Szemere Miklós, de genere Huba, a magányos gavallér
Szemere Miklós, de genere Huba, a magányos gavallér
Ama másik Szemere Miklós, akiről az irodalomtörténelemből úgy emlékezünk, mint a lasztóci remetére, főleg verseivel tette magát nevezetessé: – mai hősünk verseket nem írt, de annál több följegyzést tett noteszkönyvecskéibe lóverseny-fogadásairól, kártyaveszteségeiről. De írt naplót is, de ennek a naplónak nem emberek voltak a szereplői, hanem nemes paripák, amelyeknek futamodásait napról napra figyelte.
…Amikor az élet sokféle körülményei között elnézegettem ezt a furcsa embert, gyakran megfordult a fejemben, hogy ez a férfiú, a régi osztrák–magyar külföldi diplomáciájának tagja, tulajdonképpen nem született arra a kalandos játékos pályára, amelyet befutott, hanem egy292 sokkal kalandosabbra, amelyet a költők szoktak bejárni a csillagok felé menetelükben.
A játéknak volt nagy tehetségű költője Szemere Miklós. Zemplén vármegyei, egyszerű nemesi családból származott, amely jó darab ideig nem volt honfoglaló, tehát fejedelmi családnak elismerve, mint a Majthényiak, a Kállayak – végre első Ferenc József adta meg a hozzávaló engedélyt, hogy a valódi Szemere melléknévül a de genere Huba jelzőt használhassák hivatalos okiratokon is. A legenda szerint a királyi elhatározásban nagy része volt egy sokat emlegetett bécsi színésznőnek, aki szép, antik bútorokat kapott Szemere úrtól.
Általában ez az úr mindig ajándékozott, könnyű kézzel, mint egy játékoshoz illik, és könnyű szívvel, bölcs ember szokásaként. Akinek nem ajándékozhatott: azt megvendégelte, tejben-vajban fürösztötte, betegre etette asztalánál. Csak egyet nem ajándékozott senkinek: a barátságát.
Külsőleg zordon volt, mint ahogy gyermekkorunkban a rablólovagokat elképzeltük.
A hangja rendszerint panaszos volt, mint akár az igriceké, akik őseik ügyes-bajos dolgairól panaszkodtak; de ha fölemelte a hangját, hasonlított az a száz esztendős nádasok fölött repülő szélkiáltó madár hangjához. Ugyanezért sohasem dalolt, akármilyen megejtően vonta fülébe az öreg Berkes, majd Benczi Gyula, későbben az a kis tót cigány, Sovánka, akit a saját használatára hozatott az ország görbe részéből. Azt lehetne mondani, hogy zordon volt még mulatságai közben is – nővel sohasem látták őt táncra perdülni, ha a táncoláshoz jött kedve, egyedül, magányosan járt el valamely különös, leventés táncot, amelyet tán manapság is járnak az öreg juhászok az alföldi csárdákban.
Egyébként külseje mindenben egyező volt azzal az embertípussal, ahogyan a történelemtudósok az ősmagyarokat leírják.
Zömöknek és széles vállúnak lehetne őt mondani, ha a sötét színű európai ruházat nem segítette volna alakját kaszinóképessé tenni. Úgynevezett kerecsenszakálla volt, mint ahogy Huba vezért látjuk ábrázolni a róla elképzelt képeken, összevonta a szemöldökét, amikor valakit figyelmesen nézett, mint akár az az ázsiai előőrs, aki először nézett szét a tokaji Kopaszhegyről az alant elterülő alföldi tájékon. A haja barna és sűrű volt, mint a medve szőre; a bajsza lógós, rendezetlen, amint keleti293 urak között dívik a bajuszviselet. Testgyakorlat céljából ólommal bélelt, rövid pálcát hordott a kezében. És mondják, hogy nem mindennapi testi erőről tett bizonyságot, amikor egyszer, boros fővel az urak a kaszinóban összeverekedtek.
Még a kezéről kell elmondanom, hogy az ápolt volt, mint egy orvosprofesszoré.
Ha tehette volna, minden egyes kézfogás után megmossa. Rövid ujjú, széles kéz volt ez, amelyen sohasem volt gyűrű (bár ezt az ékszert kedvelte); semmi jel sem mutatta ezen a kézen, hogy annyi sok teendője van ezen a világon. Koldusoknak és egyéb szegényeknek ád az egyik percben – míg a másikban tudatlan urak elől húzza el az aranyhalmazt egy ügyes mozdulattal. A vívólecke alatt szilárdan állott ebben a kézben a kard, sem az öreg Keresztesi, sem az öreg Santelli nem tudták kiütni (vagy talán nem is akarták), ha pedig kártyacsomagot vett föl ez a kéz, a kártyacsomag mintegy megelevenedni látszott. Tisztelegve jöttek elő a hetesek és a disznók, a kártyakirályok és királynék, amikor a mester fölrázta az alvó paklit, mint a cél előtt szokás a versenylovat.
