Ki volt igazában az úri betyár?
Ki volt igazában az úri betyár?
Az udvarházak, amelyek vagy másfél évtizeden át úgy összebújtak, mint a juhnyáj az égiháborúban, kezdtek hátat fordítani egymásnak.
Itt is, ott is bevakoltak egy ablakot, amelyen a kert felől akár az éjszaka órájában is bejárása volt a bujdosó honvédnek, az úri betyárnak, a szökött katonának. Kerítéseket vontak a szomszédok olyan házak között, amelyekben a békülékeny Pesti Napló-t járatták és olyan házak között, ahol dúlt tekintetű házigazda még mindig az eldugott Kossuth-bankóit olvasgatta éjszakának idején, valamint szemlét tartott a régi honvédtiszti felszerelése felett.
Megadták az árát ennek az időváltozásnak elsősorban a „lengyelek”, akik egy-egy közbirtokosság területén, az egymástól nem messzire eső kúriákban lengedezve lengyelkedhettek; itt franciára, amott mazurkára, virágnyelvre és szalontársalgásra tanítván a házak hölgyeit, míg a férfiaknak segítettek a bor lefejtésénél és a honfibánat mulasztásánál.
Megfizették bérét a változó világnak a bujdosó Petőfiek és a kergetett44 úri betyárok. Krúdy Kálmánt, az úri betyárok csillagát Vadkertnél agyonlőtték, ezzel mintha el is tűnt volna szerencséjük az éjjel járó hazafiaknak. Még azokban a házakban se volt maradásuk, ahol a falakon Martinovics, Kazinczy arcképei függtek együtt ama rézkarcokkal, amelyeket kuruc szegénylegényekről rajzoltak az akkori művészek. Penészedett a világ, Deák Ferenc úr kezdte irányítgatni azokat az ördögszekereket, amelyek az őszi mezőkön a postaszekérnél gyorsabban viszik el a híreket Magyarország különböző tájaira. Már a legelhagyottabb tanyán is tudták, hogy készül valamely örvendetes esemény Ferenc Józseffel. Az emberek belefáradtak az emigránsok ígéreteibe, a „lengyelek” hazugságaiba és politizálásába, az úri betyárok virtuskodásaiba.
Jósa Andris, ifjú, elkáprázott hősünk oly egyedül üldögélt azon a nyírségi tanyán, ahová Bátori Juliska, a menyasszonya rejtette a katonaság és a vármegye elől, mintha rabbá lett volna szabadságában. Tán még annak is örvendezett volna, ha néhanapján pandúrlovak dobogását hallja a dűlőúton; ha zsandárok verik fel álmából; ha hiúságában valami olyasmit követhetne el, amiről az egész ország beszélne, még ha életveszéllyel járna ez a cselekedet!
Akkor se voltak mások az emberek, mint manapság. Szerették, ha a fekete lábú disznókanász, valamint a hattyúnyakú delnő elgondolkozik az ő hőstetteiken. Bolhafogdosás közben róluk dalol a csárdalány, nem pedig örökké arról a régi Zsubri Jóskáról; a báli szálákból a táncosnők gondolatai odaszállnak az esőáztatta erdőbe, ahol az úri betyár ül tűzrakása mellett.
Jósa Andris elhatározta, hogy megadja magát, amikor már senki sem üldözte.
Kinek adta volna meg magát Jósa Andris széles Magyarországon?
Annak az egy embernek, aki ellen az egyetlen vétkét elkövette, akinek elkötött lovát rejtegette. Igaz, hogy nem ő lopta el a Nónius csikót, de ő járt rajta.
Királyteleken időzött akkor az öreg Dessewffy gróf. Jó embere az egész vidéknek. Ő kezdte a szilaj Tiszát gátak közé szorítgatni, hogy45 tavaszonkint már nem látogathatott el a Tisza a Hortobágyig a debreceni vásárba.
