Betyár bujdosása
Betyár bujdosása
Szállt, szálldosott a hír a Jósa Andris szökéséről a nagykállói úri betyárok fogadójából; olyan tarka mendemondák kerekedtek, mint a kertek alatt lappangó búbosbanka színessége. (Valójában olyan rikító volt az egész betyárvilág a tizenkilencedik században, mint a banka: a magyar papagáj tollazata.)
Sokan még az öreg Krúdyt, a vármegye tisztifőügyészét is gyanúsítgatták, hogy ő segítette elő Jósa Andris, az úri betyár szökését. (Hogyan is lehetne másként az öles falak közül megszökni?) Ámde az öreg Krúdy még honvéd korában a komáromi várban tanult egy káromkodást, mégpedig akkor, amikor közvetlen mellette felrobbant egy puskaporos hordó, és a legjobb pajtása, aki a hordón ülve pipázott, a levegőbe röpült… ez a káromkodás a későbbi években is beválott az élet apró-cseprő bajai ellen. Nem sokat törődött a szóbeszéddel, csak azon törekedett, hogy Jósa Andrist mihamar kézre kerítse, mielőtt a fiatalúr a nemesi parolája ellenére valami betyárságot elkövessen Szabolcsban.
A csendbiztosok lóra ültek, a pandúrok a piac közepén, mindenki szeme láttára verték be a golyót és a port a puskacsőbe – nincsen olyan Nónius ivadék a királyteleki ménesben, tán még a szentmihályiban sem, amely gyorsabb volna a csendlegények golyójánál. Most már, aki ezentúl látja Jósa Andrist, a nábob Jósa Gyuri unokáját, az úri betyárok csillagát: halva látja őt.
Hol volt Jósa Andris az üldözés alatt?
Ott, ahol senki sem kereste.
Az elhagyott, csúffá tett, megátkozott menyasszonyánál, aki miatt37 voltaképpen betyár lett. Hej, ha az a mazurka nem lett volna a várdai vendégfogadóban a zsandár hadnagy karján: ez a történet tán sohase íródott volna meg.
Bátori Juliska vette pártfogásába a szökött rabot. – Azt mondhatják némelyek, hogy mit ér egy tizenhét esztendős kisasszony pártolása, mikor az egész vármegye üldözi az embert?
Pedig többet ér az, mintha maga Ferenc József, a császár vette volna védelmébe Jósa Andrist nemes Szabolcs vármegye haragja elől. Annak a két leányszemnek volt olyan hatalma, hogy megfordítsa a perzekútorok paripájának a fejét, amikor már éppen azon a tájon keresgéltek, amelyet a gyermekjátékben „Tűz”-nek kiáltanak. Annak a tizenhét esztendős leánykának volt naivsága és bátorsága hozzá, hogy cirokból és nádból boglyát építsen a kertben, amely boglyának a belseje üres volt, és benne Jósa Andris üldögélt, amikor a csendbiztosok a Bátori porta körül nyargalásztak.
– Kétezer pengő jutalom van a fejére tűzve! – kiáltozta Kovács komisszárius a fösvény öreg Bátoriné ablaka alatt. – Egy birkanyájat lehet rajta venni.
De a leány mindig kéznél volt, hogy csókjaival elborítsa fukar anyja arcát, ruháját, hogy sohase inthessen a szemével a kert madárijesztői felé. Sőt még biztató vigasztalása is volt a tizenhét esztendős fruskának az öregasszony számára, amikor a pandúrok továbbnyargaltak:
– Nézze, édesanyám, Andris anyjának kétezer holdja van. Egyszer csak a miénk lesz az, ha Andris engem elvesz. Mi ér többet? Kétezer hold venczellői föld, vagy kétezer darab papírbankó?
Az öreg Bátorinénak nem sokáig kellett az ujjain számlálgatni, hogy rájöjjön az igazságra.
*
Azt is mondhatnák némelyek, hogyan lehetséges az, hogy a bálból kivert, megkorbácsolt leány olyan könnyedén megbocsátott annak a fiatalembernek, aki oly halálosan megszégyenítette?
