MÁSODIK FEJEZET • Asszonyi varázslat használ a lábfájás ellen
MÁSODIK FEJEZET • Asszonyi varázslat használ a lábfájás ellen
Szabolcs vezér, az expedíció vezére, maga is a lábfájós emberek közé tartozott, miután az ötven esztendőre, mely háta mögött volt, keresztet vethetett; semmit vissza nem csinálhatott a múltjából.
– Talán kezdhetett volna új életet, új szokásokat, új rendet az életmódjában, mint sokan teszik, miután ötven esztendőt betöltötték, és már csak azért is új szokásokra van szükségük, mert a régi szokásokat már nagyon is ösmerik? Másképp kell kopogni ablakon, ajtón, asszonyszíven, községházán, istenházán, hogy az embert meg ne unják e keserves világon? – mond Kálnay.
– A láb megfájdul az örökös járásban; görcsök, keménységek, dudorodások támadnak rajta. Ezt úgy mondják, hogy egy kicsit megsántul mindenki, amikor ideje elkövetkezett. Nem lehet büntetlenül mindvégig járni azokat a girbegurba, kacskaringós, kert alatti, szövevényes utakat, amelyeket a férfi ötvenesztendős koráig járogat. Ez az az állomás, ahol irányt kell változtatni, többször kell papucsban ülni, mint lakktopánban táncolni, a jérce püspökfalatja mellett a tejes eledelekre is szemet kell vetni, alkonyatonként jó előre kell gyakorolni a sóhajtásokat, hogy megszokjuk a jajokat, amikor azok valóban megérkeznek hozzánk. Többször kell a heverő kanapénak azt mondani, hogy „kedves barátom”, mint például azt, hogy „kedves barátném”. És ugyanígy vagyunk a pincével, ahová nem csupán a magunk mulattatására megyünk a kulcsot előretolva, hanem ürügyet kell rá találni valamely jó barát látogatásakor, akiért úgyse kár – tódította meg Kálnay.
És a lábfájós Szabolcs vezér mindezen tennivalók helyett arra vállalkozott, hogy utazni indult, mint valami fiatalember, akinek most kell megismerkedni a világgal.
Igaz, hogy nem egykönnyen szánta rá magát az útra, tíz esztendeig gondolkozott rajta, amikor évről évre halogatta az utazását azzal a kijelentéssel, hogy talán mégiscsak megváltoznak az idők, az emberek, a viszonyok… azok a mindent kifejező „viszonyok”, amelyek a gondolkozó ember életében az egész világot jelentik: megváltoznak a „viszonyok”, és nem kell Attila kincséhez nyúlni, mert279 hiszen a nagy király se azért gyűjtögette azokat, hogy a maradékai könnyelműen elpazarolják.
Tíz év alatt sok atyafiát, jó barátját, régi cimboráját utasította vissza Szabolcs vezér, aki arra akarta rávenni, hogy nyúljon a kincshez, amikor csak egy rongyos árverés volt kitűzve a fejére adóhátralékért vagy ilyesmiért, amiért ebben az időben a magyarokat zaklatni szokták.
Tíz év alatt sokszor akarták arra kényszeríteni Szabolcs vezért, hogy vegye elő a tudományát, amelynek révén birtokába lehet jutni Etel király hagyományának, ha például csak arról volt szó, hogy elfogyott az „alkotmányos költség”, amely alatt a mindenkori követválasztásoknál szokásos kiadásokat kell érteni.
Tíz év alatt sokszor akarták kényszerhelyzetbe hozni Szabolcs vezért, hogy nyissa ki a lakatot a kincs felett, mert ennek vagy amannak a jó barátjának a váltóit vagy adósságait kellene sürgősen rendezni, valamely atyafi-kisasszonyt férjhez adni, vagy megakadályozni Pétert vagy Pált abban az elhatározásban, hogy Amerikába szökik, és ott evőeszköz mosogatásával tölti majd életét, mint a legtöbb magyar úriember cselekedte, aki ez időben az Újvilágba zónázott.