Andrisban még dolgozott a legényesség, cifraszűr a vállán, bojnyikhajzata a homlokában, akasztófakedv a szívében. Akkor toppant az öregúr elébe a bokrok közül, amikor egy őszi reggelen a kertje hervadó virágait nézegette.
– Én vagyok a Jósa Andris.
– Ejnye no – kiáltott fel az öregúr. – Azt hittem, hogy maga Rózsa Sándor ugrik elém. Hát te vagy az öreg Jósa Mátyásnak elbujdosott fia? Hát mi a kívánságod?
– Hogy még egyszer elbúcsúzhassak a csikótól.
– Megteheted, fiam.
A Nónius csikó a kert alá volt kötve. Jósa Andris a hátára ugrott és belovagolt rajta a grófi kastély parkos, virágágyas udvarába. Körülnyargalt az udvaron. Előbb lassan, méltóságteljesen, mint a cirkuszban. Aztán szélsebesen, ahogy a betyárok országútján járnak a paripák. Majd leugrott a lóról. Levette róla a nyerget. Megcsókolta két oldalról a csikó nemes fejét. Aztán a lovász kezébe nyomta a kötőféket.
Az öreg gróf a kastély lépcsőjéről nézte a búcsúzkodást. Igen jeles férfiú volt. Belátott az emberi szívekbe. Azért utánaszólt a kapu felé igyekvő úri betyárnak:
– Andris, egy szavam volna.
Jósa gyanakodva megállott. Hallott ő már olyasmit, hogy ilyenkor szoktak megérkezni a komisszáriusok. De az öregúr nyájasan intett a kezével, mintha az édesapja hívná. Andris elvadult, elbúsult szívében megszólalt valami hang. A léptei önkéntelenül visszavitték az öregúrhoz. És ez volt a szerencséje.
Mikor másnap reggel a királyteleki gróf visszautazott a fővárosba, a hintó bakján a rendes öreg huszár helyett egy fiatal hajdú volt. Némelyek a környéken ismerősnek vélték a hajdú arcát. Kovács, a pandúr-csendbiztos vizsga szemmel méregette a legényt a megyei határcsárdánál. De ki merészelte volna megállítani Dessewffy gróf hintaját?46
*
Jósa Andrist aztán nem is látták Szabolcs megyében jó pár esztendeig. Hír jött felőle, hogy németországi egyetemen az orvosi tudományt tanulja. Egyszer meglátogatta az atyja is.
– Sörivó német lett a gyerekből – mondta itthon elbúsulva.
Magyarországon az emberek mással voltak elfoglalva, mint az úri betyárokkal.
A királykoronázásra varrták a szabók az új ruhákat.
Büszke, önérzetes díszmagyar ruhákat, mint ahogy a bajuszát keményebben pödri ki az az ember, akit tegnap a kocsmában arcul ütöttek.
Csak az öreg Krúdy, a Szabolcs megyei Honvédegylet elnöke és néhány elvadult barátja ragaszkodott még mindig ahhoz a debreceni szabómesterhez (azt hiszem, Lőwynek hívták), aki a Stunera Júnó kocsmája mellett lakott, és titokban mindig kávébarna honvédatillákat varrt, amilyeneket az 1848–49-es honvédek viseltek. Ugyancsak Lőwyné varrta az örökös gyászruhákat is az asszonyok számára, akik bebörtönzött férjeiket, külföldre emigrált fiaikat várták vissza.
A koronázás felé azonban nagyon különös megrendelők kezdtek jönni a kis debreceni zsidó snájderhez. Többnyire olyanok, akik a honvédatillákért, a gyászruhákért szívesebben nyitottak kontót, mint készpénzzel fizettek volna.
