a Népszínházban – súgta Ernesztin úrnője fülébe. Nem sok biztatás kellett volna Ilkánknak, hogy maga is útra keljen, megnézni, mit játszanak a Népszínházban.
Ernesztin helyét csakhamar felváltotta egy angol hölgy, aki olyan hosszú és ünnepélyes volt, mint emberemlékezet óta az angol nevelőnők. Miss Powernek hívták, és nagyon szeretett Althofenben lenni, mert hosszú sétákat lehetett tenni a vidéken. Ilkánk angolul tanult,587 anélkül hogy még gondolt volna arra, hogy rövidesen szüksége lesz eme tudományra.
A gróf úr, ha Althofenben időzött, rendszerint vadászattal töltötte az időt. Ezek a morva mágnások mind szenvedélyes vadászok, azért olyan egészséges emberek. A gróf egy szarvasbikára lesett, amelynél nagyobbat még nem láttak ezen a környéken.
A szarvasbika leséséhez már hajnali három órakor fel kellett kelni. Ilkánk elsőnek volt talpon, mert tudta, hogy férjének örömet okoz vele, ha a vadászatra elkísérendi.
Három órakor indultak meg a hegyek közé, hogy a bikát fölkeressék. És az ilyen vadászatnál még csak csevegni, társalogni sem lehet, mert a szarvasbika úgy eliramodik az emberi hangtól, hogy puskagolyóval sem lehet utolérni.
Talán már második hete járta a gróf Ilkánkkal az őserdőt a szarvasbika után, és mindig úgy tért haza, hogy a fegyverét sem lőtte ki. Hiszen akadt volna vadászzsákmány másféle is a karintiai erdőkben, de Kinsky, mint igazi vadász, ahhoz az egyhez, a bikához ragaszkodott.
– Még beleőszülsz, Zsenere, ebbe a szarvasbikába – monda egyszer Ilkánk tréfálkozva, mikor a vadászatról megint csak eredmény nélkül tért vissza. A grófnak valóban volt már a halántéka mellett néhány ősz haja.
– Ezek a hajak nem a vadászattól, hanem a színháztól őszültek meg – felelt sokatmondólag a gróf.
Ilkánk el is nevezte „színház-haj”-nak (Theater-Haar) férje ősz fürtjeit.
Egyszer aztán jelentették az erdei emberek, hogy rájöttek arra a helyre, ahol a szarvasbika hajnalonként szomjúságát csillapítani szokta. Egy mély szakadékban buggyaán fel a szűz forrás, amelyből a szarvasbika inni szeret… Nosza, már két órakor, virradat előtt talpon volt az althofeni házaspár, hogy a bikát szemtől szembe láthassa. Ilkánk csak egy turistabotot vett a kezébe, de a gróf két fegyvert is akasztott a nyakába. Azonkívül felrakták azokat a posztóból való588 sötét álarcokat, amelyek arra valók, hogy az emberi arc fehérségét elrejtsék az őserdőben.
Olyan izgalommal vágtak neki a hegyeknek, mint talán még soha, biztos nyomra mennek, most már csak egy picike szerencse kell ahhoz, hogy végre terítékre kerüljön a nevezetes vad, a szarvaskirály.
Lassan hajnalodott, amikor arra a helyre megérkeztek, ahonnan jól szemügyre lehetett venni azt a bizonyos forrást. A rengetegben még aludtak a mókusok, a fenyvesrigók, az isteni csendességen átszűrődött az első világosság.
És ebben a pillanatban azon a helyen, ahol a legsűrűbb az erdő, megjelent a szarvaskirály. Talán huszonnégy agancsos volt, ritka, ősvilágból való fejedelmi állat. Olyan méltóságteljesen jött ki az erdőből, mintha a saját birtokán járna. Félelem és gyanú nélkül közeledett a kristálytiszta forráshoz, amely ezen a helyen fakadt a sziklából, mint valami isteni ital, amely egyedül méltó a rengeteg fejedelméhez.
Ilkánk férje háta mögött állott, és sohasem érzett izgatottság vett rajta erőt. Nem, még színpadon sem érzett hasonló izgalmat… Azt hitte, hogy nyomban el fog ájulni, ha nem történik valami.
