A postarablás
A postarablás
A félegyházi postamester éppen olyan öreg, pipás bácsi volt, mint ez idő tájt Magyarországon a legtöbb postamester. A neve sem maradt meg emlékben, mert olyan becsületes ember volt, hogy mai napig sem jutott eszébe senkinek, hogy Rózsa Sándor cinkosának véljék őt.
Pedig több gyanús körülmény volt a postarablás körül, amelyek még a mai napig felderítésre várnak.
A Félegyházáról elinduló postaszekér amolyan kisebbfajta jármű volt, amilyent itt-ott még manapság is látni. Kétkerekű, sárgára-feketére festett alkotmány volt, amelyet a havas Alföldön téli időben szántalpra tettek. Ritkán és akkor is csekély összegű pénz szokott utazni a postával, az emberek akkoriban még nem ismerték a pénzküldésnek postai útját.
A kocsis gondtalanul hajtott az alföldi országúton. Nyáron mindenféle színes madártollakkal tűzködte körül a kalapját, mert egy kicsit eszelős volt őkelme – míg télen, a nagy hóban, a szabályzat ellenére, néha megállította a szánt, hogy megpróbáljon leütni egy nyulat, amely közel az országúthoz futott.
De ugyan ki törődött volna vele, hogy mit csinál a félegyházi postakocsis, amikor az utolsó ház is elmaradt mögötte, és két lovával nekivágtat az alföldi síkságnak?
Ám minden hónap 16-ik napján nagyobb összegű állami pénzt szállított a karioll. Katonai, tisztviselői fizetések voltak ezek a pénzek,73 amelyek majd elsején gázsi alakjában kerülnek az illetékesek kezébe.
Tizenötödikén estefelé érkezett meg Buda felől a lelakatolt pénzeszsák a postával. A félegyházi öreg postamester rendszerint bezárkózott a hivatalába minden postabontásnál. Teremtett léleknek oda nem volt szabad betenni a lábát – így írja elő a szabályzat.
Ámde ezen az estén a postamester nyitva felejtette a hivatal ajtaját, amikor javában bontaná a postát két szál hivatalos gyertya mellett, pecsétviasszal, ollóval felszerelve.
Fergeteges decemberi idő volt, a tél már karácsony előtt beköszöntött ez évben, olyan vehemenciával, mintha eltévesztette volna a kalendáriumot, januáriusnak nézte a decembert.
A postamester arról vette észre, hogy valaki belépett a hivatali szobába, hogy a gyertyák fellobbantak, majd elsötétedtek az íróasztalon. Egy mély hang, amely úgy hangzott, mintha veremből jött volna, szerencsés jó estét kívánt, ahogyan parasztember szokott illedelmesen köszönni, amikor hivatalos irodába lép.
Pedig az, aki a postamester előtt állott, inkább látszott úrfélének, mint parasztembernek.
Vadmacskaszőrös, rövid bunda volt rajta, amilyent az úri vadászok viselnek az Alföldön. Sárga csizmája volt, ami nagy uraságot jelent az idevaló sarakban. Megberetvált arc, hetyke kis bajusz, pomádés, fekete hajzat egészítette ki a váratlan jövevény külsejét. Fiatal földesúr vagy földbérlő lehetett az illető. A postamester se azelőtt, se azután nem látta.
– Kicsoda ön? Mit akar itt? Nem tudja, hogy a hivatalos óra már régen elmúlt?
Az idegen nem felelt, csak mozdulatlanul állott helyén, de a szeme, a két rablószeme úgy járt keresztül-kasul a szobán, mint a vércséé, amikor szemlét tart a rétek felett. Ijesztő volt ennek a szempárnak a körültekingetése, hogy az öreg postamester zavarában felkapta a fekete-sárga szalaggal ellátott pénzeszsákot, és gyorsan begyömöszölte azt a nyitott postaládába.74
Az idegen erre szótlanul megfordult, és éppen olyan csendes léptekkel, mint ahogy jött, kilépdelt a postahivatal ajtaján.
