Az alvajáró betyár
Az alvajáró betyár
Az „úri betyárok fogadójának” Jósa Andrison kívül már volt egy lakója – nem lehet mondani, hogy foglya: mert ez az úriember olyan méltóságteljesen viselte rabságát, mintha ez volna a legnagyobb mulatsága. Olyan pontossággal raboskodott, mint a régi beteg ember gyógyítgatja magát a kenő orvossággal.
Rebesszernek hívták ezt az úriembert a „betyárok vendégfogadójában”, de ez csak amolyan betyárneve volt, mint annak a bakonyi Sobri Jóskának is más neve volt igazában. Rebesszer a fáma szerint szomszéd megyebeli nemes ember volt, aki kalandozása közepette a nyírségi homokon került csendbiztoskézre. Így jutott a nagykállói várba, ahol mindaddig szándékozták tartani, amíg az igazat megmondja.
– Szóval ítéletnapig – szólt egykedvűen a hurokra került betyár.
Mindig karosszékben ült, onnan sohasem kelt fel, mert mint mondta: elfogatása felett való mérgében úgy vágta le magát a székbe, hogy onnan felkelni többet nem tudott. Ez már tíz esztendő előtt történt.
Egyébként alig meghatározható korú ember volt, mint az olyanok, akik nem sokat takarékoskodnak se a bánatukkal, se az örömükkel. Hétfőn olyan öreg volt, mint egy hatvanesztendős ember. De szerdán (ez a hetivásáros nap volt a kedvence) megfiatalodott, és jókedvében kukorékolt. Néha olyan vadszagú, mint az égett farkasszőr a tőzegtűz mellett, máskor pedig kellemetes volt, mint Alföldi úr, a szabólegényből lett debreceni táncmester. Lehet, hogy22 embervér is feketedett a körme alatt, de ugyanezzel a kezével néha felkapta a hegedűt, hogy a kis zsidó porkoláb is táncra perdült. Szomorú és mérges, andalgó és búcsúskodó volt, mint valami megelevenedett betyárnóta.
– Úgy vagyok én az élettel idebent a rabságban is, mint odakünt a szabadságban. Néha rám jön valami, hogy azt hiszem, megbolondulok. Mintha megrekedne a vérem, elakadna a lélegzetem, szeget vernének a fejembe. Tombolni, falra mászni, verekedni, duhajkodni szeretnék, fokossal kellene nekimenni az egész világnak… Mert elrekedt a vérem, nem bírok józan lenni. Hát mostanában azért hegedülök – mondogatta, amikor mind a négy húr lepattogott a hangszerről. – Nem is lehet igaz ember, aki néhanapján el nem veszíti az eszét. Ezt kellene tudni a csendbiztosoknak, mindjárt könnyebb volna kormányozni a világot.
Jósa Andris ümmögve hallgatta a vén betyárt, nagyobb volt az ő bánata, hogysem felfoghatná ésszel a betyárbölcsességet.
Rebesszer fél szemmel nézte a halovány úrfit, és hamarosan kitapogatta a gyengéjét.
– Talán maga is azért került ide, mert a kéki csárdásnéba volt szerelmes?
A fiatalember a fejét rázogatta:
– Sohasem hallottam hírét.
– Ej, dehogynem… Csak gondolkozzék… Tíz esztendeje ülök itt, sok derék úriember megfordult „a kezem alatt”. A legtöbbjének az volt a baja, hogy a kéki csárdásné kék szemébe nézegetett. Esendő az ember, hajlandó a pendely.
Jósa Andris jó darabig nem válaszolt a vén betyár beszédére, csak akkor, amidőn Klein, a kis zsidó porkoláb, hosszú nyakú üvegeket kezdett előhordani valami rejtekhelyről, vetette fel foghegyről a kérdést:
– Aztán ki volna az a kéki kocsmárosné?
Rebesszer az üvegbe dugta az orrát, aztán szimatolva nézett körül.
– Árulják a debreceni vásáron is, ahol a selyemkendőt, rózsás23 szoknyát, gyöngyöt, gyűrűt kínálgatja a zsidó. Benne van a képe minden templomban, ahová a férfiak néha befordulnak, de ott van az arculata abban a tükörben is, amelyben a férfiak a bajszukat pödörgetik. Én valaha nefelejcskéknek láttam a szemét, de megfordult itt úriember, aki esküszik, hogy fekete az a szem, mint éjszakának idején a tyúk.
Jósa Andris legyintett:
– Semmi közöm a csárdavirághoz.
– Nono – erősködött Rebesszer. – Nem úgy kell azt gondolni, hogy a kéki csárdásné világéletében a kéki csárdában bort mér a betyároknak. Elmegy az másfelé is, mert olyan őkelme, mint a boszorkány. Egyszer úriasszony abroncsos szoknyáját ölti magára, és olyan nagy turnért köt a derekára, hogy azon lovagolhatna a legkövérebb ördög. Máskor a szűz leányka ruhájába bújik, és olyan egyszerűnek, ártatlannak mutatja magát, mint a rezedaszál. Ott lejt a kivilágított báli szálakban, mint elérhetetlen királynő, de öntözgeti virágágyait a papnak kertjében is. Boldog az a férfi, aki igaz alakjában ismeri fel őt, a kéki csárda betyármocskos ivójában.
Jósa Andris a borba nyomta a bánatot, valami cimbalomrikkantó, börtönök setétjében felvillanó hangon kiáltott oda a lesben álló Rebesszernek:
– Mindegy most már, akár grófné, akár pesztonka a kéki csárdásné, más öleli a derekát.