A bécsi Teréziánumban nevelkedett… mint ahogy a nagyralátó magyar családok ideküldték fiaikat, hogy kellő ismeretségekre és barátságokra tegyenek szert, amelyeknek majd az életben hasznát vehetik. (Később, a nemzeti elszegényedéssel megelégedtek már ugyanezek a céltudatos szülők, ha fiaikat a Ludovika Akadémia egy-egy alapítványi helyecskéjére tudták elrejteni.)
Akkoriban valóban olyan növendékei voltak a Teréziánumnak, akik bizonyosan viszik valamire az életben, ha nyugodtan megmaradnak abban az irányban, amelyet tanáraik kijelöltek részükre. Nyilvánvaló volt, hogy Ferenc József örökké uralkodik a Monarchiában; – nyilvánvaló volt, hogy a bécsi Burgban a zsandárok legföljebb csak akkor teszik le lófarkas sisakjaikat, ha a II. Józsefről elnevezett szomorú traktusból szívderítés céljából pohár sörre a szemközti kiskocsmába mennek; – nyilvánvaló volt, hogy ezek az ifjak, akik a Teréziánumban a nagy császárnő emlékezetére szabott egyenruhát viselték: nem maradnak minden pártfogás nélkül azután sem, amikor az iskola falait elhagyják. Hősünk azonban csaknem keresztet vont azokra a délibábos tervekre, amelyeket az ábrándos zempléni rokonság kiókumlált.294
Szolgált a követségnél Szentpétervárott. Amikor az az ezertornyú Moszkva vetélytársa volt, és a cári palota rejtelmes, fehér asszonyairól, a nihilisták földalatti szervezkedéseiről, Szibéria vigasztalhatatlanságáról, Kaukázus hercegnőiről írott Puskin-költemények, valamint a Dosztojevszkij-regények kezdtek eljutni Magyarországba is. Nem valószínű, hogy a tatárképű követségi titkár különösebb emlékeket hagyott volna hátra akár Alekszandra vagy Tatjána hercegnő szívében, akár csak egy táncpalotabeli, elszánt vengerka emlékeiben, hiszen ezen a tájon, a szép, hosszú bajszú, szőke orosz férfiak voltak divatban, akikkel legföljebb az ügyes francia táncmesterek kelhettek versenyre – a tatárképűek közül maguknak a kánoknak sem volt valami különösebb sikerük. A pétervári expressz dohánybarna hálókocsija minden jelentősebb lelki emóciók nélkül röpítette hősünket nyugat felé.
Sokkal érdekesebbek voltak azok az évei, amelyeket a római osztrák–magyar nagykövetségnél töltött. Az olasz vasútállomásokon még minden élelmes cicerone Garibaldi véres ingének egy foszlányával várta a magyar pasasérokat, de a „csizmán” már visszavonhatatlanul a hosszú bajszú Umberto uralkodott. A férfiak kifáradtak a forradalmak ünnepeiben, az olasz nők ünnepélyei következtek – azok a virágkorzók, karneválok, narancsszüretek, amelyekről annyi émelygős rajongást olvastunk a nyolcvanas esztendőkben a magyar írók tollából is. A cári főváros Volga-kék szemű hercegnői után észvesztő, cigányos, Néró bacchánshölgyeinek maradékai, Romulusz és Rémusz fiúutódjai jelentek meg a követségi bálon. Az ázsiai képű titkárnak itt némi sikerei is voltak a hölgyvilág környezetében, mert hiszen ezen a földön a patríciusnék mindig arra voltak büszkék, hogy ők tartják a szolgálatukban a lehető legkülönösebb rabszolgákat. Legalábbis bizonyos római érdekeltséget enged sejtetni az a levelezés, amelyet az egykori követségi titkár még azután is évekig fenntartott egy nemes hölggyel, miután a követségi szolgálatot véglegesen otthagyta. A szolgálat megszakításának némelyek szerint az volt a döntő oka, hogy az idegen gavallér egy este barátaival betévedt a római nobilik kaszinójába, ahol becsületszóra százezer lírát veszített el a kártyán. Özvegy Szemeréné Zemplén vármegyéből ugyan nyomban elküldte a szükséges összeget, de egyúttal tudomására hozta fiának, hogy továbbra nem állhat rendelkezésére. Róma felől egy megcsalódott, hivataláról lemondott követségi titkár közelgett Pest felé, igaz, hogy üres volt a zsebe, de a névjegyére már odanyomathatta a neve alá, „R. et. Imp. Chambellan”.295
Az a római százezer líra Pesten hozogatni kezdte a kamatait… Nézzük, milyen volt az a város, ahol az olasz kockavetők által okozott károkat majd megtéríteni kell.