Hogy milyen hatással volt az öreg postamesterre az idegen ember megjelenése, bizonyítja az, hogy dolga végeztével átballagott a hózivataros estében Lövey csendbiztoshoz, és arra kérte, hogy a reggeli postajárathoz adjon pandúrkíséretet.
– Kár a szegény pandúrért ilyen istenítéleti időben – felelt a csendbiztos, de a postamester kérését mégis teljesítette.
Reggel nyolc órakor, a postaszán indulása idején ott állott a postaház kapujában Bertóti Bertók nevű öreg pandúr, akit megbízhatóságáról és bátorságáról az egész vidéken jól ismertek. A postamester megelégedése jeléül néhány pohárka szíverősítővel látta el a pandúrt, holott szolgálatban ezt nem lett volna szabad se megtenni, se elfogadni. A pandúr jóízűen krákogott a szilvórium után:
– Jó öreg lehet már az a szilvafa, amelynek gyümölcséből ezt a liktáriumot főzték.
Többet aztán nem is szólott emberhez ebben az életben Bertóti Bertók.
A postaszán indulása néhány percet késett, mert a postamester különös gonddal zárta le a kariollt. Sőt, éppen a ház előtt járt Tari Gábor félegyházi kovácsmester, aki ebben a korai időben disznót ölni ment a komájához, hogy az ünnepre legyen egy kis aprólék. A postamester beszólította Tarit, hogy nézné meg a maga szakértelmével a lakatot, vajon rendesen fog-e? Tari azt felelte, hogy a lakatnak nincs semmi fogyatékossága.
Körülbelül negyed kilencet mutatott a postahivatal faliórája, valamint a félegyházi toronyóra, amikor a postaszán két lóval kinyargalt a kapun – hogy soha többet ne térjen vissza.
A félegyházi udvarokat vastagon lepte be az éjjel esett hó, csak a barmok istállójáig volt némi gyalogösvény taposva. Élénkség azokban az udvarokban volt, ahol éppen disznóöléssel foglalkoztak, mert Disznóölő Tamás napjának elmúltával már kés alá kívánkozik az ősszel hízásra befogott ártány.
A postakocsis és az öreg pandúr jóízűen pislogó szemmel nézegették75 a kertek fehér szilvafái között felvillanó szalmatüzeket, szagolgatták a széllel kifelé kanyargó füstöt, amelynek ilyenkor más szaga van, mint egyébkor.
A jól betanult postalovak a legmélyebb hóban is rátaláltak a szokásos útra; egyenletes tempóban, kötelességtudóan, mint akár a hivatalos óra, vitték a postaszánt, és vitték azt a két jámbor embert a biztos halál felé, amely ott leselkedett rájuk már nem messzire, ahol a kis ákácoserdő fehér ruhába öltözött fácskái kezdődnek. Vajon megcsókolta-e a vén pandúr ma reggel kis unokáját, menyecske lányát? Vajon álmodott-e holt emberrel istállóbeli vackán az eszelős postakocsis?
Repült a szán, repült vele két embernek az élete – az órák oly közönyösen jártak szerte a világon, mintha hétköznap volna.
*
Mikor a postaszán az erdőcske első fájához ért, odabent az erdőben felbúgott a vadászkürt, és jó messziről eldörrent egy puska – mire a rudas ló, szinte nyakát szegve, felbukott a mély hóban, és oldalából piros patakban rohant ki a vér. Jó puska volt, amely nagy messziségből leterítette a postalovat.
Az öreg pandúr, aki már járatos volt a hasonló dolgokban, egy pillanat alatt ledobta válláról a juhászbundát, lekapta válláról a puskáját, és káromkodva szegezte a néma erdő felé. A pandúr ült az erdő felől, így hát ő kapta a következő lövést, amely láthatatlan helyről jött. Ámde a lövés csak a pandúr vállát súrolta, nagyobb kárt nem tett a ruhájában sem.
– Zsiványok! Kutyák! Mit lövöldöztök? – ordított torkaszakadtából a pandúr. – Majd adok én nektek.
