NEGYEDIK FEJEZET • Miért álmodnak Miskolcon többet, mint máshol?
NEGYEDIK FEJEZET • Miért álmodnak Miskolcon többet, mint máshol?
A „Koroná”-ban nagy horkolás hallatszott, amelynek meghallgatására sokan összegyülekeztek a fogadó körül. Kálnay horkolt a Művésszobában.
– Ez is valami? – kiáltott fel Szabolcs vezér, amikor a horkolást egy darabig füléhez emelt kézzel hallgatta. – Télen, új esztendő után hallgatnák, amikor mindaz a sok álom kijön belőle, amelyet a virrasztva töltött ünnepi esték miatt elmulasztott!
A fogadós, aki meghallgatta Szabolcs vezér megjegyzését, a maga részéről Kálnay úr ünnepi hortyogásához azt fűzte, hogy a fent említett úriemberben a még ki nem forrott újborok is dolgozhatnak, amely újborok szódavízzel keverve tudvalevőleg a horkolások előidézői.
– Inkább a disznók röfögnek, amelyeket a szokásos torokban Kálnay úr nagy bőségben fogyasztott.
– No, a töltött káposzta is tud rotyogni, ha azt miskolci módra csinálják – vetette fel a fogadós, mire némi gasztronómiai vita keletkezett, amelyet legjobban úgy vélt megoldhatónak a fogadós, hogy Szabolcs vezért meghívta délutánra az Avason lévő pincéjébe, ahol majd a konyhászati vitát tovább folytatják néhány szakértőnek a jelenlétében.
– Van a városban egy rajztanár úr, aki európai hírű szakértő bizonyos dolgokban – ígérte Göczögő.
– Szeretem a szakértőket – felelte egyszerűen Szabolcs vezér, amely kijelentésével egyszer és mindenkorra beigazolta, hogy távol áll tőle az elfogultság, amellyel ellenségei vádolták. Nem önmagát tartotta a legokosabb embernek a világon.
Kálnayt ezalatt néhány kellő helyen alkalmazott kézérintéssel sikerült felébreszteni a Művésznő ágyában, ahova nyomban lefeküdt, miután azt még felvetetlen állapotban találta.
– Miért bántsz, vezér? – kérdezte Kálnay, szemét dörzsölgetve.
– Förtelmes, amit művelsz. Ha a kórházban így horkolnál: gyereket szülnének a beteg asszonyok – mond feddőleg Szabolcs vezér.292
Kálnay kibújt a takarók alól, és ekkor láthatóvá lett kajánul vigyorgó arca:
– Éppen azért horkoltam, mert észrevettem, hogy a Művésszoba fala, ajtaja tele van fúrva mindenféle lyukacskákkal, amelyeken át az amatőrök a művésznőket szokták megfigyelni, hogy vajon mit is csinálnak négy fal között? Nem hiszem, hogy bármely művésznőnek volna annyi szoknyája, nadrágja, amellyel a lyukacskákat be lehetne tömni. Ezért gondoltam, hogy horkolással riasztom el a leskelődőket.
– A művésznők, mikor a közönség előtt fellépnek, amúgy is többet mutatnak meg magukból, mint amikor öltözködnek. Céltalan tehát a művésznőket lesni – mond Szabolcs vezér.
Kálnay kezében egy harisnyakötő volt. Selyemkötő, amelyet az eltávozott művésznő felejtett a fogadó ágyában.
– Ha van benned egy kis becsületérzés, összepakolod a holmicskát, és nyomban utána küldöd a művésznőnek – szólt Szabolcs vezér.
– Majd meggondolom a dolgot – tétovázott Kálnay. – Ki tudja, hol veszi hasznát az ember a hasonló találmánynak? Igaz, hogy már egyszer volt szerencsém Kisvárdán egy művésznő után aludni a szobában. Börzsönyi Böskének hívták az énekesnőt, és a szoba tele volt szivarcsutkákkal és pipamaradványokkal. Vajon a szivarvégeket is a művésznő után küldtem volna?
Ezalatt a pörkölt is elkészült, és a fogadós megkondított egy harangot, amely a szálloda kapuja alatt függött régi idők emlékeként, amikor a városba érkező idegeneket még harangozással fogadták, ha máshol nem: a szállásukon. Az öregebb bérszolgák, régi szobaasszonyok, az omnibusz személyzete a harangszóra összeszaladt, a hátulsó udvarban a gyöngytyúkok, pulykák kiáltozni kezdtek, mert ők nem felejtették el, hogy mit jelent az, ha a harang a fogadóban megszólal.
– No, lássuk azt a miskolci kocsonyát! – szólott Kálnay.
De a pörkölt igen ízletesnek bizonyult.