Akkoriban – sőt talán azóta is mindig – a negyedik kerület, az úgynevezett Belváros volt az a hely Magyarországon, ahol egy előkelő úriember életének java részét eltölthette. A Váci és Koronaherceg utcában még álldogáltak azok a heptikás külsejű, kanálisszagú emeletes házak, amelyekben a patrícius családok laktak, ahol eladó lány is akadt a háznál. Ezeket az előkelő családból származott eladó leányokat többnyire a Hatvani-kapu közelében levő „Arany Sas” szállodából volt szokásos megostromolni. Állott ugyan a „Vadászkürt”, a „Magyar Király”, a „Budapest” és a többi nevezetes fogadó a Belváros szívében, de az a vidéki fi, aki nem csupán a mulatozás céljából járt Pestre, hanem modern argonauta módjára itt aranygyapjút akart szerezni: valamely babonaság folytán az „Arany Sas”-ban szállott meg, (hogy innen majd bizonyos idők múltával áttegye kvártélyát az öreg Glück által építendő „Pannóniá”-ba).
Itt dörömböztek a Pest megyei urak, akik mindenféle új csárdásokra tanították Rácz Palit vagy Berkes Bélát, amely csárdásokkal a közelgő farsangban a gazdag pesti kisasszonyokat akarták meghódítani. Itt lakott egy része azoknak a „muskatérosoknak”, akik az öreg Dumas regényeiből jöttek Pestre, és itt „terrorista” név alatt működtek a közeli „Fiume” kávéházban. Steuer Gyula, a kávéház megalapítója megértően bólongatott, hiszen ő is volt valamikor fiatalember. (Itt tanyázott a híres Vidats Jancsi, aki nagy erejével tűnik föl. Ráth Karcsi, aki fogadásból üti pofon az első szemközt jövő embert az utcán; Kossa Feri, Kauser Jenő és a többiek, akikről a Krúdy-regényekben olvastunk.) Ebédelni a „Pipá”-ba vagy a „Szőlőlevél”-hez jártak az „Arany Sas”-beli gavallérok, mert a „Sas” eldugott, udvar felé eső ebédlőszobájában nemigen találkozhattak azokkal a bőerszényű vidékiekkel, akiket az utcai élet forgatagából könnyűszerrel kiszemelhettek akár a „Szikszay” sarokablakából, akár a „Korona” kávéház lózsijából. Esténkint a „Flóra-Saal” vagy a „Blaue Katz” járta, ahol D’Artagnan más hiányában a csaposlegénnyel vívott párviadalt, míg a többi „testőrök” az akkori Pest primadonnáinak, Waldau Zsanettnek, a Niemayernek, a Honettnének vagy Mircl Lénernek tették a szépet. Nem volt haszontalan dolog az itteni éjszakázás, mert itt szokott éjféltájon megjelenni Albert, a walesi herceg is a mellé szolgálattételre beosztott Esterházy gárdaezredessel, valamint296 Renz Oceánával, aki ama nevezetes cirkuszigazgatónak volt lovaslánya. De ide zúdultak be kocsmajárás után azok a hetyke vidéki emberek, akik otthon, hazájukban legfeljebb piros szegélyes sláfrokban merészelnek járni ilyenkor, itt azonban arasznyira kidagadt a mellük, amikor bemutatkoztak a „testőröknek”.
– Csak idevalók vagyunk a szomszédba, a Nyírségbe.
– Oda, ahol csak annyi a differencia, hogy Tiszalökön kilökik az embert, Tiszadobon meg kidobják?
…Jobb híján ebben a társaságban kezdte újra fölvenni pesti pályafutását a tegnapi követségi titkár, az „Arany Sas”-ban bérelt ő is szobát, habár soha életében nem hódolt mértéktelenül sem az italnak, sem a nőknek. De társadalmi rangja nemigen segíthette őt előkelőbb környezethez, habár mint a diplomáciai testület tagja, természetszerűleg tagja volt a Nemzeti Kaszinónak is.
Ó, de ez akkoriban még nem volt olyan nagy jelentőségű dolog, mint a későbbi években, amikor a fertálymágnások és az igazi mágnások Tisza Kálmán politikája révén szemközt kerültek egymással.
Az öreg Tisza adta ki a jelszót, hogy a magyar középosztályt meg kell menteni a biztosan bekövetkező pusztulástól.
Ha történelmi regényt írnék, sok mondanivalóm lenne erről a dologról – utóvégre itt kezdődött Magyarország egyik legkülönösebb korszaka, az emelkedés, a dölyf, az uraság, a panama atyafiságos korszaka, amely nem is végződhetett másként, mint a bekövetkezett hősi halállal. Ebben az időben válott szinte nóbel divattá (amelyet mindenkinek meg kellett tartani, mint akár Kalocsa Rózsa illemkönyvének a paragrafusait) az a szokás, hogy a körülbelül egyrangú, egyforma származású férfiak „letegeztek” tekintélyesebb, idősebb urakat, igaz, hogy mindig megadták az urambátyám címet is. A régi magyar urak, még ha vér szerint való rokonság fűzte volna össze őket, akkor is nagyon mértékletesen bántak a tegeződéssel. Inast, hajdút, parasztot volt szokás te-nek szólítani. Igazi úriember a feleségét is magázta.
