HARMADIK FEJEZET • Cigány nélkül kár utazni Magyarországon
HARMADIK FEJEZET • Cigány nélkül kár utazni Magyarországon
Tokajtól nincs messzire Miskolc, csak éppen Borsodban fekszik, és itt az Avas-hegyet mondják a világ első hegyének, ahonnan az ígéret földje meglátható.
A Nyírből Miskolcra valaha vásárra, bálba, szüretre jártak, amikor kölcsönadták a cigányukat, kedvüket, pénzüket, néha meg férjhez is adták a lányaikat a borsodiaknak. Ha nem tudta volna Miskolcra az utat Szabolcs vezér, bizonyosan akadt volna valaki a társaságban, aki már legalábbis verekedni volt Miskolcon.
De nem tévesztették el az utat, egyenesen eltaláltak a „Koroná”-hoz címzett vendégfogadóba, ahol az udvaron letelepedtek. (Karácsony felé járt az idő, az udvarról a hideg időjárás miatt elhordták a máskor itt tanyázó vendégeket zártabb helyiségbe, mert nem állottak a szabad levegőt, mint Szabolcs vezér népei.)
Göczögő úr, a vendégfogadós nagy lelkendezéssel sietett a vendégek fogadására, mert ez a vendéglős mindenféle jövevénynek nagy nyájassággal nyitott kaput. Vajon miféle előadást fognak tartani a nyíriek (mert eleinte vándor komédiásoknak nézte a társaságot), de Szabolcs vezér komoly szavaiból mindjárt megértette, hogy miről van szó.
– Csak átutazóban vagyunk Miskolcon, eszünk ágában sincs itt hosszabb időt tölteni, csak éppen annyit, amíg megpihentünk. Ugyanezért nem sokat okoskodunk a koszttal, olyant főzünk, amelyből mindnyájan ehetünk és jóllakhatunk, mert nem jó, ha az egy úton járó társaság különbféle eledelekkel tölti meg a gyomrát. Ha rossz, ha jó, mindnyájan egyformán emésszük meg az ételt, italt, mert ez a harmónia – felelt komolyan Szabolcs vezér, és hozzáfűzte, hogy éppen ez volt a titka az ősmagyarok vándorlásában mutatkozó kitartásnak is, mert egyformán táplálkozott az egész nemzetség. Ugyanazt ette a fejedelem, mint a közember.
– Az lehetett az igazi testvériség, kevesebb gondjuk volt az asszonyoknak – szólt közbe Göczögőné, aki a konyhaajtóból végighallgatta Szabolcs vezér szavait.
A fogadós ezalatt szemügyre vette Szabolcs vezér hadait, ahogy287 hozzáértő ember szokta vizsgálat alá vetni az elébe került korgó gyomrokat.
– Azt hiszem, akkor járunk a legjobban, ha három bornyút levágatok a mészárossal, és pörköltnek főzetem meg. A pörkölt sohase lehet olyan eledel, amely útonjáróknak ne ízlene.
– Különösen, ha bikabornyú húsa is van benne – szólt közbe Kálnay, hogy ő is segítsen a tervezgetésben.
– A pörkölt leve az asszony gondja, az adja meg savát, borsát – felelt kitérőleg a fogadós, mert a bikaborjúról más véleménnyel volt, mint Kálnay. (A maga gyönyörűségére nevelte a bikabornyúkat, nem pedig a vendégei táplálására.) Különben felkérte Szabolcs vezért, hogy vendégszobái közül az úgynevezett Művésszobát foglalja el, ahol az éjt éppen Fedák Sári színművésznő töltötte, és csak néhány perc előtt hagyta el a Művésszobát, hogy a vonattal Pestre utazzon.
Mindenki más, aki férfiembernek számított Magyarországon, kapott volna az előzékeny fogadós ajánlatán, csak Szabolcs vezér komolyodott el:
– Bármily megtisztelő volna rám nézve, hogy ugyanazon a helyen pihenhessek, ahol az általam nagyra becsült művésznő társalkodott az álom angyalaival, kénytelen vagyok a kitüntetésről lemondani.