A puskadurrogásra egy csomó varjú és holló rebbent fel a kis erdő fáiról. Leverték a havat fatetőkről, károgásukkal felriasztották a téli csendességet.
A pandúr bátor ember volt, leugrott a postaszán bakjáról, és előretartott fegyverrel közeledett az elnémult erdőcske felé. A postakocsis ezalatt a meglőtt lovat próbálta talpra állítani. Lecsendesítette a76 másik paripát, amely ágaskodott lelőtt társa hullája felett. Aztán leszedte a szerszámot a döglött lóról, és a pandúrra várt.
– Jöjjön már, Bertók bácsi. A posta nem várhat! – kiáltotta az erdő felé.
A pandúr, mint afféle régi ember, nagyon jól tudta, hogy veszedelem esetén csak a rettenthetetlen bátorság segít, aki megijed: az elveszett. Sokszor rohant be ő pusztai csárdákba, egymagában is duhajkodó kapcabetyárok közé, és a karikásával csinált rendet. Sokszor nézett ő már szemközt halálmegvető bátorsággal futóbetyárok pisztolyával.
Azt hitte, hogy most is amolyan közönséges kapcabetyárokkal lesz dolga, akik nyomban megriadnak vérben forgó szemétől, kunkorgós bajszától.
De mily nagy volt meglepetése, amikor a várt szűrös, szalmás hajú, bojnyikképű szegénylegények helyett úriembereket talált a fák között.
Az első pillanatra körvadászatot rendező uraknak látszottak. Rövid városi bundákba, tollas vadászkalapokba voltak öltözve az erdei emberek. Ilyenek szoktak lenni a gazdatisztek, falusi jegyzők, körorvosok, ha étvágycsinálás szempontjából egy kis vadászatra indulnak.
A pandúrnak nem volt ideje észrevenni, hogy az öt vadászon úgy állott az úrias szabású ruha, mintha villával hányták volna rájuk. A parasztzsír, a betyárpenész kiütközött az arcokon, akármilyen álöltözetet vettek fel.
A pandúr első meglepetésében leeresztette fegyverét, meghátrált, megijedt az „uraktól”, mint afféle szegény vármegye cselédjének szokása.
Ez a másodpercnyi megdöbbenés volt Bertók bácsi veszte. Az egyik „úriember” előrántotta pisztolyát, és közvetlen közelből szíven lőtte a pandúrt. A lövés nagyot visszhangzott az erdőn, az öreg pandúr hanyatt esett a havon. Egyet-kettőt rázkódott, a szeme fehére kifordult, aztán olyan mozdulatlan maradt, mint az ősszel lehullott tar gallyak.77
A postakocsis hallotta az erdei lövést, várta vissza Bertók bácsit, de miután az nem jött, hirtelen rettenetes félelem fogta el. Leugrott a postaszánról, és vaktában futni kezdett.
Futott a mély hóban, mint egy komondor, de az erdőbe nem merészelt betérni, csak rémüldözve tekingetett a fehér fák közé.
Futamodásában egy feszülethez ért, amelyet az erdő szélén emeltek egy régi haramjagyilkosság emlékére. Ezen a helyen öltek meg három vásáros csizmadiát a húszas években. Az özvegyen maradt asszonyok emelték a feszületet a férjeik emlékére. A haramják a bitófára kerültek.
A postakocsis eszelős ember volt, de egyébként is olyan rettentő félelem uralkodott rajta, hogy nem tudta már azt sem, hogy mit cselekszik. Hirtelen elhatározással a feszülethez rohant, és felmászott annak öles magasságú gerendáján. Fel addig, ahol a bádogból alkotott Megváltó volt kiszegezve. A kereszten lekuporodott a kocsis, és vacogó foggal imádkozott ahhoz a mellette levő Emberhez, akit a latrok és istentagadók felfeszítettek.
Egy varjú, amelynek rendes üldögélőhelye volt a kereszt, rémülten csapott fel a levegőbe.