(Mielőtt ettől a témától, e múlt századbeli Tisza-korszakbeli találmánytól végleg elválnánk, meg kell azt jegyeznem, hogy a téglási Dégenfeld kastélyban, ahonnan Tisza Kálmánné származott, hangzott el legelőször ez a szó: dzsentri, amelyet Magyarországon mindenki felkarolt. Dzsentri volt a vármegyei útmester, ha ypszilonnal írta a nevét, és297 dzsentri a földesuraság, aki még valamit megmentett ősei vagyonából. Ebben az egy szóban sikerült a szertehúzó magyar középosztályt Tisza Kálmánnak egyesíteni, hogy aztán úgy megnyergelje, mint se azelőtt, se azután nem sikerült senkinek. Az öreg Tiszáné, bár Dégenfeld kontesz volt, külsőségekben nagyon szerette az egyszerű, falusi kálvinista papnékat utánozni. Ha Gesztről Szalontára ment kocsiján, kalapot tett ugyan a fejére, de a kalapot fekete fejkendővel kötötte le. Tisza Kálmán is megmaradt halála napjáig a dzsentri vezérének, mert nem fogadta el sem a többször felkínált grófságot, sem báróságot. – Bár a műveltebb emberek már akkor is tudják Magyarországon, hogy Angliában, ahonnan ez a szó ered: egészen más jelentősége van a dzsentrinek, már javában alakulóban van az Országos Kaszinó, amelyet manapság is rövidesen Dzsentri Kaszinónak szokás nevezni.)
Így verte az első éket Tisza Kálmán a magyar társadalomba. Hősünk a Nemzeti Kaszinó mellett maradt, miután amúgy is rövidesen bontani kezdik az Újvilág utcában az „Arany Sas”-t, hogy az új nemesi kaszinót felépíthessék helyére.
A Nemzeti Kaszinó-beli öreg urak, akik eddig békességben olvasgatták a bécsi lóverseny-újságokat, vagy forgatták a londoni képeslapokat, ijedten néznek körül, amikor az eddig szinte ismeretlen ifjúság betódul a Hatvani utcai kapun. Grófok és bárók voltak ugyan valamennyien a jövevények, de idáig legfeljebb annyit lehetett róluk hallani, hogy Herzmann söntésében próbálgatták ki erejüket a fiákereseken. A kaszinóban napról napra megjelenik Berkes cigánybandája, a walesi herceg is itt vagdalja földhöz a pezsgőspalackokat. Takova grófja, az exkirály itt töntörög dagadt szemeivel és délszláv álmosságával, az éjjeli fiáker, amely lassú, megbízható tempóban szokta hazafelé szállítgatni már éjféltájon a kaszinói urakat közeli lakásaikra, még hajnaltájban is alig győzi a fuvart. Tarka mellényes, sanda tekintetű lókereskedők, whiskyszagú idomárok és szerződéskereső zsokék tanyáznak a kaszinó előszobáiban, akiknek valaha ide belépniök sem volt szabad, akik valamennyien egy újonnan feltűnt kaszinói alakra várakoznak, Szemere Miklósra, a tegnapi követségi titkárra. Annyi bizonyos, hogy a Matchless-Comp, amely az újonnan alakult versenyistálló neve volt, nagy szerencsével kezdi szerepléseit a tavaszi lóversenynapokon. Régi turflátogatók, akik saját előadásuk szerint a kisujjukban hordozzák a több évtized előtt megjelent Turf-Kalendereket is, tanúságot tehetnek a szövetség sikerei mellett.298
De nekünk nem célunk most a zöld gyepre kalauzolni olvasóinkat, hiszen mindnyájan emlékezhetünk rá, hogyan tette népszerűvé a pesti lóversenyt Batthyány Elemér, hogyan szorították fel az emelvényekre a kokottok és a polgárasszonyok a mágnáshölgyeket és ugyanekkor a szabadnapos pincérek az urakat, akik valóban rajongó áldozatokat hoztak a sportért.
Más úton kövessük tehát hősünk nyomait, mert hiszen a lóverseny körül való szereplésében kiismerhetetlen volt ő – ravaszabb bármely lókupecnél, aki a lóverseny hazájából, a szigetországból valaha útrakelt, hogy a kontinensen bizonyos zsákmányt találjon. Egykedvűségénél csak lovai hűsége volt jellemzőbb, amelyek legtöbbször figyelembe vették a gazda szándékát, amikor orrukat átnyomták a célkarikán.
Nézzük meg őt új otthonában, a „Griff”-ből lett „Pannónia” fogadóban, ahol az udvari traktusban mindig olyan levegőben élt, mintha történetesen nászutasok fülledt ágyait szellőztetnék a folyosón.
Életmódjára nézvést igénytelenebb volt, mint egy trapézművész, akinek józanságából és testi erejének egészségéből kell magát fenntartani. Viszont jellemére nézve gőgösebb volt, mint a becsületére legkényesebb szépasszony, aki sohasem tesz semmit, amiért rosszat mondhatnának reá a városban.
