Hogyan termett az úri betyár
Hogyan termett az úri betyár
Nem úgy, mint a makk a Bakonyban. A lehulló makk csak szegény pásztorembert kólintott főbe, hogy megmutassa neki a fák felett a Betyárok csillagát. De úgy sem termett az úri betyár, mint a bugylibicska, hogy mindig van belőle kéznél egy, amelyet a bosszús, mérges ember akár a vásári lacikonyhában, akár a határcsárdában az ellensége derekába döfjön, utána pedig elfutamodik arrafelé, amerre legsűrűbb a nádas a tiszai kiöntésekben, ahol a bujdosók, a világból kivertek bámészkodnak a végtelen országútra.
Az úri betyárság gyakran termett nem viszonzott szerelem miatt.
Így történt ez Jósa Andrissal is, aki darab ideig híres betyár volt a Nyírségben. Későbben sokáig lakta a „Betyárok fogadóját” ott, Nagykállón. Legvégül pedig országos köztiszteletben élő főorvosa volt Szabolcs vármegyének, akinek emlékezetére az öregebb emberek ma is megemelik a kalapjukat.
Hadd mondom el Andris bácsi fiatalkorát. Manapság úgysem hallani ilyenféle történeteket.
*
A nagykállói vendégfogadóban, amely a „Magyar Címer”-hez volt adresszálva, háromnapos mulatság után eldőlt Jósa Andris, mint egy kivágott fa. Eldőlt a megvetetlen ágyon, eldőlt nótázás közben, eldőlt még akkor, midőn a cigányok javában vonták a drágalátos hegedűt, táncoltatták a nagybőgőt, pattogtatták a cimbalom11 húrjait, hogy az embernek csaknem a szíve szakadt meg a gyönyörűségtől és a bánattól.
Eldőlt a fiatalúr, mint a kocsi, amelyből pajkosságból kiszedték a tengelyszöget. Eldőlt, mint a félholt, akinek már semmi egyéb nem kell a világon, mint párna, amelybe csiga módjára búgó fejét belemeríthesse. Eldőlt, mint Cinege János, akit egyetlen fokosütéssel a földre terítettek a debreceni vásáron. Nem törődött már azzal sem, hogy a cigányok a talpának muzsikálnak.
Ott feküdt kábultan, halálos sápadtsággal az arcán a vendégszoba ágyán, amelyet nagyapja, a híres Jósa Gyuri, a nábob, mindig kihordatott a szobából, amikor mulatozás közben Nagykállóba vetődött.
– Ágy csak a haldoklónak kell! – mondogatta a jóúr.
És íme, az unoka nem bírja már három napnál tovább a tivornyát, a táncot, a muzsikát. Ágyra van szüksége; összeesik, mint a kilyukasztott hólyag.
Jó dolog az, hogy az apák, nagyapák idejében meghaltak, nem látják csúfságát a mai nemzedéknek.
– Ez biz itt hagyott – vélekedett a banda apja, az öreg Kacsari, és nagybőgőjével az ajtó felé indult.
Nyomon követték a lehorgasztott fejű legények. A Kacsari bandája még a régi világbeli volt. Nem szívesen hagytak fel egy álló hétig a muzsikálással, ha már egyszer belefogtak.
Alig fekhetett egy óráig Jósa Andris, amikor hirtelen felriadt, józanul, tiszta fejjel, amint az részeg embernél néha megtörténik. Kiröppent belőle a borgőz egy másodperc alatt, mintha soha egy kortyot sem ivott volna. Atléta módjára talpon termett, és kifeszített derékkal megállott a szoba közepén.
Mi okozta ezt a hirtelen változást?
Egy női nevet hallott a szomszéd szobából.
Egy női nevet, amely neki a legdrágább volt mindazon nevek közül, amelyek az egész Nyírben forgalomban voltak.12
Álmodta-e, vagy valóban hallotta? A képzelet játszott vele fájdalmas játékot, vagy pedig a szörnyű való mutatkozott előtte ily véletlenül?
Azt képzelte, hogy a szomszédos szobában, a numeró kettőben azt mondta egy rekedt, dölyfös hang:
– Ma este megtáncoltatom Bátori Juliskát.
Utána sűrű pohárcsengés, görgő röhej; kutyavakkantáshoz hasonlatos kiáltozásba csapott bele a muzsikaszó. A banda odaát játszott a numero kettőben valamely idevetődött társaságnak. A sarkantyúpengésről, a kardcsörgésről azt is meg lehetett állapítani, hogy zsandártisztek (osztrákok) vetődtek be a téli hajnalon a „Magyar Címer”-be, azok húzatták a gazdátlanul maradott cigányokkal a maguk nótáit.
