Kivert bika útján a betyár
Kivert bika útján a betyár
Jósa Andris, a nagykállói várból megugrott úri betyár: csak májusig bírta a dicsőséget azon a magányos tanyán, ahová menyasszonya, Bátori Juliska rejtette.
Nem azért, mintha a vármegye kereste volna. Más dolga volt akkor40 a megyének: véget ért a nagy reményű „kisnegyvennyolc”, az abszolutizmus korszaka következett ismét, a vármegye urai, akik a „kisnegyvennyolcban” visszatértek a nagykállói várba, elszéledtek: – pusztákon, falukon, kúriákban húzták meg magukat, talán még betyárnak is felcsapott egy-kettő közülük, hisz nagy divat volt akkor az úri betyárság. Örültek a megyei urak, ha őket nem bántotta a hatalom, nem pedig még ők kaptak volna kedvet valakinek az üldözésére – csak egy ártatlan futóbetyárnak is kergetésére.
Azonkívül Jósa Andris a nagykállói szökés után rendbe hozta a dolgát a lelkiismeretével meg a büntető törvénykönyvvel is. Bátori uram, a Juliska édesapja éppen a grófi uradalom szolgálatában állott: a kétezer holdas csécsi birtoknak volt a tiszttartója. A Dessewffy gróftól lopott Nónius csikót nagy diadallal vitte Királytelekre a tiszttartó. Arról persze bölcsen hallgatott, hogy a jövendőbeli veje szökött azon Kállóból. Az öreg gróf megcsókolta a csillagot a paripa homlokán, és visszavette a panaszát.
*
De Jósa Andris mégsem fért a bőrébe, pedig még régebbi stiklijei se mentek feledésbe. Az óvatosabb hazafiak a méhesben is csak kis szippantásokkal mertek pipázgatni, letagadták a névnapjukat, hogy valamely veszedelmet hozó vendég ne kerüljön a házhoz, a csíkos dunyha alá bújt a társaság besötétedéskor: Jósa Andris pedig váltig azt hangoztatta, hogy megunta a bíbicek sikoltozását hallgatni a tanyán, nem mulattatja már se a gólya kelepelése, se a cigánykacsák csörgése, hiszen puskát úgysem szabad másnak elsütni, mint a csendbiztosnak – az se lövöldözik másra, mint a megvadult kan disznóra, amelynek lapockáján ellapul a zsandárgolyó – menni akart Jósa Andris, ki a világba, mert különben megfullad rejtekhelyén.
Bátori Juliska a lápok, turjánosok, nádasok, akácos erdőcskék közé dugott kis tanyán minden vasárnap felkereste boldogtalan vőlegényét. Mintha a várdai templomba ment volna misét hallgatni a pusztáról az édesanyjával – csak éppen a kocsis tért le egy helyen a járt útról, és belehajtott a vadvizes legelőkbe. A vadvíz elnyelte a41 keréknyomot, a sás összehajolt felette, a láp virágaival betakarta; nincsen olyan komisszáriusszem az országban, amely meg tudná állapítani, hogy merre csinált kitérőt a várdai vasárnapi misére járó, könnyű kocsi.
Persze Jósa Andrisnak, a bujdosónak eleinte módfelett tetszettek ezek a regényes látogatások. Már bibliát is kért jámborságában az öreg Bátorinétól, örök javulást fogadott minden látogatáskor, a telet oly csendben töltötte el, hogy legfeljebb félig égette a faggyúgyertyáját.
De mikor kitavaszodott, a rozsvetések hullámzó tengert játszottak a határban, öklelőzni kezdtek a gulyában a kormos nyakú bikák, hogy megállapítsák egymás között, hogy ki legyen közöttük a legerősebb, a király – ugyancsak harapdálni, két első lábukkal egymást kapálni kezdtek a csődörök a ménesben, ugyancsak az elsőségi hatalom megállapításáért – fejjel szaladnak egymásnak az ütköző kosok, hogy koponyájuknak koppanása százlépésnyire elhallatszik; sőt még a jámbor baknyulak is összeverekednek a rókák nagy gaudiumára – kivert bika kergette meg a vándorlegényt a nádas közelében; tojásaira ült a bíbic; a bankafiókok hízni kezdtek, hogy büdös lett a fészkük a sok rovartól; a méhrajok megzavarodva szálldostak a fehér falú tanyaházak falára: – Jósa Andris kijelentette, hogy elég volt a tisztességes életből, elég volt a Bátoriné bibliájából, nem kellett neki a rántott csirke sem, Bátori Juliska könyörgő, esdeklő tekintete sem.
