Hogyan szerzett pénzt az úri betyár?
Hogyan szerzett pénzt az úri betyár?
A nagykállói várban, mégpedig abban az elkülönített udvarban, amelyet közönségesen az „úri betyárok fogadójának” neveztek: elég jól ment volna sora a befogott Jósa Andrisnak, de bizonyos betegségek a börtönbe is elkísérik az embert. Ilyen betegsége volt az ifjú Jósa Andrisnak, a kezdő futóbetyárnak, a pénztelenség. Talán éppen vén, zsugori, gazdag apjának, Jósa Mátyásnak (aki a fösvénységéről éppen olyan nevezetes volt országszerte, mint testvérbátyja, Jósa Gyuri, a tiszafüredi nábob, a különcködő pazarlásáról) nagy része volt abban, hogy Andris fia a császári postakocsi megállítását vette tervbe: nem adott egy fillért sem a legénysorba jutott ifjúnak.
A pénztelenség betegségén sokáig nem tudott segíteni Jósa Andris az úri betyárok fogadójában, véle maradt az, mint a nyírségi nádasok sara a csizmáján. Holott egyéb betegségeiből apránként kigyógyult ebben a páratlan börtönben. A boldogtalan, csalódott szerelme ellen Rebesszer, a fogolytársa, már megtanította az alvajárásra.
Az úri betyár, miután a megyei fiskus szavát vette, hogy kényelmes rabságából szökés útján nem próbál menekülni: holdkórosságot szimulált. A hold az őszi égboltozaton járt, az úri betyár a vár meredek tetőzetén. De csak addig terjesztette ki gyolcsinges karjait a holdvilág felé, amíg rátalált arra a padlásablakra, amelyen át már a régi úri betyárok is leereszkedtek a tetőről.
Nincsen olyan padlásablak, amelynek valahol, valamerre a világban folytatása ne volna. Ez a bizonyos padlásablak éppen a kállói cédulaház mellett, a „Brekegő” nevű határcsárdában végződött, ahol olyan kék szeme volt a csárdásnénak, mint a mennyország. (Akkoriban így hívták a legszebb kék szemeket; egyszerűbbek voltak az emberek.)
Boldogtalan, csalódott szerelem ellen pedig nincs jobb orvosság Szabolcs vármegyében, mint a híres csárdásné két dunyhás karja, cédrusdereka, idvességes csókja. Ha pedig kancsalítani is kezdett a szemével, az utazó emberek a debreceni vásár terminusát is elfelejtették. Jósa Andris azonban nem felejtette el, hogy kakaskukorékoláskor27 vissza kell osonni a várba, börtönébe. Vigyázott erre a jólelkű asszonyság is, hisz többnyire egész életében szegény betyárgyerekekkel volt dolga, akiknek őrizni kellett az álmát.
Mire tágra nyitotta a szemét a hajnalcsillag a szőlőskertek felé, a betyáros ingű kísértet ismét végigimbolygott a vár tetőgerincén, hogy eltűnjön egy kémény mögött.
Látta ezt tán a nagyapám, az öreg Krúdy is az ablakából, hiszen nem volt valami híres alvó az időses megyei fiskus. Éjszakára mindig három csibukot és teli dohányszitát készített az ágya mellé. Az ablaka pedig odanyílott az úri betyárok fogadójának az udvarára. Hétalvó is felébredt volna arra, amit a ravasz Rebesszer végzett olyan éjszakákon, amikor fogolytársa odakünn töltötte az éjszakát a szabadságos világban. Három ember helyett is hangosan diskurált a kivénült betyár, és a hangját úgy tudta változtatni, mint valami hasbeszélő.
Ha Jósa Andris szürkület előtt tért vissza a börtönébe – amire kénytelen volt néha a „Brekegő”-be éjszakánként bekopogtató futóbetyárok, pusztázó csendbiztosok miatt –, másnap délben dupla porció bort eresztett le a hajdú az úri betyárok fogadójába. Az egyik vödör bort a második követte. Szólt ilyenkor a nóta a tömlöcben, Rebesszer húrszakadásig vonta a Repülj, fecském!-et.