A gróf nyugodtan nézte messzelátóján a forrás felé közelgő szarvasbikát. Ő, aki heteken át a legnagyobb izgalommal járta az őserdőt vad után, most, szemközt a keresett zsákmánnyal, visszanyerte teljes hidegvérét. Nem lőtt még, mert nem akarta elhibázni a mozgó állatot. Arra a pillanatra várt, amikor a szarvasbika megáll a forrás felett, és fejét a vízbe hajtja. Akkor röpíti a halálos golyót a szarvas két lapockája közé, ami rögtön kimúlást okoz.
A szarvas megállott a forrásnál, de mielőtt lehajtotta volna fejét a forrásba, éles szemeit körüljáratta a tájon…
Ilkánk férje háta mögött e pillanatban elővonta fehér zsebkendőjét, és meglobogtatta azt a levegőben.
A szarvasbika egy másodpercet sem vesztegelt helyén, hanem egyetlen ugrással az őserdőbe vetette magát. Kinsky még csak utána589 se lőhetett. A gróf leeresztette fegyverét, helyükre állította a kakasokat.
– Szapperlott! Az ördög játszik velünk – monda hátrafordulva. (De hol volt már akkorára a fehér zsebkendő.) Talán még manapság sem tudja a nemes gróf, hogy a ritka vadászzsákmánytól a felesége szeszélye miatt esett el.
Az eső megint megeredt Althofenben, a gróf, hogy kudarcáért vigasztalja magát, elhatározta, hogy néhány hétre Galíciába megy vadászni.
– Nehogy megszökjék azalatt! – mondta tréfásan Ilkánknak, amikor az állomáson fegyverével, tarisznyáival, bőrkabátjaival a vonatra felszállott.
Szökni? De hová szökni? Csak egy helyre volna érdemes az althofeni tuszkulánumból elszökni: az pedig a színpad.
Az eső őszies szomorúsággal hullott, Ilkánk betegnek érezte magát, hosszú léptekkel, hátrafont kézzel sétálgatott egész nap a falusi lakban, hiába hívta őt Kureizen miss Power.
– Minek? – felelé szentimentálisan a tegnap még ördöngösen jókedvű primadonna. – Érzem, hogy nemsokára meghalok.
Miss Power erre dupla angol leckét adott Ilkánknak.
És egy napon, mikor az eső úgy szakadt, mintha új vízözön következnék el Karintiára, bőrfödeles utazóhintó állott meg az „elátkozott ház” előtt, és abból egy kövér, borotvált arcú úriember szállott ki, akit már Pesten is többször látott Ilkánk a színházi körökben. Az úriember olyan szertartásos volt, mint egy plébános.
– Valentin vagyok – mondta, köpönyegéről leszórva az esővizet. – Egyenesen Pestről jövök ide Noé bárkáján. Porzsolt igazgató úr kérdezteti, nem volna-e kedve a művésznőnek három este a Népszínházban vendégszerepelni?
Ilkánk, mielőtt választ adott volna a főtisztelendő megjelenésű úriembernek, tejben-vajban fürösztötte. (Mindkettő kitelt a gazdaságból.)
– Tehát még nem felejtettek el Pesten? – kérdezgette.
– Azt én nem tudom. Porzsolt azonban szeretné, ha három szerepében590 fellépne: a „Nebáncsvirág”-ban, a „Nap és Hold”-ban és a „Szép Heléná”-ban. Mit sürgönyözzek neki?
– Azt sürgönyözze, hogy jövök – felelt végső elhatározással Ilkánk. Estére Valentin bácsival együtt szökve elhagyta Althofent, ahol annyi boldog és szomorú napot töltött.
Miss Powertől ilyenformán búcsúzott:
– Egy hét múlva itthon vagyok. Senkinek se kell tudni, hogy elmentem.
Tehát megint a legimádottabb Pest! Az a város, ahol a legbarátságosabb arcokat ismerhette meg Ilkánk, egy város, ahol jóformán mindenki nyájas mosollyal köszönti az utcán, a pesti közönség, amely a magyar népdalokat Blahánétól, a francia melódiákat Ilkánktól tanulta. Ilkánk a „Bristol” fogadóban szállott meg.