Napjának nagy része levelezéssel telik el, mert diplomata korában megtanulta, hogy a kabinetekben azért tartanak írnokokat és titkárokat, akik jobbra-balra elküldözzék azokat a leveleket, amelyek arra jók, hogy a fejedelmek udvariasságát sehol se felejtsék el… Levelezésben van jóformán az egész külfölddel. Angliában éppen úgy vannak barátai a lordok között, mint a tipszterek között. A lordokkal világpolitikáról konverzál, a lókupecekkel bizonyos lovakról, amelyeket ekkor meg ekkor nagyobb összeggel szándékozik megfogadni, hogy azok győzelmes futásukkal bőségesen fizessenek a bizalomért. És amikor elmegy az angliai posta, beszólítja Pályi Ede doktort, akivel legalább félóráig eldiskurál a magyar politikáról.
A bécsi vonat mindig sok újságot és levelet hoz, mert a császárvárosban talán több ismerőse és barátja van, mint Pesten. Van dolga a lila tintás kalamárisnak, amíg minden egyes levélre elmegy a megfelelő válasz. Néha gyertyát is kell gyújtani e levelek lepecsételéséhez, mert pénzküldemények kelnek útra olyan emberek részére, akiknek némi299 hálával tartozik, vagy akik még az életében hasznossá válhatnak. Persze, nem a Rothschild báróval való levelezéséhez van szükség a pecsétviaszra – a bécsi Rothschild iránt érzett barátságát már akkor dokumentálja, amikor körülbelül kétszer annyi letétet helyez el pénztáránál, mint a Bank of Englandnál.
Ellenben élnek Bécsben is barátai a Jockey Clubban, akikről nem szabad megfeledkezni Pesten sem.
Öreg hercegek, akik már senkitől sem kapnak levelet – vagy fiatal grófok, akik nagy kitüntetésnek veszik, ha egy olyan tekintélyes sportsmantól, amilyennek Nic. von Szemerét ismerik a Monarchiában, levelet kaphatnak. És ott laknak a régi iskolapajtások, akikkel együtt tanult valaha a Teréziánumban, akiknek egy része magas rangú hivatalnok lett az Udvarnál vagy valamely legmagasabb Házhoz tartozó minisztériumban, akik majd bécsi időzése alatt a „Sacher” szállóban fölkeresik, hogy elmondják a legfrissebb pletykákat az udvar és az arisztokrácia köréből.
És még lakik valaki Bécsben, akinek tiszteletteljes megközelítése most már nagyobb feladatot ró hősünkre, mint ama öreg mágnásasszonyok meghódítása, akik Szent István napjának délutánján a Ferenc barátok templomában imádkoztak, hogy egy Eltoli nevű versenyló híven fusson a városligeti gyepen. Ez a megközelítendő hölgy senki más nem volt, mint a Burgtheater művésznője, az új csillag, aki a monarchia egén feltünedezett.
Az öreg barátok már régen besúgták Bécsben, hogy I. Ferenc József Hietzingben egy kis kerti kapun szokott délután a művésznő látogatására járni, és kártyást játszanak kettesben.
Nos, hát ennek a hölgynek jóakaratát elnyerhetni éppen az volt segítségére Szemerének, akit mindig személyes ellenségének tartott, az osztrák császár.
– Jer, szép emlékezet, kísérj el a bécsi utcákra, ahol egykor ifjan és vidéki gigerli módjára járkáltam, mert bizony itt a pesti gavallér egykor nem sokkal számított többet, mint valami vidéki fi.
Kék fátyolos, kerek, fehér, úgynevezett Girardi-kalapban, Duna-kék szemmel és Stefánia-szőke hajjal robognak fiákereiken a nők a nyári Bécsen át – hinnéd, hogy fiatal komornák valamely főhercegasszonynál, pedig csak egy külvárosi színház művésznői. Betévedsz a300 hűvös Rathauskellerbe, és olyan tekintélyes, roszböfképű, lógós arcú férfiak söröznek körülötted, mintha valamennyien civilbe öltözött öreg főhercegek volnának, pedig talán csak nyugalmazott hivatalnokok, vagy grábeni házmesterek.
A fiatalság üde szemmel nézi a dolgokat: ezért sem érdemes már megöregedni.
Mennyi illúzió és gyönyör a „Ronacher” hölgyektől egészen a „Sacher” főtt marhahúsáig, amelyről azt tartotta a legenda, hogy a legjobb az egész osztrák–magyar birodalomban! Itt jönnek velem szemközt azok a félrecsapott keménykalapos, pepita nadrágos férfiak, akikről nem lehetett az első pillanatban megítélni, hogy népénekesek-e, vagy a népvigalom közé elvegyült hercegek volnának? Itt köszönt legnagyobbat Szemere úrnak Holzer, a fiákeros, akit néha a pesti versenyekre is lehívatott magához, de hajh, Holzer olyan megvetéssel ült Pesten a bakon, mint egy vendégszereplő színész: akit nem értenek meg a városban.