*
Megjött aztán a pénztelenség ellen való drága jó orvosság is, mert a tömlöc arról nevezetes, hogy minden lelki és testi nyavalyából kigyógyítja az embert.
Icig, a zsidó porkoláb hozta a hírt egy napon, hogy a vár legmélyebb tömlöcének, ahová a halálra szánt rabokat szokás zárni, lakója van. Senki más, mint Lichtsein Sije, a leveleki foltozószabó, akit azért csukatott be a vármegye alispánja, mert nem akarta olcsó pénzen megvenni Bónis Sámuel úrtól a leveleki szeszgyárat.
– Lesz pénz! – rikkantott fel Rebesszer, a levitézlett betyár, és összeverdeste bokáját. – Sije fog pénzt adni.
Jósa Andris értelmetlenül nézett a táncoló börtöntöltelékre, az pedig28 csak járta a kopogós táncot. Nem látott már pénzt esztendők óta.
A mindentudó porkoláb aztán kitudakolta a legmélyebb börtönben jajgató Sije dolgát.
Tulajdonképpen mindennapi történet volt, de a börtönben a rabok a kis dolgokon is szoktak mulatni.
Az történt, hogy Bónis Sámuel úr, Szabolcs megyei birtokos uraság, kártyázott Pesten Csernoviccsal, a bácskai nábobbal. A szerencse akkoriban mindig a Csernovicsok mellé szegődött. A játék végén Bónis Samu százezer pengő forinttal maradt adósa a bácskai úrnak.
– Ráérsz, öcsém, egy esztendő alatt megfizetni – szólt foghegyről a nyertes a sápadozó vesztőnek.
De Bónis Sámuel nem volt az az ember, akivel így ostorvégről lehetett volna diskurálni. Bikanyaka kivörösödött:
– Tíz nap alatt, amíg megfordulok Leveleken, itt lesz a pénz a „Fehér Hajó”-ban – kiáltott, és az asztalra csapott.
Csernovics ravaszkodva lehunyta a szemét. Százezer pengő! Tengersok pénz volt az abban az időben. Tán még Rothschild sem tartogatott ilyen summát odahaza a ládafiában. Nem volt még akkor takarékpénztár, bank minden utcasarkon, ahol bélyeges papiros ellenében mindennap pénzt adnak.
– Hát csak hozd el, öcsém, azt a kis aprópénzt – ha tudod! – felelt egykedvűen a bácskai nábob. Neki százezer forint is aprópénznek számított.
Ment Bónis Samu, mint az eszeveszett kifelé a „Fehér Hajó”-ból. Kiskabátban, ahogy volt, felkapaszkodott az első gyorsparasztra a hatvani kapunál, és meg sem állt Levelekig.
A kastélya tövében lakott egy kis zsidó foltozószabó, aki egyebek közt arról volt nevezetes, hogy tizenhat élő gyereket nevelgetett. (Mind a tizenhat egy anyától lett, mind a tizenhat ember lett. A kis Mayer, a későbbi leveleki földesuraság, még ott csúszkált a homokban; bizony semmi csodás jel nem mutatta rajta, hogy valamikor az övé lesz mindez a sok hold föld – a szemhatárig, sőt tovább is.)29 Lichtsein Sije, a kis foltozószabó, értett a pénzhajhászathoz is. Sokszor segített ő pénzt szerezni a Bónisoknak, szegény ember maradt mellette. Megelégedett azzal, hogy neki volt jussa az uradalomhoz tartozó határcsárdában a Bónis birtok borát méretni. Azt rábízta másra, ő pedig visszaült a lyukas nadrágok mellé.
„Nincsen olyan becsületes zsidó a világon, mint a Bónis Sámuel Sijéje” – mondogatták Szabolcsban.