Szabolcs vezér mindvégig szilárd maradt, bár néha már úgy látszott, hogy hosszas ostromlások után: hajlandó is volna valamit tenni a kincs előadására nézve… Különösen estefelé volt látszólag megtéríthető Szabolcs vezér, mert az ember úgy van alkotva, hogy estefelé kifárad, megunja az ellenkezést, vagy könnyen rabja lesz hangulatainak. Leginkább az ötven esztendeje felé ballagó emberre nézve kritikus időszak az este, amikor maga is belátja, hogy az ő élete is éppen úgy besötétedik, mint a nappal. Az ember elgyengül, félni kezd az éjszakától, az éjszaka történhető eseményektől, a rosszullétektől, a halálos érzetektől, amikor nincs kéznél se patika, se orvos, se olyan alkalom, amelytől méregbe jöhetne az ember, hogy dühében elfelejtené a testi és lelki kínszenvedést… Estefelé már csaknem rávették néha Szabolcs vezért, hogy előadja a kincset.
De aztán virradni kezdett, a zsalugátereken bejöttek azok a fehér hidak a sötét szobába, amelyek egyik napból a másikba átalvezetik az embert. A csatangoló éji szél céltalan suhogása helyett megint madárhangot lehetett hallani a kertből. Mire lassan elhalóványodtak az álomalakok, a múlt idők alakjai, akik nappal halottak szoktak280 lenni, és csak álmatlan éjszaka ülik körül az ötvenéves ember ágyát. Nem álmodott többé elmúlt életével Szabolcs vezér, amikor a reggel hangjai beköszöntőitek az álmába, hanem felnyitotta a szemét, és újra a jövőre, a holnapra, a tennivalókra, a célokra, a rendeltetésekre kezdett gondolni, és a kincset megint csak nem adta elő.
Tíz évig kellett Kálnay Lászlónak „dolgozni”, hogy Szabolcs vezért rávegye arra, hogy most már itt volna az ideje a kincs elővételének, mert végleg el talál múlni az élet, és többé nem lesz rá idő. Főleg pedig Linda néni nem ad időt arra, hogy Szabolcs vezér akár a kincs felvétele szempontjából is kimozdulhasson a házból, mint ahogy az őszi eső (amely miatt Szabolcs vezér utazását mindig elhalasztotta) nem szokott kedvezni az ifjonti vállalkozásokhoz.
Linda néni valóban kezdett olyan lenni, mint az őszi eső…
Ki volt Linda néni?
Linda néni volt az, aki a lábfájást mindig eszébe juttatta Szabolcs vezérnek.
Vannak Linda nénik a világon, akik a Szabolcs vezéreknek nagy célok kitűzésében segédkeznek, akik nem hagyják a férfit örökös tervezgetés, programkovácsolás nélkül; akik még éjszaka is felköltik az embert, hogy elmondják azt, amit álmodtak… Vannak Linda nénik, akik mindig akarnak valamit a holnaptól, a legközelebbi vagy messzebb jövőtől, akik mindig tartogatnak valamely ábrándot a begyükben, és azzal nyugtalanítják a mellettük, körülöttük levő lelkeket.
Linda néni (Szabolcs vezér Linda nénije) nem akart semmit, csak azt, hogy Szabolcs vezér mindig otthon üljön, és még Kálnay László látogatásait is megbocsátotta, ha azok a látogatások nem végződtek azzal, hogy Szabolcs vezért valamely gyűlésbe, értekezletre vagy egyéb haszontalanságra csábították.
Linda néni nem rosszalkodásból, sem zsarnoki hajlandóságból akarta, hogy Szabolcs vezér mindig a ház belsejében legyen, bizonyos széken üljön, vagy bizonyos kanapén feküdjön, hanem azért, mert biztonságban akarta tudni Szabolcs vezért. Azt gondolta, hogy mellette nem érheti Szabolcs vezért semmi különösebb baj, meglepetés, kellemetlenség, de még olyan ismeretség sem, amely ártalmas lehet egy férfira nézve.
Linda néni barátnőit hívta a házhoz, ha Szabolcs vezérnek némely napon női társaságra volt szüksége. Ezek a barátnők szemügyre vették281 Szabolcs vezért, kikérdezték, mint valami orvosok, és csókolóztak is vele, persze Linda néni jelenlétében, mint jó barátnőkhöz illik.
Linda néni mindenféle dívánpárnákat szerkesztett, hogy Szabolcs vezérnek mindig legyen hová tenni a lábát, a fejét, a derekát.