A régi Bécsért lehetett rajongani – a kövér Sacherné volt a legszebb alma minden világhírű gyümölcs között.
A Freudenauban többször láttam egy úriembert a gyepen végigsétálni, akinek megjelenésekor Szemere úr, páholyában, mindig fölemelte látcsövét, pedig azt egyébként nem szokta volt megtenni, legföljebb lovai futásakor.
Lengyel volt az illető úriember – az ilyen lengyeleket a világon mindenütt meg lehet ismerni. Valamiképpen sohasem változtak külsejükben azóta, mióta krakkói és kárpáti kolostorok falaira festették magukat a kegyúri korukban, mint valami szenteket, akiket a népnek kötelessége imádni.
A lengyel fiatalembernek galíciai kormányzó volt a testvérbátyja, a családi birtokaik benyúltak mélyen Oroszországba, az erdőikben még bölényre vadásztak – a bécsi sportlap-szerkesztő, akinek hivatásánál fogva mindenkit kellett ismerni Ausztria–Magyarországon, odavetőleg megjegyezte, hogy tudomása szerint a Potoczkiak körülbelül akkora földdarabbal rendelkeznek, amely megfelel a régi Magyarország területének.
– Úgy gondolja? – szólalt meg száraz hangon Szemere úr.
Néhány nap múlva megtörtént a nevezetes kártyacsata a lengyel301 fiatalember és Szemere úr között. Az eredményt csaknem mindenki tudja: körülbelül másfélmilliót veszített el becsületszóra a galíciai uraság. Három nap múltával Ferenc József parancsára a bécsi rendőrfőnökség hazárdjáték miatt hősünket kitiltotta Bécsből, mint alkalmatlan idegent, bár a kártyásjáték a kifogástalan Jockey Clubban folyt le, és Goluchowsky Agenor, a monarchia külügyminisztere volt többek között az egyik kibic a játéknál.
…Nos, hát ezt kellett reparálni annak a drágalátos hölgynek, ahová Ferenc József a hietzingi kertajtócskán át ugyancsak kártyázni járt.
– Nem boldog a magyar! – mondta Szemere Miklós de genere Huba, a Széchenyi-serleggel a kezében. A Sáni-frizurás város messze elmaradt mögötte. Itt volt ugyan Pest, amely bizonyos borzongással – az ő saját szavai szerint: „kiéhezett farkasszemekkel” – nézte a télen-nyáron zárt hintót, amely úgy robogott végig a városon, mint valamely titokzatos fogat a középkori legendákból, amikor hatalmas vörös barátok ereszkedtek alá váraikból a polgárok vásárjaira, hogy onnan valamit elvigyenek. A sarcvető mélyen behúzódva, félig lehunyt szemmel, pipa-barna arccal, mint egy ópiumfüstös keleti bálvány, ül a magasra épített kocsiablakok mögött, amíg elrobog a lóversenytér tájékáról, ahonnan éppen akkor mennek hazafelé az állás nélküli pincérek, makrólegények, hiszékenyek és hitetlenek, konyhapénzüket kockáztató polgárasszonyok, és idegen pénzzel mulatozó bankhivatalnokok, és átkozódva dobálják el vesztett tiketteiket, hogy másnap reggel alig győzik őket összesepregetni a kertből a lovaregyleti szolgák.
– Nem boldog a magyar! – fejezte be felköszöntőjét Huba vezér ivadéka a Széchenyi-lakomán, és azt lehetne mondani, hogy sokan tüntetőleg tapsoltak a kaszinós hanyagsággal, lemondó fáradtsággal és jól eltalált kiábrándultsággal szónokló férfiúnak, mert hisz az ebéden teljes számban megjelentek hívei is, akiknek sok beváltatlan bonját vagy egyéb becsületbeli adósságát őrizte asztalfiókjában. Tudomásom szerint volt valamely naplója, amely vörös marokénba volt kötve, és ebbe a naplóba írta bizalmas följegyzéseit, esetleg adósságairól, valamint bizonyosan követeléseiről. Szemere Attila, az örökség gondozója, beszélhetne erről a naplóról, ha ugyan a nobilis gavallér halála előtt el nem égette volna különös stammbuchját. A legenda szerint a Nemzeti Kaszinóban és a bécsi Jockey Clubban minden második ember adósa volt302 a rettenthetetlen kártyásnak és bőkezű barátnak. Ő volt talán az utolsó magyar gavallér, aki évtizedeken át valósággal kitartotta a leszegényedett kaszinóbeli társait – igaz, hogy előzőleg néha ő nyerte el a pénzüket.