Először már az illatával meghódította mindazokat, akiknek alkalmuk volt megérezni azt a bizonyos pörköltszagot, amely felejthetetlenné tesz egyes vidéki fogadókat, amelyekről késő vénségéig azt hiheti a vendég, hogy ott főzik legjobban a pörköltöt Magyarországon.293
Másodszor az ízével hódított meg az étel mindenkit, akinek sejtelme van arról, hogy milyennek kell lenni téli napokon, mikor a fagy a levegőben lóg, a borjúpörköltnek. Paprikában és borsban nem volt hiánya, de tejfelnek is kellett benne lennie, mert az üst, amelyben a pörkölt készült, ezt bizonyította.
Persze voltak Szabolcs vezér hadain kívül más vendégek is a fogadóban, akik nagyon sajnálták, hogy már ebédeltek.
Csak egy gyomorbajos, ecetszínű utazó kiáltott fel, amikor megérezte a friss bornyúpörköltet. „Lesz, ahogy lesz, én megebédelek újfent.” Igen, így mondta: „újfent”, amelyből nyilvánvaló volt pesti származása.
Söröshordót csapoltak, és harmatos, hosszú nyakú üvegeket sárga borral töltve raktak a vendégek keze ügyébe. Elhangzottak a szokásos megjegyzések a szerelmes szakácsnétól; a borjúról, amely tegnap még nem hitte volna, hogy milyen úri gyomrokban fog felébredni; a kenyérről, amelyet természetesen nem lehet egy napon említeni a hazai kenyérrel, és a pörköltben főtt krumpliról, amely inas lehetne ott, ahol a szabolcsi krumpli terem. De általában mindenki megtalálta a maga mócsingos, csontos vagy húsos falatját, mert a pörkölt adagolásánál az okos szakácsnőnek mindenkire kell gondolni. Könnyebb egy borjúcímerrel elbánni, mint a pörköltnek valóval.
– A hazáért! – mondta Szabolcs vezér egyszerűen, mikor étkezését befejezte, és a poharat szájához emelte.
Itt-ott tompán, helyeslően ismételték szavát, de a legtöbben csak mély érzéssel bólintottak és hörpintettek, mert ezek a magyarok nem ittak lármával a hazáért, sokkal jobban szerették azt, mint hogy nevét minduntalan a szájukra vették volna.
Miután idegenben voltak, az ebéd utáni ejtőzés nagyon rövid ideig tartott, egyet-kettőt fordultak az udvaron. Kipiszkálták a fogukat, kinyomták a szódásüvegeket, az üres parádivizes palackokat megszagolgatták, hogy miért is tartják meg szagukat azután is, hogy a vizet kiitták belőlük, nagy körültekintéssel szerkesztettek egy képes levelezőlapot, amelyet mindnyájan aláírtak, és Szabolcs vezér tudta nélkül az aggódó Linda néninek szántak.
Még Lányi Anti, az orosi jegyző se volt pirosabb, mint máskor, elég veres volt ő magának akkor is, ha nem ivott bort. Huncutnak is huncut volt józan állapotban is, azért arról kezdett példálózni a szomszédjainak, hogy jogász korában így, ebéd utáni állapotban294 vagy biliárdozni volt szokás a kávéházban, vagy pedig megvizitelni a hölgyeket.
– Régen volt az! – legyintett a falábú gesztelyi pap Lányi Anti beszédére (mert a pap, bár egyik lába fából volt, nem maradt el semmi nevezetesebb összejövetelről.)
Mások még abban is kételkedtek, hogy Lányi Anti jogász lett volna valamikor.
– Így jár, ha az ember Oroson megvénül a község dolgában – szólt tréfás elkeseredéssel Lányi, amikor senki se hallgatott szavára.
– Ellenben, ha már itt vagyunk, mérjük meg, hogy milyen mély az a híres Sajó, amelynek mentén IV. Béla királyunk a tatárokkal megütközött – mond Ibrányi Barna, aki bár csak ibrányi ember volt: nagyon szeretett a történelmi dolgokkal foglalkozni.
Öregember volt Ibrányi, inkább csak csúfolták már Barnának, mint nevezték, de indítványára összeszedelőzködtek a nyírségiek (akik különben is fogadalmat tettek otthon, hogy huzamosabb ideig fehér asztalnál nem töltik drága idejüket, azaz nem részegednek le minden adandó alkalommal), nagy mehetnékjük támadt a Sajóhoz, amelyet a történelemből ismertek.
– Én a temetőbe látogatok el – mond Szabolcs vezér, amikor hívei készülődését látta. – Hadd társalogjak egy kicsit a holtakkal.
Kálnay darab ideig tanácstalanul ült az asztalvégén: vajon mely párthoz csatlakozzon?