Még alig csomagolt, amikor már látogatója jelentkezett. Az akkori Pest legtüneményesebb gavallérja, akinek az volt a fő foglalkozása, hogy ezt a várost bennszülöttnek és idegennek egyformán kellemessé tegye: Szapáry Pál gróf volt ő, az ünnepélyek és mulatságok rendezője, akinek jelenléte nélkül aligha volt valamirevaló összejövetel elképzelhető.
– Művésznő, Budapest lábai előtt hever! – kezdte Pali gróf, aki igen jól tudta, hogyan kell a művésznőkkel beszélgetni. – A mai naptól fogva az én pártfogásom alatt van a művésznő! Fogatom a szálloda előtt várja.
De sorban megjelentek a régi gavallérok, a régi ismerősök… Mindegyiknek az volt az első kérdése, hogy igaz-e, hogy Ilkánk férjhez ment? Ilkánk titokzatosan mosolygott. A színlapon így hirdették nevét: Pálmay Ilka mint vendég. És ezer legenda, regényes történet keringett a városban Ilkánkról, aki a grófi kastélyból szökött meg, hogy újra a színpadra léphessen.
– Igazi színészvér! – mondogatták az öregebb urak. – Még a mennyországból is visszajönne a színház kedvéért.
Mások már egyéb romantikus történeteket tudtak. Porzsolt, a Népszínház igazgatója, egy várból raboltatta el a primadonnát.
Reklám volt tehát bőven, amikor Ilkánk Pesten vendégszereplését591 megkezdte. És a reklámhoz tartozott az a csodálatos siker, amely Ilkánk minden fellépését kísérte. A „Nebáncsvirág” második felvonása alatt bokáig ibolyavirággal volt behintve a színpad az udvarias Szapáry Pali figyelméből.
A három estéből harminc este lett, Ilkánk meglehetősen szepegve érkezett vissza Althofenbe.
– Látom, hogy nem bírsz a véreddel! – szólt szomorúan Zsenere gróf. – Nem bírsz színpad nélkül élni. De ha már színpadra akarsz lépni, akkor ne Pesten mutatkozzál, hanem valamely világvárosban!… Könnyű Pesten ünnepeltetni magad, ahol mindenki ismer.
– Hát hol nem ismernek? – kérdezte elbizakodottan Ilkánk.
A gróf nevetett:
– Hát például a világ legnagyobb városában, Londonban…
Ilkánk erre meghökkent. Kicsit lehűtötte a pesti sikereket szívében Zsenere gróf komoly, józan megjegyzése.
De most már a színházügynökök sem hagyták békében az althofeni falusias nyugalomban Ilkánkat. Feltették azt a kérdést, hogy ha Ilkánk el tudott menni vendégszerepelni Pestre, vajon miért nem tudna ugyanilyen elhatározással fellépni Berlinben, Münchenben, Brünnben, Prágában? Miért ne? – kérdezte magában Ilkánk, és most már csak az alkalmat várta, hogy újra megszökhessen. Tudta, hogy Schönborn gróf nemsokára nagy medvevadászatot rendez Máramarosban, amely vadászatot a férje világért sem mulasztaná el. Titkon levelezni kezdett a színházi ügynökökkel, és amikor Zsenere gróf valóban elindult a medvék ellen, Ilkánk rövidesen elhagyta Althofent.
Berlin, München, Brünn… Mint egy álomutazás. Elmaradtak a káprázatban a stációk, mindenütt siker, taps, tombolás. Prága a nehéz dió, ahol a német színházat görbe szemmel nézik a csehek. No de a hazafias cseheket is kibékítette Ilkánk, amikor a „Madarász”-ban egy betétet énekelt; egy tót népdalt, amelyre még gyermekkorából emlékezett: Hanyicskó, dumicskó…
Holtfáradtan érkezett vissza Althofenbe, és most már komoly ígéretet tett férjének, hogy a vendégszerepléseknek végük szakad.592 Ezentúl legföljebb műkedvelői előadásokon fog fellépni a közeli Pörtsachban, amikor a fürdővendégek estélyeket rendeznek a Kur-szalonban.