Ha még volna igaz romantika a világon, erre a kérdésre nem is38 kellene felelni, csak egy szóval: szerelem. Ámde az emberek manapság már nem hisznek a minden tűzön-vízen, megaláztatáson, megbántáson is élő szerelemben. Valahogyan arra a korszakra, a múlt században dívó úri betyárvilág korszakára kell ráfogni, hogy akkoriban ily érthetetlenek voltak a magyarok. Ha azt elhihetjük, hogy csalánná válott, lerongyosodott, bujdosó honvédekkel ölelkeztek liliomfehér grófnők a présházakban – bízvást beleegyezhetünk, hogy a magyar világ pipacsvirágát, a szökött úri betyárt kebelére tűzte a tiszttartó-kisasszony, pláne, ha az olyan daliás fiatalember volt, mint Jósa Andris. A legárvább fűszálban is van hiúság, mikor harmatos fejét megcsillogtatja a napsugárban; a puszták felett magányosan, senki által sem figyelt madár szárnyalásában is van grácia, kellemeskedés; a néma erdőben úgy kényeskedik turbékolásában a vadgerle, mintha ezernyi nézője volna: – miért ne hihetnénk el, hogy a tizenhét esztendős kisasszony olyan fiatalembert rejtegetett a kertjében, akit egy egész vármegye kerget?
Ott ült Jósa Andris a cirokból, nádból való kunyhóban, amikor a pandúrok, zsandárok Várdán keresték, de bezzeg előjött onnan, amikor csendes világ volt odakinn. Persze, akkor sem mehetett a promenádra sétálgatni, hanem Juliska társaságában részt vett azokon a házi mulatságokon, amelyek faluhelyen adódnak. Szolgalegény ruházatban álldogált az akolban az ezüstgombos juhász (egy hazaszökött emigráns honvédtiszt) mellett, amikor ólmos őszidőben a birkanyírás ideje elkövetkezett. Mennyi minden, a külvilágból való hírt lehet ilyenkor megtudni a birkanyíró asszonyok szájából! Dessewffy gróf ezer pengő forintot tűzött ki a nyomravezetőnek a Nónius csikó irányában. Az elkötött ló pedig ott ropogtatta a zabot az istállóban.
Tengerimorzsolás is volt őszi délutánokon, amikor lányok, asszonyok, emberek a csűrben gyönyörűséges meséket mondanak egymásnak, hogy az idő könnyebben teljék. Hányszor hallotta ilyenkor a betyártörténetek közepén felhangzani a saját nevét, mint valami39 híres betyárét, aki túljárt a vármegye eszén. Sohasem került pandúrkézre! Juliska csendes, áhítatos pillantást vetett rá valamelyik sarokból.
Hát még a téli tollfosztások, amikor a künn dühöngő zimankós, fergeteges idő oly igen kedves azoknak, akik odakünn járnak a pusztaságon – hogy idebent a kemence körül felemlíttessenek a tollfosztó lányok száján!… Mily áhítattal mondják ki a szívek a bujdosók, az üldözöttek nevét, amikor odakünn a hó, idebent a toll hulldogál.
– Jósa Andris – mondta a mesemondó öregasszony. – Ő volt a Nyírség Sobri Jóskája, sohase került elevenen kézre.
Andris a lámpába meresztette a szemét, mintha gondolkozna azon a Jósa Andrison. Juliskának pedig váratlan könnyek szökkentek szemébe, mintha siratná a meséből való Jósa Andrist.
Odakünn élesen vakkantott a házőrző komondor. Jósa Andris kiment a szobából, mintha csak véletlenül tenné. Pandúrok nyargalnak el a ház előtt.
Így bujdosott a híres betyár. Amíg egy kora tavaszi napon nyihorászni kezdett az elkötött Nónius csikó az istállóban, és Jósa Andris búcsú nélkül eltávozott a háztól a paripa hátán, bár tudta, hogy a keresztútnál már pandúr várja.
Bátori Juliskának ugyancsak kellett igyekezni a könnyű kocsin, amíg a várdai határban utolérte a szökevényt. – Akkor aztán anyjának egy tanyáján dugta el. A Szabolcs megyei pletykás öreguraknak ismét volt egy hónapra való ízes csemegéjük.