Ha Szabolcs vezér azt mondta, hogy a temetőbe kívánkozik, akkor minden bizonnyal oda irányítja lépteit, míg a Sajó megméréséhez indulók esetleg valamely mulatságos kalandba, esetleg kocsmalátogatásba is keveredhetnek.
De a falábú gesztelyi pap, akitől egy kicsit mindig tartott Kálnay, mert a pap nem szerette a hazug embereket, a Sajó-mérőkhöz csatlakozott. „Megnézem én is azt a folyót, amelyet a régi írás szerint Sajou-nak írtak” – szólt a pap, és Kálnay Szabolcs vezér nyomában ballagott az Avas oldalán levő régi temetőbe.
A temető látnivalói közül Szabolcs vezért természetesen az ódon, elhanyagolt sírhantok érdekelték. Leginkább azok, ahová a 48/49-i honvédeket temették.
Sokáig állott egy kőbálvány előtt, amely Szemere Bertalan hamvait födte. Merengésében Kálnay kabátráncigálása zavarta meg, aki295 mindenféle ócska kalapok és a kalapok alatt kopott emberek emelkedésére figyelmeztette Szabolcs vezért.
Azoknak, akiknek nem volt más helyük: szívesen szolgált pihenőhelyéül a régi, avasi temető. Őszi délután ködében nem voltak túlságosan barátságosak ezek a mozgó fejfák, amelyek a fakó fűből figyelő szemmel kísérték a temető látogatóit. Egyiknek-másiknak gallér helyett avatag koszorúszalag volt a nyakában, mintha ez pótolta volna a ruházatot. A fűben lakók vezérének, egy keshedt képű, bajusztalan, rossz tekintetű fiatalembernek pláne nemzetiszínű szalag volt a nyakában, amelyet valamely koszorúról orzott. Ez tetőtől talpig végigmérte Szabolcs vezért egy szomorúfűz mögül.
– Úgy látszik, hogy még Miskolc is ama kisebb vidéki helyek közé tartozik, ahol sokkal többet álmodnak az emberek, mint élnek – mond közömbös hangon Szabolcs vezér. – Ezek a céltalan fiatalemberek nyilván arról álmodnak, hogy valakit megvernek, kirabolnak, mint a bakonyi betyárok. Pedig nagy gyakorlat kell a haramiáskodáshoz, nem lehet azt csak úgy egyszerre megtanulni, mert hében-korban megijesztettek egy vénasszonyt, aki itt felejtette a kendőjét a temetői rablóknak. A betyárságot éppen úgy kell tanulni, mint a harangöntést vagy a végrehajtóságot.
Ezt mondván Szabolcs vezér nem is sokat törődött az avasi csirkefogókkal, akik többnyire elhasznált kemény, fekete kalapot tettek a fejükre, amikor előjöttek a sírdombok mögül. Némelyiknek még gyöngyházgombos sárga felöltője is volt, amilyent a muzsikus cigányok szerettek viselni. Volt közöttük egy pepita nadrágos is, aki nyilván ezt a nadrágot választotta a zsákmányból, mikor valakit a temetőben levetkőztettek.
Volt valami Szabolcs vezér magatartásában, amire a csirkefogók meggondolták dolgukat, és vissza feküdtek aludni a fűbe.
Kálnay felbátorodva vetette fel a kérdést:
– Miért álmodnának Miskolcon többet, mint más városokban?
– Általában azt mondtam, hogy vidéken álmodnak többet, mert itt nincs alkalma az embernek megismerkedni az élettel. Vidéken mindenütt illúziója van az életnek, senki se hiszi, akármennyit élt, hogy nem hagyott valamit a tányérjában, amelyen elrágicsálhat. Illúzió, illúzió, Kálnay. A szomszédasszonyt egy egész életen át nézi az ember, mégse megy vele semmire. A legkacérabb lányt is előbb-utóbb feleségül kell venni, ha az ember komoly engedelmességet296 vár egy lánytól. Nincs alkalom a rosszalkodásra, mert az emberek mindig látják egymást. Az élet megmarad álomnak. Az ember nem tudja elveszteni a hitét a nőkben. Nem úgy, mint a fővárosban…
Kálnay éppen pedergetni készült a szakállát, mint minden olyan alkalommal, amikor nőkre fordult volna a beszélgetés. De a fogadós mutatkozott a temető kapujában, aki kövér ember lévén lihegve és homlokát törölgetve futamodott Szabolcs vezér után, amikor meghallotta, hogy az a temetőbe ment andalogni.
– Nem mintha a sétát nem helyeselném pincelátogatás előtt, mert szüksége van az embernek a levegőzésre, hogy magát rendbe szedje, de sok a jóból is megárt – mond a miskolci fogadós, aki szívesen ragadta meg az alkalmat, hogy pincéjét a nevezetesebb utasoknak bemutassa.