– A hét fenébe! – felelt Rebesszer. – El lehet hozzá menni.
– De nem nekem. Mert én úri parolámat adtam, hogy innen semmiféle csárdásné kedvéért nem tágítok. Itt maradok, még ha tárva-nyitva volna minden ajtó.
– Nagy kutya az öreg Krúdy, de itt szokásban volt, hogy túljártak az eszén – dörmögte odavetőleg a vén betyár, aztán többé nem is szólt erről a dologról. Elővette a hegedűjét, és a megmaradott húrokon pengetett magának valami nótát, amely néha vad volt, mint a pusztai szél süvöltése, máskor meg andalgott, mint a holdfény a magában sírdogáló leányka ágya fölött.24
Harmadnapon Jósa Andris kérte a vén betyárt, mondja meg, hogyan lehet túljárni az öreg Krúdy, a vármegyei tisztiügyész eszén.
*
– Hát az igaz, hogy mindnyájan úri parolánkat adtuk, hogy innen szökve el nem megyünk. De van ám olyan eset is, amikor az ember nem felelős az éber állapota becsületéért – kezdte az oktatást Rebesszer. – Hallott már a holdkórosokról, öcsémuram?
– A ptrügyi kántor lánya mászott fel éjszaka a háztetőre – felelt Jósa Andris, és magában azt kezdte hinni, hogy Rebesszer az egész idő alatt a bolondját járatja vele, amint szokásuk volt ez az öreg betyároknak a fiatalokkal szemben.
– Volt itt egy híres betyár, az találta ki annak a módját, hogyan lehet alvó állapotban a tömlöcöt elhagyni. Krúdy-Kandúrnak hívták őkelmét, és éppen testvéröccse volt a tisztiügyésznek. Valahol Nógrádban volt a bandája, ott rohanta meg a pecsovicsok kastélyait tizenkettedmagával, amíg cselfogással a nyírségi homokra csalták, ahol a testvérbátyja kergette a betyárokat. Hadd bánjék el vele az édestestvére, az majd vigyáz rá, mint a két szemére.
– Jó volt ez így kigondolva – sóhajtott Rebesszer. – Meg is fogdosták az úrfit annak rendje-módja szerint, a vasat sem vétette le a lábáról a testvére, sőt éjszakánként mindig személyesen is meggyőződött arról, hogy a tömlöcajtó jól be van-e csukva az öccse fölött. Rosszabb dolga volt itt Kandúrnak, mint a legutolsó kapcabetyárnak.
– Én mindjárt láttam, hogy baj lesz ebből a nagy szigorúságból. Különösen azóta tudtam, hogy vége felé jár a Kandúr rabsága, amikor az a hosszú éjszakákon álmában egy asszonynevet kezdett emlegetni. „Zsuzsi!” – mondta olyan szívtépő hangon, hogy felébredtek a többi rabok.
– Szép, sugár fiatalember volt a betyár, amikor a börtönbe került, de itt napról napra haloványabb lett az arca, görbébb a válla, csendesebb a kedve. Mikor aztán arra kért meg, hogy az őszi estéken a Repülj, fecském!-et hegedüljem neki, akkor már azt is megtanulta25 egy vízhordó vén zsiványtól, hogyan kell éjszakára a bilincset levenni a lábáról. Ki lehet ám abból csúszni, csak akarat kell hozzá.
– A hold besütött a tetőn, a betyárnak álmában hulldogáltak a könnyei, kopogott valami a várfalban, mintha valahonnan messziről hívogatnák a rabot, én pedig csak csendesen játszogattam a Repülj, fecském!-et, hogy senki se hallja, csak a börtön lakói.
– Amikor harmadik éjszaka is megkopogtatták a falat, Kandúr álmában letolta lábáról a vasakat, kinyújtózkodott a fal mellett olyan magasra, hogy elérte a börtönablakot. Hogy, hogy nem történt, Krúdy-Kandúr egyszerre csak odakint volt az ablakon, a sűrű rács között. Én bizony nem tudnám megmondani, hogyan történt, mert javában muzsikáltam a nótánkat. De vannak ilyen csodák a világon, amikor az ember holdkórossá válik a sok szomorkodástól. Bizonyosan a holdvilág segítette át az ablakon a szegény betyárt, nem pedig az a vén vízhordó rab, akit másnap ebben az ügyben elővettek. Akadtak olyan tanúk is, akik jól látták az alvajáró betyárt végigimbolyogni a megyeház zsindelytetőjén, ott, ahol az a legmeredekebb, de senki se mert rákiáltani, mert tudni való, hogy a holdkóros elveszti az egyensúlyt a megszólításra. Végiglépkedett a betyár a fehér lepedőben a holdvilágban a háztetőn, aztán eltűnt valami kémény mögött.
– Itt már sohase láttuk többé őkelmét, csak a rabok hozták a postát, hogy valahol Vadkert mellett, Pest megyében, csárdásné kedvesénél agyonlőtték a komisszáriusok.
– Azért mondom én, hogy ezek a csárdásnék okai a szegény betyár viszontagságainak.
Rebesszer befejezte tanulságos előadását, levette a hegedűjét a szegről, és azt a régi, híres nótát, a Repülj, fecském!-et kezdte vonogatni.
– Maholnap holdkóros leszek itt én is – dörmögte az ifjú Jósa Andris.
Mire Rebesszer cigányosan, szilajon, tűzfényesen pattogtatta a dalt.26