Egyébként is rossz hír várta Althofenben. Barátnője, a hetvenéves Mayerhof énekesnő, aki legutóbb nyolcvanesztendősnek adta ki magát, midőn Amerikában vendégszerepelt: újabb turnéra készülődött, és emiatt fogyókúrát tartott. De olyan erős mértékben kezdte meg testsúlyának csökkentését, hogy ebbe belebetegedett, és rövidesen meg is halt.
– Inkább sohase legyek sovány – fogadkozott Ilkánk a nyolcvanéves primadonna sírhalma felett.
Kitombolván magát a színjátszásban, most már nyugodt boldogságban éldegélt az althofeni falusi házban. Még vendégei is jöttek néha, ilyenformán megjelent egy napon a vidám kedélyű Heltai Jenő Pestről, aki annyi érdekes mondanivalót hozott, hogy Ilkánk valóban nem érezte a falusi magányt.
De most már attól sem ijedt meg valami túlságosan, ha a karintiai hegyek fejükre vették ködpárájukat, ami azt jelentette, hogy nemsokára beköszönt az esős évszak. Most, a hosszadalmas vendégszereplés után boldogság volt hallgatni a csendes falusi házban az eső pityergését. Csak hadd essen, Ilkánknak esze ágában sincs többé útra kelni a cifra színészélet felé; megmarad méltóságteljes birodalmi és tettaui grófnénak. Sőt néha csomagokat adott fel az althofeni postán, amely csomagokban régi színházi jelmezei voltak, amelyeket elküldött ama pesti és bécsi színésznő ismerőseinek, akikről azt hallotta, hogy sorsuk szomorúbb, mint az övé.
Nem lesz többé primadonna Ilkánk, a színházügynökök leveleit válasz nélkül hagyja… Most már csak biciklizik és kuglizik naponta, mintha a nyolcvanéves énekesnő elmaradt feladatát is pótolni kellene. És ha néha kedve szottyan az énekléshez, akkor felmegy valamely hegycsúcsra, és ott a kecskepásztornak énekel, hogy az csak a szemét meresztgeti.
Így múlnak a napok Althofenben, Ilkánk ismét egészséges, mint a593 makk, a szomorúságot nem ismeri, a vendégszereplések helyrehozták.
És a legnagyobb békességben egyszerre csak levél érkezik Althofenbe. Koburg herceg neve van a levél alá írva, és a herceg jelenti, hogy az ő színtársulata, az úgynevezett meiningeniek ekkor és ekkor Londonban a Druly Lane színházban fognak vendégszerepelni, csak primadonnájuk nincs még. A primadonnaszerep elvállalására a herceg ünnepélyesen felkéri Ilkánkat…
– London! – kiált fel Ilkánk, és káprázni kezd szeme. Egész éjjel nem alszik, reggel sürgönyt küld férjének, aki Olmütz környékén vadászik a Kinsky család messze kiterjedő erdőségeiben.
Zsenere gróf abbahagyja a vadászatot, és a legelső vonattal megérkezik.
– Azt hittem, hogy leégett a ház – mondá megkönnyebbülve, mikor az állomáson mosolygó feleségével találkozik.
– Nagyobb dolog történt. Londonba hívnak! – felelé Ilkánk.
Zsenere gróf felindulásában csaknem felkiált:
– Még csak ez kellett neked! Hát már sohase tudlak leszoktatni a színészetről?
– De hiszen te mondtad egyszer, hogy a londoni vendégszereplés jelent valamit.
– Mondtam, mondtam – dohogott a nemes gróf –, mert még álmomban sem jutott eszembe, hogy téged valaha Londonba hívhassanak. Londonba, ahol Károly bátyám lovaival annyi Derbyt nyert.
Rövid habozás után aztán megadta magát sorsának Ilkánk férje.
– No, nem bánom, Londonba elmehetsz. De erre az utadra most már én foglak elkísérni.
Ilkánk győzelme teljes volt, legyőzte férjét.594