– Nem boldog a magyar! – visszhangzott az egész magyar sajtó ama téli vasárnapot követő keddi napon, amikor a budapesti lapok teljes terjedelmében megjelentek, és bőséges hely jutott a Nemzeti Kaszinó-béli Széchenyi-lakoma leírására. Egyik-másik újság terjedelmes kivonatban közölte a nevezetes pohárköszöntőt, de nem sokáig kellett várakozni a toaszt teljes szövegére sem, mert a Hornyánszky-nyomda azonnal munkába állott, amikor Szemere Miklós de genere Huba beszélt, vagy gondolt magában valamit. A sajtóban még lelkes, öreg hírlapírók ültek a szerkesztői asztaloknál, akik nagyot kukorékoltak, amikor egy ritka magot találtak napi kapargálásaikban. Csathó Aurél, a kőnyomatos szerkesztője, akit házi hírlapírónak tekintett Szemere úr, lihegve járta be az uraság kocsiján a szerkesztőségeket, a lapok csaknem kivétel nélkül beleegyeztek Csathó úr ama véleményébe, hogy Szemere Miklós érdekes pohárköszöntőt tartott. Vészi József és Braun Sándor, akit a fiatal hírlapírói kar vezérüknek tekintett, ellenben felháborodott, és felemlegette a hazafi kártyás eseteit; ugyancsak torztükréből vette szemügyre a pohárköszöntőt a Borsszem Jankó akkori szerkesztője, Ágai Adolf is, akinek tán a legtöbb ellensége volt a régi Magyarországon.
De már a keddi napon jelszó lett Pesten:
– Nem boldog a magyar! – Mert hiszen akármennyi rosszat is mondanak az akkori Pestről: ez a város akkoriban élte fogékony ifjúságát. Az előző nyáron még a Goldstein Számi nótái zengtek a városligeti fák alatt, valamint a pesti aszfalton: télre már azt vágták oda az adósok hitelezőiknek, hogy:
– Nem boldog a magyar!
Ámde az úgynevezett zsidó zsurnalisztika röpíthette nyilait a „Pannónia” fogadó felé: a „fejedelem” környezete csendes megvetéssel vette tudomásul az ellenvéleményeket – habár maga a „fejedelem” talán éppen álmatlanul töltötte az éjszakát, és színes irónjaival sokszor megjelölte azokat a helyeket, amelyek neki különösebb fájdalmat okoztak az újságok olvasása közben. Hiú volt, büszke volt, nagyigényű volt – a303 legenda szerint többször kijelentette, hogy nagyobb rangúnak tartja magát, akármilyen római szent birodalmi hercegnél… sőt, ha egyszer netán Magyarországon új királyválasztásról lehetne szó a Rákoson, honfoglaló családja nevében igényt jelenthetne be Szent István koronájára. Addig is csak legbelső környezete hívta „fejedelemnek” – furcsa és még furcsább alakok, amelyeket csak a régi Pest tudott produkálni: olykor született semmittevők, akik egy hízelgésre hajlamos úriember könnyen nyíló pénzes erszénye körül kovácsolják kis terveiket, máskor félbenmaradt tudósok, költők és írók, akik a különc uraság szeszélyességét arra szeretnék felhasználni, hogy legújabb találmányaikat világgá röpítsék.
Szinte gyűjtötte maga körül a csodabogarakat, mint a Jókai „Magyar nábob”-ja.
Volt ott elcsapott pap, aki a bibliát akarta megreformálni, és ebből a célból ki is adott néhány füzetet.
Volt ott csodadoktor, aki a szellemi és testi éberséget úgy fejlesztette, hogy sötét szobában játéklabdákat adott páciensei kezébe, amely labdákkal zsonglírozni kellett.
Volt levitézlett politikai ügynök, aki lihegve jött európai szenzációk hírével, amelyek szappanbuborékoknak bizonyultak.
Volt álszerkesztő, akinek a lapja sohasem jelent meg, de a legközelebbi jövőre nagy programot tudott adni.