És ugyancsak e hosszú orrú, gyermektelen, de ábrándos hajviseletű asszonyság, aki mindig inkább szőke volt, mint ősz hajú, pirosas arculatú, mint az október végi reggel, és kemény, mint a kökény, az alsószoknyából és a slafrokból a piros színűeket kedvelő, de erkölcseiben oly tiszta, mintha porcelánra volna festve: ez a ritka asszonyság mondogatta mindig, hogy azok a legbolondabb férfiak, akik egész életükben csizmát hordanak, holott az életnek éppen azok a szebb részletei, amelyeket papucsban vagy komót cipőben tölt el az ember. Példát kell venni az élemedett, úgynevezett megállapodott úriemberekről, az öreg törvényszéki bírákról, főmérnökökről, ügyvédekről (de nem a Kálnay-félékről), akik igen puha cúgos cipőket viselnek, de nem restellik néha a feleségük éberlaszting cipőjét sem felhúzni, mert a jó házastársak között ez is lehetséges.
– Az urak mind papucsban járnak keleten, mert a lábnak legalábbis annyit kell pihenni, mint a kéznek – mond Linda néni.
S ezt az elméletet, amelyet minden olyan úriember elfogadhatna, aki hivataloskodása idején éppen eleget koptatta a kezét mindenféle akták írásánál, éppen ezt az elméletet nem fogadta el Szabolcs vezér.
Persze külső befolyás volt az okozója, hogy Szabolcs vezér még mindig csizmában és útra készen szeretett lenni akkor is, midőn más korabeli urak legfeljebb azzal töltik napjaikat, hogy kimennek az udvarra, bemennek az udvarról, sétálnak a ház körül, és visszasétálnak a házba, nézdelődnek az egyik szobájukban, hogy ugyanazt a nézdelődést a másik szobában folytassák…
Szabolcs vezér egy nő miatt akart örökké talpon lenni. S ez a nő nem Linda néni volt.
Van az úgy néha, hogy a férfiakkal olyankor is előreláthatatlan dolgok történnek, amikor a valóságban alig húzzák ki lábukat otthonukból.
Szabolcs vezér mezővároskájában, M.-ben, ahol hősünk legfeljebb az ablakon át láthatta volna, hogy milyen divat szerint öltözködnek a többi nők, akik még Linda nénin kívül ezen a világon282 vannak; megjelent és megtelepedett egy hölgy, kisasszony, férjes vagy özvegy, szóval egy bizonytalan családi állapotú hölgy, aki azzal kezdte itteni szereplését, hogy a talpon álló férfiakat számba vette, kiismerte, és az ujjai körül tekergetni kezdte, amint már ez némely ráérő nőknek szokásuk.
A férfiak sorozásából nem maradt ki Szabolcs vezér, és éppen őrajta akadt meg a hölgy szeme, ami azután következményekkel járt.
Ennek a hölgynek igazi nevét senki sem tudta. Hívták őt Szegilongi Arankának, nevezték Kovácsnénak, mondták Üdvöskének, persze a férfiak; míg az asszonyok rövid időn belül más neveken emlegették, amilyen neveket mérgükben találnak ki. S ugyancsak ők találták ki, hogy Szegilongi, mielőtt nagybátyjától azt a zöld zsalugáteros, kúriaszerű falusi házat örökölte volna a helybeli templom környékén: Pesten lakott, és idejét azzal töltötte, hogy randevúkra járt.
Asszony módjára kell tudni gondolkodni, hogy az ember megérthesse, mily különös jelentősége van annak, ha egy nő randevúkra jár. Miért bűn az, ha délutánonként egy nő felöltözik szép ruhájába, megnézi az óramutatót, és elindul a város különböző tájai felé, lehetőleg mindig más és más vidékekre, ahol a legkülönbözőbb férfiak várakoznak rá, akik a sétájában elkísérik, kedvére igyekeznek lenni, megvárják a postahivatal előtt, ha feladni való levele van, és cukrászdákba ülnek be vele uzsonnázni, miközben mindig azon törik a fejüket, hogyan is mulattatnák legváltozatosabban a hölgyet, hogy annak emlékében maradjon a találkozó…
Szegilongi M.-ben is randevúzni kezdett.
Hihetetlen ügyességgel súgta meg a kiszemelt férfiaknak, hogy a nap bizonyos órájában hol lesz található.
Kijárt a vén, ordas nagybácsi sírjához a temetőbe.
Elment levegőzni az elhagyott Bujdos-ligetbe.