Az „úriemberek” pedig ezalatt kijöttek az erdőből, és keresni kezdték a postakocsist, hogy vele is végezzenek. Könnyen osztogatják a halált ott, ahol már van vezér a holtak élére.
Az „úriemberek” vezetője, egy köpcös, rövid nyakú, húsvágóképű férfiú, akinek arcát nem annyira a téli hideg marta fel, hanem a gonosz szenvedély, röviden parancsolt:
– Meg kell találni a föld alól is. A gazember mindnyájunkat elárul.
Két „úriember” balra fordult az országúton, kettő meg jobbra, a vezér maga ott maradt a pénzeszsákot rejtő postaszán mellett, rákönyökölt egyik karjával a sárga-fekete ládára, a másik kezébe az elárvult ló gyeplőjét fogta.
Egymagában állott a havas pusztaságon, mintha ő volna az egyetlen, utolsó ember, aki a tél birodalmában megmaradt. A kemény hidegnek, a csontig ható szélnek oda sem figyelt. Csak állott komolyan,78 megfontoltan a pusztán, a zsákmány felett, mint aki jogos tulajdonát őrzi.
A postakocsis keresésére indult „úriemberek” közül a Veszelka testvéreknek volt „szerencséjük”. Ők vették észre a feszületen kuncogó, nyomorult embert.
– Szállj le onnan! – kiáltotta mogorván az egyik testvér.
A postakocsis suhanc korában gyalogpostás volt a szegedi tanyák között. Vesztére felismerte az úri gúnyában is Veszelka Imrét.
– Imre bácsi! – jajgatott. – Ne bántson engem, sohasem vétettem én kendnek!
– Szállj le! mert érted megyek! – válaszolt még komorabban Veszelka Imre.
– Imre bácsi! – jajgatott tovább a szerencsétlen kocsis. – Ismertem kendnek az édesanyját is meg a Juliska húgát. Én vittem magukhoz a levelet egy karácsonyi napon, hogy Veszelka bácsi az illavai intézetben meghalt. Mért haragszik rám, Imre bácsi?
– Gyere le! – zördült fel újra az előbbi komor hang. – Ne járasd a szádat.
Aztán, mintha megkönnyebbült volna, vagy ravaszkodna, csendesebben mondta:
– Énhozzám hiába beszélsz. Nem én parancsolok itt, hanem a Sándor.
– A Sándor! – libbent fel valami láthatatlan szárny a feszület reménykedőjében. – Ismerem én jól a Sándort is. Szegedi gyerek vagyok én.
– No, gyere le! – szólt azután a betyár, és elfordult.
– A Sándor! – libegett még egy darabig a postakocsis földi szárnya, mint valami kis verébé, aki azt kiáltozza a vércsének, hogy ne bántsák egymást, mert földiek.
A betyár megfordult, miután elegendő düh és elszántság gyűlt volna benne:
– Hát nem jössz le! – ordította.
Lekapta a fegyverét, és szinte célzás nélkül a feszületre lőtt. Az ólom a megfeszített Krisztus testébe vágódott. A postakocsis most79 már nem szólt többet. Halálra váltan, szótlanul, mintegy kibékülve végzetével, ereszkedett alá a feszület lábán. Odalent katonásan megállott:
– Inkább engem lőjenek agyon kendtek, mint Krisztus urunk őfelségét.
A Veszelka fiúknak nem volt kenyerük a vérontás. Az egykori pásztorok szívesen vertek agyon valakit dulakodás közben, de védtelen, megadó embert nem sújtottak le.
A lehajtott fejű, végzetében csodálatosan megnyugodó postakocsist Rózsa Sándor elébe kísérték.
– Itt a kocsis – dörmögte Veszelka Imre lesütött szemmel.