Volt félbenmaradt történelemtudós (Zarándy A. Gáspár), aki a Szemere család történetét írta. Volt zsidó újságíró és volt néppárti politikai megbízott. Volt lapja, amely Keresztények Lapja néven jelent meg Erdélyi Gyula szerkesztésében. A szentlőrinci birtokán berendezett ifjúsági céllövölde hivatalos lapjául megindította A Cél című újságot. Egy darabig élesztgette a régi Fővárosi Lapok-at is. (J. Virág Béla szerkesztésében) – mégpedig lovagi hódolatból, mert ebben a lapban jelent meg valaha a dicsérő kritika a Nemzeti Színház volt művésznőjéről, akihez gyöngéd kötelékek fűzték. És ő maga is minden esztendőben írt egy-két röpiratot, képviselőkorában mondott beszédeket, amelyeket kinyomtatott finom papiroson, és megküldte ismerőseinek. Lakása, amely egyébként is valamely speditőr raktárához hasonlított útrakész ládáival: egy-egy új könyve megjelenése idején olyanszerű lett, mint egy könyvárus magazinja.304
A mogyoróorrú Szűcs Pátrit elmozdították rendőrkapitányi állásából, mire a korteshangú férfiú Pestre jött, és azt ígérgette Szemere Miklósnak, hogy majd megint fellázítja mellette a jogászokat. De Szűcs Pátrira akkor már senki sem hallgatott a Szerb utcai alma materben, a pesti detektívek Hickory-botokkal voltak felszerelve, Szemere úr tehát a Szentlőrincen rendezett céllövészetek útján édesgette magához az ifjúságot. Adott is egy világraszóló vacsorát uradalmában, amikor három konyhán főztek: egy francia, egy török és egy magyar konyhán. Sokan emlékeznek még erre a lakomára, akinek a gyomra azóta tán felmondta már a jó egészséget. A bankettjegyekre pályázó hírlapmunkatársak francia pezsgővel locsolták egymást…
Egyáltalában nem ok nélkül nevezte el őt „Traktárovics”-nak egy szellemes Magyar utcai hölgy, aki az öregebb grófoknak volt hajdanában a barátnője. Ez az úr ebédet adott minden lehető vagy lehetetlen alkalommal. Ebédeltette kaszinói kitartottjait, külföldi ismerőseit, képviselőtársait, választóit. Ebédet adott Bródy Sándor tiszteletére, Szikra könyve megjelenése alkalmából, Erdélyből Pestre jött mágnásoknak, a pápai nunciusnak… Nem is számított úriembernek az a férfi, akit Szemere Miklós valamikor meg ne ebédeltetett volna. Mintha az egész élete örökös vendéglátással telt volna el. Mintha reggeltől estig azon törné a fejét, hogy kinek a kedvéért adja a dinét este a kaszinóban. Mintha kifogyhatatlan lett volna erszénye.
Hát meg kell adni: jó gazda volt minden pazarlása mellett, mutatja az a nagy hagyaték, amelyen halála után évekre menőleg pereskedik a Szemere nemzetség. Nem volt ilyen nagy örökség régen Magyarországon.
– Hátha még nem ebédelt volna annyit! – szólt fejvakargatva egy kurtanemes Szemere.
Ámde befejezésül térjünk vissza egy legendához, a bécsi művésznőhöz, akinek kártyapartijait az osztrák császárral oly éber figyelemmel kísérte Szemere Miklós.
Ferenc Józsefről azt tartotta a szólásmondás, hogy „Európa legelső gavallérja”. Az utókor hiába keresi ennek a közmondásnak a magyarázatát – talán, ha Tóth Béla élne, ő ki tudná bogarászni a monda eredetét. Ám lehetett Ferenc József mindenkihez gavallér: ama kártyás hölgy, aki őt délutánonként mulattatta, nyomasztó adósságokkal küzdött. Bizonyos,305 hogy F. J. nem tudott e dologról, de annál inkább tudtak a kémek, akik ezt az adósság-ügyet hamarosan megsúgták annak az egy embernek, aki merészelt segíteni F. J. kártyapartnerén. Hiszen ott volt Rothschild is, meg talán még akadt volna a Monarchiában más erszényes ember is, akinek nem okozott volna nagyobb megerőltetést a kedves művésznő adósságainak kifizetése. De hát senki se mert F. J. háta mögött ilyesmit cselekedni, ki tudja, milyen következményei lettek volna a dolognak.
Csak Szemere mert. És nyert.
A művésznő elfogadta a magyar gavallér ajánlatát. A gavallér megtetőzte nagylelkűségét egy szalon antik bútorzattal, amelyet a művésznő kegyesen elfogadott.
A délutáni kártyapartiknál ezentúl valóban nem maradhatott védelem nélkül Szemere Miklós, ha neve a magas környezetben szóbakerült.
Anekdotáskönyvet lehetne írni erről a furcsa magyarról, akinek nevét már életében legendákba foglalta a köztudat. Valamikor Rothschildról beszéltek annyit Magyarországon, mint a nagyerszényű Szemere Miklósról. Bizonyos, hogy egyszer majd regényes könyvet is írnak róla, mint akár Benyovszky Móricról, akár Kinizsi Pálról, akár Háry Jánosról. A lóversenytereken, a kártyázó vagy lakomás asztalok mellett bizonyosan most is gyakran emlegetik a magányos gavallért, akinek bár nem volt családja, mégis a legnagyobb magyar családnak volt a feje: a soha ki nem pusztuló különcök, megszámlálhatatlan tömegű furcsa emberek, ál- és valódi bolondok, ezermesterek, találmányosok, svindlerek családjának. Ő az a tizenkilencedik századbeli magyar különc, aki épen, változatlanul jött át a huszadik századba. Mint a tizenkilencedik század magyar gyermeke, tele volt ábrándosságokkal, amelyeket csak egy paraszthajszál választ el az igaz költészettől. A lóversenytéri tribünön a cél felé törekvő paripák lovasai még sokáig látnak izgalmaikban egy holt úriembert, aki halálában megmerevedve emeli szeméhez a látcsövet, és akiről majd csak akkor veszik észre, hogy halott, amikor tisztelői gratulálni akarnak neki lova győzelméhez… Amint Szemere Miklós halála a bécsi lóversenytéren bekövetkezett.
1925306