Megfordult a régi várromnál.
Járt kertek alatt alkonyattal.
Az alvégen és a felvégen.
A szélmalomnál.
A régi szőlőben, ahol a présházat nézte meg, mert mindig azon törte a fejét, hogy majd újonnan befödeti náddal.
De talán ugyanabban az időben nem lehetett elmenni a háza mellett,283 a sarok zsalugátere alatt, hogy Szegilongi ne könyökölt volna az ablakpárkányon egy piros plüsspárnán, és meg ne szólítaná azt, aki erre járt. Nagyon szerette néha órákig is ott marasztalni a férfiakat az ablaka alatt, és kipróbálta rajtuk mindazokat a kacérságokat, amelyeket ablakból el lehet követni. Nem hazudunk, ha azt mondjuk, hogy ebből az ablakból számon tartotta összes férfiismerőseit. Mindegyiknek el kellett menni erre a nap bizonyos órájában, és ott megállni, hogy Szegilongi kikérdezhesse.
Ennek a nőnek a bűvkörébe került valamiképpen Szabolcs vezér, holott éppen az volt a dolga, hogy mindig otthon üljön, és vigyázzon a lábára, hogy az soha meg ne dagadjon.
Eleinte persze csak Kálnay László hozta a postákat, ha Szabolcs vezért felkereste, és hosszasan elüldögélt vele szemközt.
– Kovácsné azt kérdezte, hogy mikor húzol cipőt, Szabolcs vezér?
Máskor:
– Kovácsné kérdezte, hogy melyik a nótád, Szabolcs vezér? Vajon az a nótád, hogy „Fáj a kutyának a lába – Megütötte a szalmába…”?
Majd azzal a hírrel jött Kálnay, hogy Kovácsné nem akar szóba állani egyetlen idevaló férfiúval (még vele, Kálnayval se) mindaddig, amíg Szabolcs vezérrel meg nem ismerkedik.
– Fel kell áldoznod magad a közjóért, Szabolcs vezér. Le kell csillapítani ezt a szerelmes menyecskét – mond Kálnay László, és császárszakállával olyan komolyan bólogatott, mintha csakugyan hinné, hogy Kovácsné sohase áll többé szóba férfiúval.
Linda néni, bár nem volt olyan természetű asszony, aki fülét a kulcslyukon tartja, amíg az urak az „irodában” egymás között bizalmasan beszélgetnek, mint az némely asszonyok szokása: tudott arról, hogy a bőrében nem férő Kovácsné, másként Szegilongi, azaz a helybeli férfiak Üdvöskéje az ő nyugodalmas, légynek se vétő urának az elcsábításán töri a fejét. De csak sírt, sírdogált, ott, ahol senki se látta, mert a legszelídebb asszonyok közül való volt. Azt hitte, hogy Szabolcs vezér majd amúgy is megállja a helyét, ha rákerül a sor, nem enged a randevúzó asszonyság csábításainak.
De Szabolcs vezér engedett…
Kálnay László Szabolcs vezér engedékenységét azzal az egyszerű magyarázattal intézte el, hogy az „ember esendő”, már Ádám sem284 tudott ellenállani Éva ügyeskedésének a paradicsomban. A jó ló is botlik néha, nincs olyan vár, ami bevehetetlen volna, nincsen olyan férfi, akit egy ügyes asszony le ne kapna a lábáról, mondogatta ez a filozófus férfiú, aki másoknak a dolgait mindig nagy bölcsességgel ítélte meg, de hát ez már nem sokat segített a dolgon.
Szabolcs vezér engedett, mégpedig nem is titokban vagy alattomosan vagy gonosz fondorlattal, hogy például Linda nénit egy nyári vasárnap a közeli Sóstó fürdőhelyre küldte volna, mint a környékbeli úriembereknek szokásuk, akik a feleségüket egy-két napra el akarják távolítani a háztól, és eszükbe jut, hogy a Sóstó-fürdő vize elsősorban az asszonyok egészségének szokott használni. Jó ez a víz az epekőnek, a máj – és vesebetegségek, de derékfájások ellen is. A női szervezet – szegény – sokkal gyengébb, mint a férfi szervezet, inkább ki van téve a némán, panasz nélkül tűrt, alattomos betegségeknek, amelyekről a nők legfeljebb csak egymás között beszélgetnek titokban, míg a férfiak már akkor is hangosan jajgatnak, éktelenül káromkodnak, ha az időváltozás miatt köszvényes rohamot éreznek a lábukban.