Bővebben nem indokolta szavait Szabolcs vezér, de később majd megismerjük őt közelebbről is, hogy megértsük jellemének ezt a sajátosságát. Csak Kálnay, aki más fából faragott ember volt, kapott az ajánlaton, hogy körülnézhessen a művésznő szobájában. Ott lepihenhessen a kanapéra, mielőtt a szobalányok a mosdóvizet kivitték volna a művésznő után.
Szabolcs vezérnek és néhány hívének azonban más dolga volt:
– Egy úrnő lakik Miskolcon, aki Szabolcsból származott ide, akinél tiszteletünket tesszük, hogy úgy ne járjunk, mint a debreceniek, akik Rómában jártak, és nem látták a pápát. Itt lakik az öreg Kalló Bandinak férjezett lánya, Jolán báróné, aki tőlünk származott ebbe a girbegurba városba. Már csak megnézzük, hogyan érzi magát itt az idegenben a hazai leánysága után.
Mikor Szabolcs vezér ezeket a szavakat mondotta; komoly megindultság érzett hangjában, mintha szívből sajnálná mindazokat, akik a sors és véletlen játéka folytán elkerültek a Nyírségről.288
A vezér csak szakállát, haját hozta rendbe, mielőtt útnak indult volna a hazai földből elszármazott virágszál udvarlására.
Egy félhomályos, hegynek kanyarodó utcában állott a báróné háza, beépítve a többi közé, mint általában Miskolcon a házak úgy szorulnak egymás mellé, mintha nem volna elég helyük arra nézve, hogy tagjaikat kinyújtóztassák.
– Nem ér ez semmit – mondta Szabolcs vezér, míg az itteni építkezést szemlélte. – Nálunk minden udvar olyan tágas, mintha kocsigyár volna benne. Itt még a lovat se tudná patkolni egy kovács, mert a ló szétrúgná az idevaló udvarokat.
Minden ház réginek, idejét múltnak látszott, mert ritkán meszeltek a városban. Nem volt, aki elkezdje, így aztán a házak egyformán bámultak, öregedtek. „Ez a kőházaknak a bajuk, nem tudnak minden évben megfiatalodni, mint a vályogházak, amelyeket kitapasztanak, kimeszelnek, és minden esztendőben olyanok, mintha újonnan születtek volna” – dörmögte Szabolcs vezér. „Ahányszor gyerek születik a nádfödél alatt: az új élet jöttével a házat is megújítják.”
Jolán bárónénak nem volt gyereke, ugyanezért olyan sötét volt még nappal is a házban, hogy a kanyargós lépcsőn Szabolcs vezér kénytelen volt többször emlegetni azt, aki valaha ezt a házat építette.
Az úrnő szokva volt már Szabolcs vezér dörmögéséhez, mert régen ismerte az úriembert.
– Persze, könnyebb ott hajtani, ahol nincs országút, az ember mindig kedvére mehet toronyirányban, de itt nagyvárosi élet van, megüti az ember fejét a falban, ha nem tartja nyitva a szemét – mond Jolán báróné, amikor Szabolcs vezér mégiscsak feltalált a lépcsőn, és a felvidékies, színes bútorokkal és friss virágokkal díszített szalonban helyet foglalt.
A báróné hagyta egy darabig ülni Szabolcs vezért, nem tett fel semmi kérdést, nem várta, hogy a vendég megszólaljon, mert lánykorában nagyon válogatós volt a férfiak között, jól kiismerte őket, tudta, hogy komoly embernek időt kell adni arra, hogy összeszedje magát, amíg érdemleges dolgot kiereszt a száján, vagy pedig alaposan felel a hozzá intézett kérdésekre.
Fejedelmi termetű hölgy volt. Árpád-királyoknak lehetett ilyen a feleségük, amikor még a magyarok beleegyeztek abba, hogy leányágon289 is öröklődhetik a királyság, mert az Árpádok leányai is az uralkodásra születtek.
– Hogy van barátnőm, Linda néni? – kérdi az amazon, midőn Szabolcs vezér kifújta magát.
– Bizonyosan most is nyomja a gond nem nekivaló férje miatt – felelt komolyan Szabolcs vezér.