A nemzet jómódú, pénzes része varratta a díszmagyarokat a nagy szabóknál. A szabadságharc utáni világ koldusai maradtak a kis szabóknál. Nem kellett Lőwynek államférfiúi jövőbe látás, hogy ebből a körülményből megállapítsa Magyarország új helyzetét. De azért varrta a kávébarna honvédkabátokat, a mind reménytelenebb gyászruhákat. Az öreg Krúdy, a Szabolcs megyei tisztiügyész állott jót mindegyikért. Így történt, hogy a törvény és igazság őre, az egykori ügyész került cimboraságba futóbetyárokkal, úri betyárokkal, akik a koronázás felé mind bujdosó honvédeknek adták ki magukat. Még az addig közismert kapcabetyárok is egykori honvédeknek az írásait, érmeit mutogatták, amikor a nagyapám pártfogását kérték a már megígért honvédnyugdíjacska eléréséhez.47
Zavaros világ volt ez. De Lőwy rendületlenül varrta az atillákat, a gyászruhákat, hiszen a Szabolcs megyei Honvédegylet elnöke majd csak kifizeti a kontót azokért az emberekért, akiknek a régi világból, a betyárok fekete gatyájából, az úri betyárok cifra szűréből el kellett tűnni, és új ruhába öltözködni. Valami száz darab atillával maradt a Lőwy adósa a nagyapám a koronázás évében, de az is igaz, hogy egyetlen bujdosónak, betyárnak nem görbült meg a hajszála. Még Rebesszer is, aki a nagykállói várból, betyárbilincsből szökött meg, helyet kapott vénségére ott a Soroksári út végén, abban a kertes, kényelmes házban, amit Honvédmenház néven a Ferenc József koronázási körmöci aranycsikóiból építettek.
Meg kellett menteni a régi Magyarországot. Akár bujdosó hazafi, akár futóbetyár alakjában találódott az új világ kezdetén. Ennek a koldusa lett az öreg Krúdy. Azt hiszem, még mindig van egy kis kontócska valahol a Lőwy örökösök ládafiában.
Hősünk, Jósa Andris azokkal került egy kalap alá, akik általános amnesztiát kaptak. Mikor a hetvenes években mint kitanult orvos megtelepedett Nagykállón, régi barátai rövidesen a vármegye főorvosává választották. Tán éppen azokban az emeleti szobákban lakott, amelyek alatt egykor az „úri betyárok fogadója” volt, ahol Rebesszerrel együtt raboskodott. Országos nevet szerzett magának az orvosi tudományban, különösen az operációi voltak bravúrosak. Európai nevet szerzett magának a régiségtudományban, felfedezvén egypár ősmagyar sírt a szabolcsi homokbuckákban, ahol ifjúkorában betyárkodva nyargalászott; megalapítván a Szabolcs megyei múzeumot, amelynek ősmagyar leletei ismeretesek a tudományos világ előtt.
Csak akkor borongott el néha-néha a messzi múlt időkön, amikor zongoraművésznő leányai odahaza a Repülj, fecském!-et zongorázták.
Ilyenkor felpattant kis kétkerekű talyigájára, akármilyen zivataros idő volt, és télbe-nyárba kigombolt kiskabátban, lobogós, tudós hajjal, villogó szemmel vágtatott oda, ahol a múltját, a szép ifjúságát megtalálja. Határcsárdákba, ahol vén cigány aludt a hamuban, a sóstói48 fürdőbe, ahol Benczi Gyula, a híres prímás vonta a hegedűt: – a nevezetes Szabolcs megyei főorvos még öregségére is ott járta a kopogós, betyáros táncot, amikor a hegedűk abba a régfelejtett nótába fogtak – amikor Magyarországon még divat volt az úri és a betyárvirtus.
Régen aludni mentek a korszak hősei, öreg honvédek, úri betyárok, bujdosó hazafiak, raboskodó magyarok. A nyíregyházai Morgó-temetőben szundikál már az öreg Krúdy, az egykori félelmetes betyárkergető ügyész, nem messze fekszik tőle Jósa Andris. Az őszi szél sírdogál utánuk. Meg valahol, valamerre, valaki felsóhajt, amikor álmában a befalazott muzsikusok a Repülj, fecském! nótáját játszadozzák.
(1923)49