Mennyivel nagyobbak a nők a szenvedések elviselésében! Hol van az a férfi, aki például csak egy gyerek világrahozatalára vállalkozna, nem pedig tizenkettőre, mint ezen a vidéken lépten-nyomon megteszik az asszonyok?
…Tehát még Linda nénit sem távolította el a háztól Szabolcs vezér, mint más környékbeli férfiak, akik atyafilátogatóba, sőt még Pestre is elküldik az asszonyaikat, ha kedvükre ki akarják magukat mulatni; nem ment ki még a Bekötő-tanyára se Linda néni, ahol évek óta a legjobb tanácsokat adja egy százesztendős asszony, hogyan lehet a hűtlenkedő, csapodárkodó férjeket visszahódítani, mert Szabolcs vezér nem küldte őt a Bekötő-tanyára.
Linda néni javában itthon volt, amikor Kálnay László duruzsolására végre cipőt húzott Szabolcs vezér, és elment a megbeszélt találkozóra Kovácsnéval.
Hol volt a találkozó?
Ki tudná? Szabolcs vezér sohase mondta el, Kovácsné ugyan beszélt róla, de az ilyen asszonynak, aki egész életét férfiakkal való találkozásokban tölti, már csak azért se lehet hinni, mert végül összetéveszti, összezavarja a férfiakat, akikkel életében találkozott. Lám, még Szabolcs vezérre is ráfogta, hogy az a szilvalekvár főzésénél285 lepte meg a kert végében, és Szabolcs vezéren ennek nyoma is maradt.
Akárhol volt a találkozó – a Bujdos-ligetben, a temetőben vagy a régi szőlőben, a törkölyös présházban, ahol Kovácsné találkozni szokott –, Linda néninek biztos tudomása lett róla, mert abban a percben, amikor Szabolcs vezér a kacér asszonysággal találkozott: egy képráma, benne Linda néni arcképével, leszakadt a falról, és üvegje nagy csattanással tört össze.
Ezt a képet egy vándorpiktor festette, soha senki nem nyúlt hozzá, esztendők óta a falon függött, ama kanapé felett, amelyen Szabolcs vezér komótizálni szokott. És a kép abban a pillanatban leszakadt szögéről, amikor akár a lekvárfőzésnél, akár az ordas nagybácsi sírhalmánál Szabolcs vezér Kovácsnéval találkozott.
Linda néni könnyes szemmel állott az üvegdarabok felett. Csakhogy a kép nem sérült meg, hiába vizsgálta azt a legtüzetesebben, s így mégiscsak azt kellett hinni, hogy azon a bizonyos titkos találkozón a hitvesi hűségen nem esett csorba.
Ámde Szabolcs vezér e naptól fogva nem feküdt a kanapéra, nem álmodozott ott félig behunyt szemmel azokon a dolgokon, amelyeken az ő korabeli férfiak álmodozni szoktak: nagy változásokon, hosszú őszökön, egészségen, sok pénzen, váratlan látogatásokon, a kapun belépő ismerősökön és ismeretleneken, boldog viziteken és régen látott nőkön, akiknek az emlékezetben még szebbeknek kellett volna lenni, mint hajdanában voltak… Szabolcs vezér talpra állott, és komolyan gondolkozott azon, hogy utazni megy amaz Etel király kincsének feltalálása érdekében.
– Itt van az idő, hogy megmentsük az úgynevezett „hét szilvafás” magyar birtokos osztályt! – mondogatta Szabolcs vezér.
Vajon ki súgta meg ezt Szabolcs vezérnek?
– Keresd az asszonyt! – vélekedett Kálnay László, amikor hírét vette Szabolcs vezér készülődésének, és már ki is tűzte az indulás idejét.
– A vándordarvakkal együtt elutazunk! – jelentette ki M.-ben, mindazokon a helyeken, ahol az ilyen korhelyhangú, szakállát rezegtető, komolykodó férfiú megfordulni szokott.
Linda néni az összetört kép felett álldogált, és az épen maradt üvegdarabokat félrerakta, hogy majd az üvegdarabokkal ablakokat foltoztat az üveges tóttal, amikor az szokás szerint kiáltozni kezd, ha őszre fordul az időjárás.
