4
4
Mancinál hiába hivatkozott Ilonkay ama élettételére, hogy csak tapasztalt, gyakorolt, minden tekintetben felvilágosodott nőt hajlandó feleségül venni, mert nincs ideje az „óvodától a léghajóig” minden iskolába végigkísérni a nejét, Manci ábrándjai messzire kószáltak Ilonkaytól, akinek még a foglalkozását se tudta – ugyanezért Ilonkay elmozdult a kávéházi pénztár mellől. Kíváncsisága felébredt Miguelné iránt, aki a vágtató ló hátáról ugrott le, hogy férfi nyakába vesse magát. Az ilyen produkciók hasonlatosak a szöktetésekhez, a válásokhoz és más erőszakos eszközökkel létrejött szerelmekhez, amelyek nem egyszerű „kisztihanddal”, „kezétcsókolommal” kezdődnek és fejeződnek be. Szívesen vette tehát Miguel meghívását a már említett családi ereklyébe, amint falusi lakát az egykori lovardaoktató nevezte.
Miguelné babonás volt, mint minden udvarhölgy, aki életében mindig külső körülmények és személyek révén érzett örömet vagy bánatot, ugyanezért félt az új emberekkel való megismerkedéstől, akik megszokott életében esetleg felesleges változásokat idéznek elő, információt kért a jövendőbeli látogatóról.
– Neve olyan, mint egy vándorszínészé, vajon jelleme is? – kérdezte Miguelt, miután az egyetlen férfi volt, akitől kérdezhetett valamit.596
– A nők bolondulnak érte – felelt Miguel. – Minden kasszíroslány jegyességben él vele.
Egy udvarhölgynek, Miguel véleménye szerint, éppen elég volt ennyi információ arra nézve, hogy a legnagyobb közönnyel fogadja a látogatót, miután a férjek rendszerint nem is azért hívnak vendéget a házukhoz, hogy az asszony szívdobogva várja azt. Hadd szórakozzon néhanapján az asszony, mondják magukban a férfiak, akik mindenféle kardnyelőket, bűvészeket, zsonglőröket mutatnak be a feleségüknek.
Ha a külvárosi pincérleányokat, cukrászkisasszonyokat, kasszírnőket még nem felejtett lovas főhadnagyon kívül az udvarhölgynek más férfiismerőse is van: az nyilván megkérdezi, hogy vajon minek ide a házba az a sártaposó mérnök, aki a kasszírnők emlékkönyveibe írandó versecskéken töri a fejét, amikor a legnagyobbszerűre gondol életében?
Az egykori udvarhölgynek azonban elszánt házassága óta a vetőkártyabeli filkókon kívül nem voltak más férfiismerősei, s így nem csodálható, hogy a kártyavetés közben, amelyet Miguelné mindennap elvégzett, mint valamely szertartást, a lovagok helyén egyszer csak megjelent az ismeretlen Ilonkay kártyája.
(Nem csodálható ez olyan érzékeny lelkű nőknél, akik emlékeznek a kézcsókokra, amelyeket itt-ott kaptak nevezetesebb emberektől, elteszik emlékbe a szavakat, amelyeket valamely herceg jókedvében vagy unalmában odavetőleg mondott nekik, elraknak a szekrény fiókjába csipkedarabokat abból a ruhájukból, amelyben valamely „szerencse” érte őket…) És méghozzá Miguel, aki sötétzöld, testhezálló redingotját csak akkor vehette fel, ha a városban komoly tennivalója volt, ugyanezért a falusi lakban mindig a városra (s az ottani kasszírnőre) gondolt, és aki ugyanezért magasztaló szavakban, irigykedve emlékezett meg elbeszéléseiben barátjáról, Ilonkayról (aki akkor telepedik le Manci mellé, amikor ahhoz kedve van).
– Olyan élete van, mint egy fehér hím szamárnak – mond Miguel, amely kifejezésével mindig azokat illette, akiket irigyelt. Senki se látott még fehér hím szamarat, nyilván Miguel se, akinek legtöbb dolga hajdanán inkább lovakkal volt, de éppen azért irigylésre méltók azok az emberek, akik a fehér hím szamarakhoz hasonlítanak.
Mikor Ilonkay a falusi lakban megjelent, dolga körülbelül el volt597 végezve az egykori udvarhölgynél, aki szerelmében még azt is megreszkírozta, hogy a ló taposson rá, amikor a nyeregből Miguel karjai közé zuhant.