Hát jó is volt, hogy a betyár lesütötte a szemét, mert Rózsa Sándor olyan pillantást vetett rá, mint egy ölésre rohanó oroszlán. A nyugodtnak látszó, széles ember megremegett, mintha belső földindulás rázta volna meg a tagjait. Az arca úgy elváltozott, hogy a szülő édesanyja nem ismerte volna meg ebben a pillanatban. A két szeme kidagadt, csaknem kiugrott, mint két fejsze, amely nyomban agyoncsapja az előtte állót. A foga oly vadul mélyedt ajkába, hogy kiharapott onnan egy darab húst.
A véres húsdarabot tenyerébe köpte, és Veszelka Imre arcába vágta.
Aztán egy mozdulattal előrántotta kétcsövű pisztolyát, és a kiterjesztett karral, lehajtott fejjel álló postakocsis bal mellének irányította. Meghúzta a ravaszt, a fegyver eldördült, a kocsis hanyatt vágódott egyetlen jajszó nélkül.
– Vigyétek a fák közé! – kiáltotta vért köpdösve Rózsa Sándor, anélkül hogy egyetlen pillantást vetett volna a holt emberre.
Ebben a pillanatban feltűnt valaki az erdőszélen, akit itt senki sem várt, akinek jövetelére senki sem számított, aki oly váratlanul jött, mintha az égből szállott volna alá… Egy leányka.
*
Batyut cipelt a lányka a hátán, mint a népmesében a vándorolni járó királykisasszony. És az erdőszélen olyan nagyra nyitotta a szemét,80 mint a napraforgó tányérja. Kis csizmái elakadtak a hóban, mintha nem tudnának tovább menni. Tizenhat esztendős volt, mint ahogy a tizenhatodik napon legszebb a violaszál.
– Juliska – dörmögte Rózsa Sándor, és komoly elhatározással, mint a végzet, elindult az önkéntelen szemtanú felé, hogy azt örökre elnémítsa. A rövid bundája zsebében a pisztoly agyát kereste a keze.
– Juliska, Veszelka Juliska, hogy kerülsz ide? – kérdezte a rabló mély hangon, mintha a hóhér sajnálná áldozatát.
– Szolgálatot megyek keresni Félegyházára, Sándor bácsi – felelt a leányka, minden félelem nélkül.
– Hát van lelke az apádnak, hogy ilyen télidőben egyedül ereszt útnak?
– Az én apám, szegény, egész nap azt számítja magában, hogy mit csinálna, ha gazdag ember volna. Meg káromolja ezt a nagy térséget, ezt a nagy pusztai ürességet. Inkább lenne bányatulajdonos, mint űrtulajdonos. Hát kendtek, Sándor bácsi, mit csinálnak itt?
A kisleány oly folyékonyan beszélt, mint a falusi vizsgán a betanított növendék a tanfelügyelő előtt.
Ez a leány a harmadik Veszelka fiúé volt, a hőbörtös Veszelkáé, mint ezen a környéken nevezték.
Ez a Veszelka fiú arról volt híres, hogy Amerikában is járt. A múlt század közepén! Onnan mindenféle bogarakkal tért vissza a kecskeméti tanyákra. Tíz évig matróz volt egy hajón, és ezért különb embernek képzelte magát, mint az alispán. A leánykáját angol szavakra tanítgatta, mint valami papagájt.
– Hát kendtek, Sándor bácsiék? – ismételte Juliska. – Tán bizony valami rossz dologban járnak idekint az erdőn?
– Nem járunk mi, lányom, csak a csapáson… Tudsz-e imádkozni, Juliska? – kérdezte Rózsa Sándor, és valahová nagyon messzire nézett a felleges, szürke égboltozatra.
– Miért kérdi, Sándor bácsi? Tán imádkozzak a kend bűnös lelkéért? Kéretlenül is megteszem én azt, mióta azt beszélik Sándor bácsiról a tanyákon, hogy véres a subájának az alja.