A pince Aranykönyvébe sok híres ember írta be nevét, amíg bírta.
A fogadós Kálnay figyelmeztetésére szemügyre vette az iménti csirkefogókat, akik a fogadós láttára igyekeztek úgy eltűnni a láthatárról, mint a szélben a falevél. De a fogadós még bujdosásukban is hívogató szavakkal illette őket.
Többek között ezt mondta:
– No hát ti, madárijesztők, éppen jól választottátok ki azt, akit szokott fütyülésekkel, morgásokkal, káromkodásokkal megijeszteni akartatok! Hát nem tudjátok, hogy ez az úr senki más, mint a híres Szabolcs vezér, aki egymagában jobban tud káromkodni, mint egész Miskolc városa, hozzászámítva Diósgyőrt és Ózdot?
De hol voltak már akkorára a temetői leskelődők! Szégyenletükben tán a régi családi kriptákba rejtőzködtek, mert csak föld alatti dörmögés hallatszott, amikor a fogadós kijelentette, hogy a szokásos vacsoramaradékért és hozzá való borért majd küldjék el az avasi betyárok a megbízottjukat a pince vakablakához, amikor a pincebeli összejövetelnek vége lesz. De addig ne merészeljen mutatkozni senki se…
– A régi betyárvilágban volt így, amikor a konvenciós szegénylegények az uraságtól kapták a kosztjukat, a ház végébe készített elemózsia alakjában – szólalt meg Kálnay.
– A mai világban is úgy élünk, ahogy tudunk. Annyi bizonyos, hogy az én avasi pincémet még sohase törték fel, bár különösebben297 nem őriztetem – felelt a fogadós, és megint csak nevetett, mintha ő mulatna leginkább a betyárok hozzá való hűségén.
Szabolcs vezérnek azonban mindig komolyabb dolgokon járt az esze, mint a fogadósnak, ugyanezért Szemere Bertalan síri obeliszkje előtt a fogadós vállára tette a kezét:
– Ön miskolci ember, fogadós úr, de aligha tudja, hogy ennek az úriembernek, aki itt fekszik a föld alatt, egykor a fején volt a magyar korona?
– Nem hallottam róla – felelt őszintén a fogadós.
– Ez pedig Orsován történt, egy piszkos, kis török fogadóban, ahol Kossuth Lajos az országból való kimenekülése előtt egy napig megpihent, és a magával hozott poggyászok közül egyszer csak a magyar szent koronát vette elő. Orsova a magyar határon volt, és Kossuth itt megszállva elbúcsúzott a magyar koronától, amely ezer esztendő alatt még sohase hagyta el a haza földjét. Szemere Bertalan éppen akkor nyitott be a szobába, amikor Kossuth a tükör előtt fején megpróbálta a koronát, amely az övé lehetett volna, mint akár Szapolyaié, akár a Habsburgoké. „Nagy neked ez a korona, Kossuth! – mond Szemere Bertalan. – Inkább illik az én fejemre, aki származásomnál fogva Árpád véréből vagyok.” Szemere Bertalan levéve Kossuth fejéről a koronát, a saját fején próbálta, vajon hogyan festene az rajta. Kossuth ekkor elgondolkozott. És látnoki tekintetével meglátta, hogy hányan próbálgatnák még fejükön a koronát, ha azt szabadjára hagyná. Ezért elhatározta, hogy elássa a koronát olyan helyen, ahol majd csak az találhatja meg, akit a sors arra kijelölt. Szemerével együtt ásták el Orsova közelében a koronát. Mármost ki árulta el a korona rejtekhelyét: arról gondolkozhatik az ember, tekintve, hogy Szemere Bertalannak megengedte Ferenc József, hogy hazájába visszatérjen. Kossuth pedig csak haló porában jöhetett vissza a haza földjére.
Tekintettel arra, hogy a nap már lemenőben volt, a fogadós tisztelettel kérte Szabolcs vezért, hogy a miskolci temetőben fekvő ismerőseit egyelőre hagyná, és tisztelné meg látogatásával pincéjét, ahol elevenebb úriemberek várják, akiktől esetleg hozzászólásra is lehet számítani, ha megfelelő téma vetődik fel. Ott van például László János úr, aki a gazdasági dolgokban már a régi Felső-Magyarországon is legjobban kiismerte magát.298
– László János? Ismerem. Valamikor Nyíregyházán lakott, és ő rajzolta le a Nyírvidék újság betűit, amelyet ma, ötven esztendő után is használnak. Jó, kiadós nyírségi betűkkel rajzolt, amelyek akár száz esztendeig is eltartanak.