Sije szegény koldus maradt volna világéletében, ha közbe nem jön Csernovics uram hetyke megjegyzése arról a bizonyos százezer pengőről.
– Sije, pénzt a föld alól is! – toppant be a földesúr a zsidajához.
– Igenis, tekintetes uram. Mennyi kell? Kétszáz vagy háromszáz pengő? Nyomban itt leszek vele.
– Megállj, Sije, a kutyának kell a háromszáz forintod – kiáltott Bónis Sámuel a futamodni készülő kis foltozószabó után. – Százezer pengő kell még ma, mert megyek vissza Pestre.
Sije megállott, megtántorodott, végigesett a földön, mint akit fejbe kólintottak. Volt dolga a földesúrnak, amíg magához térítette az élettelent. De Sije akkor se volt még világos értelménél, amikor felnyitotta a szemét a jajgató tizenhat gyerek és a fél lábon táncoló földesuraság társaságában. Csak pislogott vizes borítékok alól, a kék dunyhák közül. Nem értett se szót, se beszédet, csak a gyerekeire vetett néha egy síró pillantást.
– Én már meghaltam – dadogta.
– Sije, csak addig ne halj meg, amíg a százezer pengőt meg nem szerezted – kiáltotta Bónis Samu.
– Én már nem vagyok élő – felelgetett az ágyból a kis zsidó.
Mindig csak ezt ismételgette, hiába ígérgette a földesúr, hogy neki adja az uradalomban levő szeszgyárat a hozzátartozókkal, hiába fenyegetőzött, hogy főbe lövi magát a százezer pengő nélkül. Sije olyan siket volt, mint ősszel a molnár. Vagy mint a holt ember.
Sőt akkor, midőn Bónis Sámuel egy percre kifordult a szobából, hogy friss levegőt szívjon, Sije, ahogy az ágyban volt: alsóruhában30 kiugrott az ablakon, és elmenekült a határba. Úgy megijedt a százezer forinttól, hogy talán még beállt volna haramiának is.
De ez nem következett be, mert Bónis Sámuel még aznap panaszt tett a megye alispánjánál a szökevény házizsidaja ellen. A pandúrok aztán megfogdosták Sijét a kukoricásban, és megvasalva vitték Kállóba.
*
Ott sírdogált Sije a legmélyebb tömlöcben a kallói várban, Rebesszer, a kivénült betyár pedig fel s alá járt az úri betyárok fogadójában, mint a fenevad, ha vért szagol.
– Pénz, sok pénz van itt elásva, csak a módját kellene tudni – dünnyögte a vén betyár, és majd széttörte a fejét a gondolkozástól.
Végre tanácsot adtak azok a képecskék, amelyekkel a nagykállói úri betyárok fogadója is tele volt, mint a legtöbb börtön fala a világon. A szénnel, korommal rajzolt figurácskák, a nagy szakállú, görbe orrú zsidók, hosszú lábú zsiványok, a szoknyás seprőnyelek, amelyeket a betyárok rajzolgatni szoktak.
– Ma este is felcsap holdkórosnak az úrfi? – kérdezte mély dörmögéssel Jósa Andrist. – Azt tanácsolnám, hogy a „Brekegő” kocsma kéki csárdásnéja helyett a nagy szakállú Icig zsidóhoz, a „Hajnal” csárdába zörgessen be. És csak annyit súgjon meg a csárdásnak, hogy Sije a legmélyebb tömlöcöt lakja, mert nem akarja megvenni a leveleki szeszgyárat. Egy szót se szóljon többet.
… Rebesszer jól számított. Másnap felgyülekeztek a kállói zsidók a vár előtt, hozták Sijének a százezer pengő forintot: – a szeszgyár árát. Sije még abban az órában szabad lett. De nem feledkezett meg a kiszabadítóiról sem, az úri betyárokról. Ezer pengőt csúsztatott a porkoláb a Rebesszer párnája alá. Így jutottak pénzhez az úri betyárok.31