Rózsa Sándor valami sóhajtásfélét nyomott el. Nemigen szoktak81 vele ilyen hangon beszélgetni azok, akiket ő megszólított az úton. De valahogyan nem fogta most a keze teljes bizonyossággal a pisztoly agyát, pedig az elhatározása azt sugdosta a fülébe, hogy ne habozzon a kis tanú eltüntetésével. Csak éppen azon gondolkozott, hogy nem jobb volna-e a gyermek elpusztítását a Veszelka fiúkra, a nagybátyjukra bízni. Azoknak a kezéhez még ma úgysem tapadt embervér.
– Hát csak imádkozzál tovább, lányom. De el ne mozdulj erről a helyről.
– Dehogy megyek tovább – felelt Juliska. – Már csak azért se mennék, nehogy kendtek valami rossz dolgot cselekedjenek azzal a postakocsival.
Rózsa Sándor megfordult, mintha a mennydörgős mennykő csapott volna le a háta mögött. A keze – az a nyúlfekvés nagyságú, kegyetlen keze megszorította a pisztolya agyát. No, Veszelka Juliska, te kis pulykatojás arcú, kerek szemű, kacsafark hajzatú pusztai leányka, akit boldogtalan sorsa Rózsa Sándor útjába vezetett, most ütött az utolsó órád! Elmégy a többiek után abba a nagy kertbe, melyet Rózsa Sándor temetőjének neveznek.
De mégsem akarta a rablóvezér a Veszelka fiúk tudta nélkül a másvilágra küldeni kis rokonukat.
Belépkedett az erdőbe, és megkereste a bandát, amely a fák alá rejtőzött, amikor észrevette a jövevényt. Hókupac emelkedett már akkor a vén pandúr és a postakocsis felett. Csak itt-ott mutatta egy letaposott vércsepp, hogy valami nem mindennapi dolog történt errefelé.
– Te Imre, kinek van köztetek méhmagzat kisujja a ruhájába varrva? – kérdezte Rózsa Sándor.
Egyik sem felelt a négy haramia közül. Tudták, hogy nem ok nélkül kérdezősködik Rózsa Sándor a babonás dolgaik után. Nagyot kell tenni annak, aki azt bevallja.
– Tegnap még mindegyiknek volt a zsebében zártörő fű meg magzatujj – dörmögte a vezér, és körüljáratta komoly, nagy szemét.82 – Aki a zsákmányban osztozkodni akar, annak tenni is kell valamit érte.
– Megtettük a magunkét! – felelt dacosan Csecse Flórián, a dezentor huszár, aki legkevésbé félt a bandából Rózsa Sándortól. (Mert még nem ismerte.)
Ha már két gyilkosság nem történt volna ezen a napon, Csecse Flórián még a mondatot se fejezhette volna be.
A Névtelen a pajtása védelmére sietett.
– A cigánynak, akit a kocsi mellett őrnek hagytunk, annak van mindenféle babonás dolga. A minap is dicsekedett vele, hogy őt nem fogja se golyó, se kötél.
– Hívjátok a cigányt!
Névtelen eliramodott a cigányért az erdő túlsó felébe. Talán örvendezett is a versíró rablólegény, hogy elmehetett.
Rózsa Sándor széles hátát egy faderéknak vetette, és néma, lelkig ható tekintettel vizsgálta cimboráit. Nem látszott habozás az arcán. Mikor szokott ő habozni, ha a nyomokat kellett eltüntetni maga mögött? Ki látta valaha Manfrédot, a kalózt sírni? Ki látta Rózsa Sándort megtörni akármilyen feladat előtt is? Ki mondhatná el százezer holdnyi pusztaságon, hogy látta ingadozni a gránitszívet, gyengének a lesújtásra felemelt kart, kegyelmezőnek a halálosan komoly szemet?
A juhászos hajzatú Veszelka Imre, aki már negyvenesztendős korában galambősz volt, mint valami pátriárka, és olyan becsületes szeme volt, hogy az ember kedvet érzett magában arra, hogy komájának meghívja, nagy hallgatás után megszólalt – mintha a pincéből jönne hangja:
– Miért nem ölted meg a Juliskát, ha már egyszer látott? Minket nem látott a leány, mert az erdőben voltunk.