Jósa Andris megmerevedetten állott a szoba közepén. Úgy érezte magát, mintha valóban fokossal ütötték volna főbe, pedig már a két lábán állott, és hatalmas izmai úgy kifeszültek, hogy szinte a szíve dobogása is megállott. A téli hajnal beszürkült az ablakon, és hozott magával olyan szomorúságot, mintha nem is kocsmaházra világítana, hanem halottas lakra, ahol az éjjel örökre behunyta a szemét valaki.
Odaát többé senki se említette Bátori Juliska nevét. Mintha valami új felvonás kezdődött volna a mulatozók között. A kardokat nagy zörgéssel a sarokba állították, aztán egymással kezdtek táncolni a zsandártisztek, amíg valahonnan nagy rikoltozással előráncigálták az álmos kocsmalányt.
Ezután már nem volt kíváncsi Jósa Andris a mulatságra.
*
Az udvaron találta magát, ahol a kocsisát rugdalta az istállóajtóból.
– Nyomban befogni: Várdába megyünk.
A vörös szakállas kocsmáros atyáskodva rángatta hátulról a fiatalembert.13
– Tekintetes uram, hová menne ebben az időben? Hófúvás van odakünn a határban. Tegnap is farkasok kergették a postaszekeret.
– Várdába kell mennem – ismételgette veszettül Jósa Andris.
– Puskája sincs a fiatalúrnak, hiszen minden puskát összeszedtek a zsandárok.
– Van ostorom. Jó lesz az a kutyákra! – felelt fogvicsorgatva Andris.
Akkoriban az úriemberek, miután egyéb fegyverre nem tehettek szert, karikás ostort hordtak a karjukon. Ólomgombbal, sárgadróttal volt felszerelve a karikás. Aki értett a vele való bánásmódhoz, annak veszedelmes fegyver a kezében.
A befogott lovak már behúzott farokkal, lekonyult füllel állottak a könnyű, kasfaros szánkában. Svarcz hozta a nagybundákat, a lábzsákot, a rókafejes kézvédőt, de a fiatalúr úgy izzott, hogy alig akart magára venni valamit. A szánkóból visszakiáltott:
– Csak írja össze a kontót, Icig. Talán még erre járok valaha.
A fogadós alázatosan köszönt. Megszokta ő, hogy a vendégei nem hordanak pénzt magukkal. Mire való lett volna a kréta meg az ajtófélfa?
Kegyetlen hófúvás várta a szánt, amint az utolsó kallói jegenyefák is elmaradtak az utolsó házzal. Az országutat szegélyezte ugyan valami akácféle, de azt belepte a hó, hogy alig lehetett megkülönböztetni a fákat a mezőktől. Még varjú sem jár az ilyen tájékon. Tél volt Magyarországon, ilyen időben nem utazik, akinek az élete kedves. De hát hol volt már attól Jósa Andris, hogy törődjék az életével?
Mintha az ördög, amely a gazdát megszállotta, meglepte volna a lovakat is. Vagy talán a lovak is érezték, hogy menni kell szakadásig? Kísérteties robogással vágtatott a szán a néptelen országúton. Valahol, a szemhatáron, amerre törpe nádas sötétlett, mint valamely alvilági hang tolult fel néha a farkasüvöltés.
– Ide gyertek! – csikorogta Jósa Andris, és marokra fogta a karikást.
Talán még szerette volna is, hogy a bitang farkas útját állja a szánnak.14
Délre feltűnt a szemhatáron a várdai cédulaház ormótlan zsindelytetőjével. A kálvinistáknál javában húzta a déli verset az éhes harangozó.
*
Bátoriék Várda közepén laktak egy olyan régi udvarházban, amely akkoriban még mindennapos látvány volt Magyarországon a városokban, falvakban. Kőcímer a kapun, ölbe rakott jóféle akáccal megtöltve az udvar, a kémények lakodalmasan füstölögnek, és a konyha felől mindig töltött káposzta szaga áramlik, amint leesett a hó. Csendes kedv, boldog unalom, halk ábrándvilág az ilyen házak lakója. A ház mögött a lugas, amelynek pirosló vadszőlői között örök hűséget esküdött két fiatal szív, amikor beköszöntöttek a melankolikus, őszi napok.
A dúlt arcú, fagyos képű Jósa Andris még a házőrző kuvasz alázatoskodását sem vette észre. Átnyargalt a konyhán, anélkül hogy megkérdezné, mi lesz ebédre. Végigrontott a házon az utolsó szobácskáig, amelynek ablakai nyári rozmaringos kertecskére nyílnak. Ámulva emelkedett fel ültéből, báli ruhája mellől Bátori Juliska. Lehetne szentkép is egy falusi templomban. Egyszerű, mint az akácfa lángja; csendes, mint az elfojtott sóhajtás; kék szemű, mint a hétfői reggel a folyók tükrében. Sima haja sötét, mint a csendes este: nem arra való, hogy férfiak érte felhurkolják magukat. Arca egyszerű, mint a fohászkodás. A szemében legfeljebb a kenyérdagasztás gondja.