– Az a szerencse, hogy már harminc esztendeje ezt csinálja – válaszolt Jolán báróné. – Az én uram is a csavargó férjek közül való. Gyűlés, tanácskozás, okoskodás nem múlhatik el nélküle, pedig ő is jobban tenné, ha idehaza maradna. Nincs szükség az okos emberekre, a világ megy a maga útján előre. Hát apámuram hogy érzi magát?
– Méltóságod apja ura, az én nagy barátom eljött velünk a Tiszáig, de mikor meglátta a folyót, hát nem volt kedve átjönni rajta. Csak beleköpött a Tiszába, és azt mondta, hogy az is bolond, aki átmegy rajta, mert túlnan se találhat kedvére való világot. Már inkább csak ott marad, ahol megszokta.
– Nem csodálkozom apámuramon. Engem is mindig szívből sajnál, hogy Miskolcra mentem férjhez; nincs élet a Tiszántúl.
– Hát az már igaz. Én is inkább laknék Kótajban, mint Miskolcon – mond Szabolcs vezér, majd némi gondolkozás után hozzáfűzte: – De mégis inkább Gégényben laknék.
– Ugyan menjen már Gégénnyel! Én csak annyit tudok Gégényről, amennyit a nótában tudnak róla:
Meghalt a kis Fütyöri,
Nem fog többet fütyölni;
Fütyölve ment az égbe,
Nem jó lakni Gégénybe!
Nem fog többet fütyölni;
Fütyölve ment az égbe,
Nem jó lakni Gégénybe!
Szabolcs vezér erre a versre nem tudott nyomban felelni, mert vannak versek, amint közmondások is, amelyek határozott jelentésükkel megakasztják a legsrófosabb észjárást is. Ha már a nóta azt mondja: akkor kell valami igazságnak lenni a dologban. Azért Szabolcs vezér nem is időzött tovább a tárgynál, hanem bejelentette a maga mondókáját.
– Vagyunk itt átutazóban néhányan, nyíri bicskások. Geszterédről, Kótajból, Bujból, innen-onnan. Ha valakivel nem volna megelégedve290 Miskolcon a méltóságos báróné, csak mondja meg nekünk. Mielőtt tovább mennénk: rendbe hoznánk a dolgot.
– Hogy értsem ezt, vezér, csak nem verekedni jöttek Miskolcra?
– Nem éppen, de ha volna valami haragosa a méltóságos asszonynak, hát azt is kibékítjük, hogy arról koldul. Csak tessék nyugodtan megmondani, és ránk bízni a dolgot. Mi, nyíriek, összetartunk, ha már más nem is szeret minket.
A báróné elnevette magát:
– Most éppen nincsen különösebb bajom senkivel. De mindenesetre köszönöm a hozzám való jóindulatot, nem felejtem el, ha szükségem lesz rá.
– Csak azért mondom, mert mi tudjuk, hogyan kell valakinek véletlenül a tyúkszemére lépni, hogy az még álmában se eszméljen rá, hogy miért kapott egyet-mást emlékbe. Akkor jó a madarat megfogni, mikor énekel. Nem mindenki ért a kutyaütéshez. Még a nagy erejű buji patikárius se tudott rendet tartani a maga portáján, a komáját, a postamestert kellett elhívni, ha verekedni kellett.
– Ugyan ne izéljen már – kiáltott fel Jolán báróné, mégpedig olyan hanghordozással, hogy nyomban meg lehetett ismerni, hogy születésére nézve kállósemjéni. – A buji patyikus meg a buji postamester ugyanaz a személy.
– Csakhogy a patikus kötötte be azokat a fejeket, amelyeket a postamester kilyukasztott.
Szabolcs vezér nem tágított addig, amíg Jolán báróné ígéretet tett arra nézve, hogy felmerülő ügyeiben a nyíriek lovagiasságára igényt tart. Mert legalább ennyit kell a bárónénak elfogadni a földijeitől, ha már az idő rövidsége miatt Benczi Gyula cigánybandáját nem hozták magukkal, hogy azzal éjjeli zenét játszassanak az ablakok alatt.
– Most látjuk csak, hogy cigány nélkül nem lehet utazni Magyarországon – mond Szabolcs vezér, amikor elbúcsúzott az asszonyságtól.291