– Mindegy az a holtnak, hogy kit vagy mit látott! – felelt a haramja. – A másvilágon nem árulkodik senki.
Veszelka József, a testvér, a némaság megtörésével nekibátorodott:
– Ez a leány éppen elkelne szolgálónak a keceli csárdába…83
– Hogy a guzsalyán megfonja a nyakunkra a kötelet – felelt Rózsa Sándor, és rövid, vállára nőtt nyakán kidagadtak az erek. – Legjobb annak, aki a föld alatt van. Annak már örökre meg van törölve a szája a szalonnától.
A cimborák fél szemmel a hókupacokra néztek. Vajon nem mozdul-e valaki azok közül, akiket mindvégig való hallgatásra odatettek? A szél átsüvöltött néha az erdőn, és a felhányt hósírokról lesodort egy maroknyit, mintha ébredezne odalent valaki.
Most törtetés hallatszott az erdőn. Peti, az óriási cigány jött meg futólépésben, ő már ismerte Rózsa Sándor kezét.
A haramjavezér a ritka fákon át a keresztútra mutatott, ahol egy levágott akácfa törzsén, ölbe csüggesztett kézzel, szelíden félrehúzódott fejjel üldögélt Juliska, mint az élet kis vándora.
Egy-két szót dörmögött Rózsa Sándor a vadképű legény fülébe. A cigány kivonta pisztolyát, és hosszú, halk léptekkel közelgett a leányka felé. Az csendesen nézte a lopakodva közelgő szörnyeteget. Nem futott el, nem is gondolt menekülésre – hiszen tudta, hogy egyik oldalán Mihály arkangyal, a másikon Uriel áll.
– Pandúrok! – kiáltott fel hirtelen, mint az ostorcsattanás, Veszelka Imre, aki elfordult a társaitól, hogy ne lássa a gyilkosságot.
A szentesi úton, a fehér havon, három lovas pandúr közelgett. Elöl a csendbiztos, mögötte a két legény. Hová, merre mentek ebben a téli időjárásban? A lovaik árnyékot vetettek a szikrázó hóra, a gúnyájuk fehér volt a zúzmarától.
– A kocsira! – kiáltotta Rózsa Sándor. – A leányt hozzátok magatokkal.
A galambősz Veszelka Imre ugrott ki az erdőből, kiverte a cigány kezéből a pisztolyt, megragadta Juliska karját, és a keresztútról az erdőbe rántotta magával. Aztán vad csörtetéssel iramodott társai után.
A haramják, mint felriasztott vaddisznók, törtettek át az erdőn. Fiatal fákat döntöttek ki rohanásukban, bokrokat tapostak le, falatozó vércsét sikoltva rebbentettek fel a fák koronáján, felébredt bagoly suhant havat szórva az erdő sötétebb része felé.84
Juliska a Veszelka Imre karján könnyes szemmel, lihegő szájjal, minden erejét összeszedve rohant a betyárok után. A kis, ruhaneműcskével megrakott batyuja félrecsúszott a vállán, a fejkendőjét leragadta egy tüskés ág.
– Csakhogy nem tettek kendtek semmi rosszat azzal a kocsival, Imre bácsi – szólott a leányka a futamodás közepette imádságos hangon.
– Hallgass. Te vagy az oka mindennek – csikorgott a galambősz haramja.
A leányka az ég felé fordította a szemét. Éppen egy darabka kék ég mutatkozott a feje felett, a fák fehér koronái között.
A könnyű kis szekeret Rózsa Sándor érte el elsőnek. A bakra ugrott, és megragadta a gyeplőszárat.
A betyárok úgy ugráltak fel a szekérre, mint megelevenedett búzazsákok. Rózsa Sándor egy másodpercre hátranézett, aztán belehajtotta a lovait az úttalan, hóborította messziségbe.
Senki se követte őket. A két véres árny ott maradt a hó alatt, legfeljebb akkor kelnek útra a betyárok rémítgetésére, ha a szélmalmok síkságon felveszik fehér ingükre fekete ruhájukat.