– A pipacs a kedves virágom! – mondogatta.
Mire Bátoriné csúnyán elhúzta a száját:
– Gazdaember leányának mondja ezt az istenkáromlást?
– Annak, akinek – felelt foghegyről Jósa Andris, mert valamiképpen csak össze kellett veszni pártfogóival, a lápi királynővel és annak anyjával. A vasárnapi látogatók sírva mentek el a tanyából. Mikor a várdai tornyok feltünedeztek, így szólt Bátoriné:
– Legjobb volna szólni Kovács csendbiztosnak, hogy tegye idejében hűvösre ezt a bolondot, mielőtt valami szamárságot csinálna.
– Akkor én kútba ugrom – felelt csendesen Juliska.42
– Szégyent hoz fejünkre előbb-utóbb a jegyesed!
Juliska összekulcsolta a két kezét:
– Várjunk a jövő vasárnapig. Addig tán kiszeret Andris a pipacsból, és ismét a pünkösdi rózsa lesz a virága.
A vén kocsis csak magában hümmögött a jelképes beszéd alatt a könnyű kocsi bakján. Tudta ő azt már, hogy aki a pipacsok után kezd lehajolgatni a vetések szélén, abból nehezen lesz jóravaló ember.
*
A következő vasárnapi mise előtt már csak a kivert bika veszett bömbölése és Jósa Andris puskájának a durranása hallatszott a nádas felől. Veszettül hajtott a tanya felé a császári posta karriolja, de látta is azt most Bátori Juliska a szemét elöntöző könnyektől.
Sírva járta be a lápi tanyát – mintha halottat siratna, és mint már ilyenkor szokás, mindenféle gyerekes panaszokkal töltötte meg az udvart:
– Itt tudta hagyni ezt a házat a rossz fiú, ahol mindig csak olyan csendeseket álmodott, amilyen csendesen az egér jár… Itt tudta hagyni Pirknét, aki kedvéért megkappanozta a kiskakasokat, hogy finom, kedvére való pecsenyéje legyen… Itt hagyta az anyjukat szopó, kis, bolond bornyúkat, a barna szemű kiscsikókat, a mekegő báránykákat, a tarka galambokat és a virágba borult akácokat… Itt hagyott engem…
Nagy robajjal gördült be a sárga-feketére festett császári postaszekér a tanya udvarára, a vén kocsis hideglelősen zuhant le a bakról:
– Segítség, emberek! – kiáltotta torkaszakadtából.
Az emberek vasvillára kaptak, de már nem volt szükség a karjukra. Az elszilajodott, kivert bika, amely a nádasból a tanya kertjéig kergette a postaszekeret, tompa bődüléssel vonult vissza.
– A bikától azonban nem féltem – dadogta a postás, amikor lassan magához tért. – Hanem a bikával együtt kergetett egy puskás haramia, akinek vadabb képe volt, mint a kivert bikának. Sohase megyek többé ezen az úton.43
– Látod – súgta Bátoriné a lánya fülébe. – Jobb lett volna a csendbiztosnak szólani.
A szegény leány a bornyúcskát ölelgette:
– Andris – zokogta a bornyúnak fülébe –, mért tetted ezt velem?
*
Állt a Jósa Andris híre, mint a vércse libegve megáll a mezők felett. Ő pedig, szegény feje, nem is tett egyebet, mint megszökött az egyhangú, unalmas életből, amely rosszabb volt a vármegye börtönénél. Szép „zekszereket” viselt a hajában a füle mellett: levágta a tükör előtt, kunkorgós kis bajsza volt a szája felett: kés alá vette. Menekedett az életből, mint a kivert bika.
