Az úri betyár fogadalma
Az úri betyár fogadalma
Kenézlői csendbiztos, aki olyan nagy bajuszú férfiú volt, mintha valamely régebbi kalendáriom fametszeteiből vágták volna ki, egy téli alkonyaton megállott a vármegye tiszti főügyésze előtt:
– Meghoztam a tekintetes úrfit – szólt sarkantyúpöngetéssel.
– Melyiket? – kérdé a nagyapám. – Vay úrfit vagy Jósa úrfit?
– Andriskát. A Jósa tekintetes úrfit.17
Hát a két úri betyár közül, akikről a hatvanas években a Nyírségben annyi legendát tudtanak: az egyik hurokra került. A kezdőbb, az ügyetlenebb, a tegnapi betyár. Bezzeg a Vay úrfi, akinek a nagyapja a hagyomány szerint nem kisebb ember volt, mint maga Sobri Jóska, a „Bakony királya”: jobban tudja a menekülés útját a pandúrok és katonák elől.
Jósa Andrisnak idáig mindössze annyi volt a vétke, hogy szétverte karikás ostorával a kisvárdai bálat, amelyet gróf Stadion, a svalizsérek ezredese rendezett a helyőrségi tisztikar és a velük rokonszenvező úrihölgyek tiszteletére.
Kenézlői csendbiztos előadása szerint Jósa Andris elfogatása idejében még annyira sem tudta a betyártempót, hogy a futamodásban keressen menekedést, amikor a pandúrok meglepték a keresztútnál, ahol a sárga-feketére festett császári postakocsira várakozott. A nagy hó miatt a karriol elkésett valahol útközben: helyette megérkeztek Szabolcs vármegye kipödrött bajszú pandúrjai.
Jósa Andris egy nagy, bolond török kardot rántott elő, amelyet az ükapja régiséggyűjteményéből szerzett. Az egykori basa kardjával csapkodott jobbra-balra, amíg egy öreg pandúr hátulról a nyakába ugrott, és a földre rántotta, egyéb bántódása nem esett a fiatalúrnak.
– Ismerem már a pandúrok fogásait – dörmögte borúsan a tiszti főügyész. – Remélem, nem tört el semmije szegény fejének?
– Olyan ép, mint én magam – erősködött a csendbiztos. Amiről különben a nagyapám csakhamar meggyőződhetett.
A sötét udvaron álló könnyű szekérről, amilyennel a pandúrok szokták járni a homokos nyírségi utakat, karcsú fiatalembert szállítottak le. Csak éppen a keze volt hátrakötve. Nem kötéllel, sem bilinccsel, hanem csak úgy, sodrott szalmával, amivel a lovakat is meg lehet béklyózni. Nyílt tekintetű, szelíd arcú, alig pelyhedző bajuszú ifjú állott a nagyapám előtt. A szeméből látszott, hogy ennek az ifjúnak még nem terheli semmi sötét bűn a lelkiismeretét. Az arca is olyan rózsaszínű volt, mintha az édesanyja mosta volna meg; az igaz, hogy két hét előtt.
A pandúrok elköszöntek, most már semmi dolguk nekik a betyárral,18 miután írás ellenében beszolgáltatták a vármegye tiszti főügyészének. Ezentúl az felelős a rabért, az állásával, a szabadságával, esetleg a fejével. (Attól függ, hogy ki kerestette a betyárt: maga a császár a megvert katonatisztekért, vagy pedig csak a vármegye a csendháborításért.)
Nagyapám pedig azt tette, hogy leoldozta a szalmakötelet a fogoly kezéről.
– A pandúroknak most már semmi dolguk veled, Andris öcsém – szólt az ügyész. – Azok annak rendje és módja szerint megfogdostak, idáig hoztak, felelősségemre bíztak. Ha elszöknél, akkor az osztrák katonák vennének üldözőbe, azok pedig fütyülnek a vármegye börtönére. Nemigen állnak meg a foglyukkal előbb az olmützi sáncoknál. De ha mégis megpihennek útközben, akkor nagy fa alatt telepednek le, amely fának az országútra kihajló ága van. Akarsz-e megszökni, Andris öcsém?
– Nem akarok, urambátyám.
Ezzel már el is volt intézve az első kihallgatás. A rab betyár tudta a magáét. Megértette, hogy csak addig van biztonságban az élete, amíg a vármegye foglya. Itt nem teheti rá a kezét a császári hatóság.
A nagyapám karon fogta egyik kezével az ifjút, a másik kezével gyertyát vett, és így vezette végig a betyárt a vármegyeház sötét folyosóján. Egyik-másik ajtó már zárva volt. A betyár a kezébe adott kulcskötegből kikereste a kulcsokat, amelyek börtönéhez megnyitják a zárakat.
A nagyapám megelégedetten bólongatott:
– Megtakaríthattál volna egyheti bujdosást, ha a kisvárdai bál után nyomban jelentkezel, fiam. Azóta talán már viszontláthattad volna Bátori Juliskát is. Nincsen annak a lánynak kőből a szíve, hogy egy szegény rabot sokáig engedjen senyvedni.