A betoppanó Jósa Andris még szájában találta a fonalat, amellyel báli ruháján varrogatott:
– Juliska, dobd el a báli ruhát. Nem engedem meg, hogy elmenj a ma esti bálba.
– Hiszen maga akarta, Andris; nekem eszembe se jutott volna – hangzott az egyszerű válasz. – Ám, ha most másképpen határozott, szívesen itthon maradok.
Jósa Andris lehűlt, megenyhült, ellágyult. A szilaj fiú csaknem könnyezett a meghatottságtól, amikor felpattant az ajtó, és berontott Bátori Jánosné:15
– Mit hallok? (Pedig csak a kulcslyukon át hallhatta.) Maga nem engedi Juliskát a bálba? Nem engedi, hogy az új ruháját, amelyre annyit költöttünk, felvehesse? Nem engedi ezt az ártatlan szórakozást sem az én gyermekemnek?
– Nem – felelt Jósa Andris. – Okom van rá.
– Olyan oka lehet, mint a tokaji hegy. Mi mégis elmegyünk leányommal a bálba. Mégpedig ma este – mondta igen csendesen, de határozottan Bátoriné.
– Én is ott leszek – törte a szót Jósa Andris, amint kifordult a szobából.
A város végén, a cédulaház mellett volt egy kocsma. Amolyan félig földbe ásott viskó. Itt várta be az estét a megsértett fiatalember.
*
A „Régi Nap”-hoz címzett kisvárdai fogadóban már javában állott a bál, amikor Jósa Andris elindult a város végéről. A pár órai lelki szenvedés, az elkeseredettség ronggyá tépte a fiatalember kedélyét. Kalapját szemébe húzta, mint egy bojnyik. A kabátja tárva-nyitva, mintha akasztani vinnék. A kezében a félelmetes karikás ostor, így ment lappangó léptekkel a „Régi Nap” piros ablakai felé, ahonnan kicsengett a báli muzsika.
Az akkori bálok szomorúak voltak Magyarországon. Többnyire katonatisztek pörgették a honleányokat, akiknek egy része ebben a bús korszakban sem tudott lemondani a mulatságról. Hetyke svalizsérek, hazaáruló hivatalnokok pattogtak, vigadoztak, duhajkodtak. Még a cigány is könnyes szemmel muzsikált, Bátori Juliskának pedig csaknem meghasadt a szíve a fájdalomtól, amikor Eugen Font, a magyarból osztrákká vedlett zsandár hadnagy a mazurkához táncra kérte. Az öreg Bátoriné kisgyereket ölő szemmel mérte végig habozó leányát. A mazurka megkezdődött.
Ropogott az öreg szála deszkázata a táncoló, csoszogó, pörgő, hetyke lábak alatt. A katonatisztek jól kiverték a táncütemet, míg a hölgyek igyekeztek lebegni, mint angyalok. Csörögtek a sarkantyúk, illatoztak a kifent bajszok, szemek mélységét keresték a szemek…16 Bál! A szívek mámora. Az önfeledkezés órája. A mazurka zenéje oly édesdeden hangzott, amilyen édes a névnapi torta.
Ekkor pattant fel az ajtó a szála oldalán, és a hideg légáramlásban egy begyűrt kalapú, elvadult külsejű, haramia hangú fiatalember megjelent, és azt ordította:
– Ki innen! Ki innen mindenki!
És kibontotta a kezében tartott karikás ostort, mint az istennyilát, és akkorát kondított vele, hogy a lámpások megrezzentek. De az első rezzenés után egyebet is tettek a lámpások. Egyenkint a földre hullottak, amint a karikás leverte őket. A bűzös petróleum robbant, meggyulladt a földön. És a karikás szünet nélkül csapkodott arcokra, vállakra, báli ruhákra. Elért a legmesszibb sarokig is, ott hasított lyukat egy táncosnő arcán. Verte a katonatisztek hátát, mint az ökrökét. És közben az elsötétedett szobában egyre hangzott az ordítás:
– Ki innen!
A cigányok a székek alá bújtak, a nők sikoltozva menekültek, a férfiak egymásnak rohantak a sötétben, hogy a láthatatlan merénylőt megragadják. De ahhoz nem érhetett senki, mert a karikás ostor szünet nélkül pörgött a kezében, mint az isteni bosszúállás.
Aztán csapódott újra a szoba ajtaja.
Mire a vendéglős gyertyákat hajszolt, nyoma sem volt a támadónak, csak a véresre vert nők és férfiak maradtak egymásra.
… Ettől a naptól kezdve lett betyár a Nyírségben Jósa Andris.