– Én pedig Juliskát se most, se hátralévő életemben egy pillanatra sem akarom látni – felelt csendesen az ifjú. – Ő okozta a vesztemet. Számoljon a maga lelkiismeretével. Sohase megyek el én betyárnak, ha Juliska nem ígér táncot a zsandár hadnagynak.19
– Egy tánc nem a világ. Aztán meg is fizettél érte gavallérosan, amikor a bálat szétkergetted.
– A katonatiszteknek. De Juliskával való számadásom nincs rendben. Ne kívánja ő se, hogy valaha leszámoljunk – felelt csendeskés hangon az ifjú.
A hosszú folyosó végében ott állott a vasajtó, amely az „úri betyárok vendégfogadójához” vezetett – az egykori medveketrechez. Amíg nagyapám a rozsdás kulccsal próbálkozott, hirtelen rávetette a szemét Jósa Andrisra.
– Azt mondd meg, miért leskelődtél ott a keresztútnál a postakocsira?
– Ki akartam rabolni.
– Egyedül, egymagadban? Hiszen a postát fegyveres katona kíséri?
– Majd elbántam volna én a katonával – felelt szemhunyorítással az úri betyár. – Tartozásom van amúgy is az osztráknak. Egy bátyám a szabadságharc után meghalt Kufsteinban. Talán éppen azért esett olyan rosszul Juliska tánca – tette hozzá csendes mélázással.
A nagyapám a kulcsot próbálgatta:
– Azért nem kell a postaszekeret kirabolni.
– Hát ki adott volna pénzt betyárruhára, ha nem a császári kormány? Az apámtól kértem volna? Vagy valamely rokonomtól? Ebben a ruhában, pantallóban, frakkban, Kazinczy-kabátban csak nem betyárkodhattam; a szemembe nevettek volna a vásárosok, ha megállítom a szekerüket! Azért kellett volna a posta pénze, mert az amúgy is senkié; a császári kormányé, amelyhez nekem semmi közöm. Február végén van a nagyvásár Debrecenben. Ott vehettem volna mindent, ami egy igazi betyár ruházatához szükséges.
– Hadd hallom, hogy mi kell egy igazi betyár ruházatához? – kérdezte a nagyapám, és a szemöldöke a homlokára szaladt.
Jósa Andris a börtönajtó kilincsére támaszkodott, amint magyarázta a dolgot.
– Hát én igazi betyárt még nem láttam például borjúszájas selyeming nélkül. Közönséges kapcabetyár az, aki nem ád valamit a20 ruházatára. Ezüstgombos mellény, rámás csizma, tulipános, finoman varrott szűr, darutollas kalap, ezüstfokos kell az igazi betyársághoz.
– Igen ám, a Mórfoki vándorszíntársulatánál, amikor a színészek felöltöznek betyároknak – felelt nevetve a nagyapám. – Majd holnap, napvilágnál nézd meg a vízhordó meg a favágó rabokat, akik valaha vizsgát tettek az igazi betyáréletből. Nézd meg a szennyes arcukat, penészes hajukat, rongyos gúnyáikat. Bizony nem öltöztettem át őket, mielőtt befogattam őket. Úgy látod őket, amint az országúton veszélyeztették a közbiztonságot. Piszoktól, szennytől verve, betegségtől sújtolva.
Jósa Andris felemelte a fejét, és csodálkozva kiáltott fel:
– De urambátyám, az istenért!… Hiszen én úriember vagyok. Azért, mert a postát kirabolni akartam, nem vagyok közönséges haramia. Úriember volt az apám, nagyapám, mindenféle ősöm.
Nagyapám kinyitotta a vasajtót:
– Nos, ha úriember vagy, megtartod az ígéretedet, nem próbálsz innen elillanni.
A lámpával világított folyosóról előkiáltotta az úri betyárok fogadójának a porkolábját. Alázatos, mosolygó emberke bújt elő valamelyik sarokból. Azelőtt zsidó kocsmáros volt a kállói határcsárdában, amíg a betyárokkal összecimboráskodott. Büntetésből ő lett az úri betyárok foglárja. Éppen olyan rab, mint azok. Csak bizonyos órában szabad volt neki a külvilágba járni.
– Klein úr, átadom magának nemes Jósa Andris betyár urat. A tekintetes úr megígérte, hogy nem szökik meg.
– Isten hozta, nagyságos ifjúúr – kiáltott fel kézdörzsölgetve a szakállas emberke. – Ismertem én az apját, a nagyapját is.
A tiszti ügyész jó éjszakát kívánt, és bezárta a vasajtót. Ment az írószobájába, ahol két levelet írt egymás után; hajnalban lovas legény viszi majd a leveleket a megillető címekre.
Az egyik levél szól nts. Jósa Mátyás táblabíró úrnak Bogdányba, az elfogott betyár édesapjának. A másik levelet Kisvárdára címezte21 az ügyész özvegy Bátori Jánosné nemes asszonyságnak, a Juliska édesanyjának. Azután pedig, mint aki dolgát rendbe hozta, átadta magát az igazak álmának. Nehéz hivatalát az úri betyárok korában így viselte a tiszti ügyész.
