NYOLCADIK FEJEZET • Piros mezőben zöld macska A hunok zászlaja
NYOLCADIK FEJEZET • Piros mezőben zöld macska
A hunok zászlaja
A hunok zászlaja
– Hát most már nincs más hátra, mint csak az, hogy valódi hunok módjára tartsuk bevonulásunkat a nemzet fővárosába. Egyikünket-másikunkat a származásánál fogva is megilleti ez – mond Szabolcs vezér. – Zobolu, az én ősapám olyan hun ivadék volt, hogy még a szentgalleni csatában, ötszáz évvel Attila halála után is összetévesztették őt az ellenségek Isten ostorával. Pedig Isten ostora már századok óta a Duna fenekén feküdt hun sírjában.
– Legelőször is egy igazi hun lobogóról kell gondoskodnunk, mert anélkül egy tapodtat sem tehetünk. Eddig is sajnáltam, hogy a fogadó kapuja fölé ki nem tűzhettük a zászlót, holott azt minden lehető alkalommal megteszik Miskolcon, de Magyarország egyéb részeiben is.
Az útrakeltek nagy helyesléssel hallgatták Szabolcs vezér szavait, mert útközben, idegen tájakon, a legtöbb ember szereti, ha más gondolkozik helyette, és más gondoskodik róla. Ezért van az, hogy utasemberrel mindenütt könnyen elbánnak, ahol tudják a nyelvét.
Kótaj, Buj és Geszteréd tizedesek, valamint Lányi Anti, az orosi jegyző, akik a tegnapi Sajó-parti kirándulásnál alaposan összevesztek319 a muhi csata megbeszélésénél, hogy talán még most is ott állnának vala a Sajónál, és egymásnak magyarázzák, hogyan kellett volna IV. Béla királyunknak a tatárságot meggyőzni, minthogy bizonyára a mohácsi csatamezőn is disputálnak magyarok, ha odavetődnek, mint kellett volna Tomorinak védekezni a török ellen, amely a tatár után a legnagyobb pusztítást vitte végbe hazánkban…
Tegnap egy országúti csárdában folytatták a vitát a kunok árulásáról (szerencsére egyetlen kun se volt közelben-távolban), a szekértábor feleslegességéről, amikor is sok jó magyar kocsi jutott a kétkerekű talyigákon érkezett tatárság zsákmányába, általában a muhi csata elhibázottságáról, mert a magyarok száz esztendők múlva is bírálat alá vették minden csatájukat, Attila katalaunumi csatája óta (amikor a hibák kezdődtek), Görgey Artúr világosi fegyverletételéig (amikor a hibák befejeződtek).
Nem akadt még olyan magyar ember, aki jobban ne tudta volna a dolgot a régi hadvezéreknél, talán az egy Hunyadi Jánosnak nem támadt vetélytársa a késői vitatkozók között.
Mikor Lányi Anti, a kötekedő orosi jegyző sóhajtva megszólalt:
– Habár nem lehessen tudni, hogy végeredményben nem érdemelték-e meg a magyarok a muhi csatát?
Persze ezt már akkor mondta Lányi Anti, amikor már többször is megtöltették a hosszú nyakú üvegeket a zsidóval, és a józan ész elkalandozott, legjobban a jegyzőé, aki szeretett mélyebbre hatolni a történelemben, mint ahogy a különböző felekezeti iskolákban tanítják, és tagja volt a Budapesten székelő Történelmi Társulatnak. (Beküldője volt az évi tagsági díjnak.)
– Mert a tatárok, a magyarok vérrokonai nemhiába jöttek ide Ázsiából. Bosszút állni jöttek a magyarokon, mert azok kijátszottak őket Attila kincsénél, mint ahogy mi se visszük el szárazon, hogy Attila kincseinek maradványát megtalálva: nem számolunk el róla az országnak.
…Ez volt az a mondat, amelyet Lányi Anti a Sajó-parti csárdában kiejtett, amelynek kiejtése után éppen úgy menekülnie kellett neki, mint IV. Béla királynak a muhi csatából, azzal a különbséggel, hogy nem voltak mellette Rudacs fiai, Don és Barnabás, a Fáy nemzetségből, akik védelmezték a menekülő királyt, de még a Gyenes nemzetségbeli Iwánka András sem, aki a saját lovát adta át a királynak, amikor a tatárok csaknem utolérték.320
Lányi Antit utolérték, és csak azért nem húzták fel az első fára, mert Szabolcs vezér helybenhagyását várták az ítélet végrehajtásához.
– Méreg a magyar történelem, ha boros fővel magyarázzák! – mond Szabolcs vezér, a fogadóban ülve a hívei között, és összeráncolt homlokkal hallgatta az előterjesztést.
– Várjuk meg a nyugodtabb időket, függesszük fel az ítélet kimondását, most úton vagyunk, és ezer más teendőnk van… – próbálta csillapítani a kedélyeket Szabolcs vezér. A hadnagyok látszólag engedtek is volna, de a kis termetű, mokány Lányi Anti az engedékenység láttára még jobban pattogott.
– Egy óráig se viselhetem tovább a hazaárulás vádját, amellyel illetnek!
– Magam is úgy „zsuzsírozom” a helyzetet, hogy döntés kell – vélekedett Geszteréd, aki túl a Tiszára érkezve, különböző olyan szavakat vegyített beszédébe, amelyet otthon nem tudott használni.
– Miről kell döntés? – horkant fel Lányi Anti.
– Arról, hogy gazember vagy, vagy nem vagy gazember – kiáltott a tegnapi tűzzel a másik két tizedes, pedig már aludtak egyet a dologra, de hát Attila kincséről is szó volt IV. Béla király esetében. És itt szorított a csizma, mint Szabolcs vezér nagy bölcsen fölismerte a tényállást. Ugyanezért intett Lányi Antinak, hogy mondaná el mindazt, ami a történelmi tudomása szerint Attila kincseivel történt.
– Nagyon egyszerű a dolog, csak némely községben kell kidobolni az ilyen egyszerű dolgot, ahol az elöljárók ésszel nem érik fel a dolgokat. Az én szerény, de több történelmi kútforrás által is támogatott nézetem szerint az ősmagyarok elindulásának kiindulási pontja Attila kincsének a feltalálása volt.
– Ne ismételjünk dolgokat, amelyeket mindenki tud – vágott közbe Szabolcs vezér, hogy a kis jegyzőt az indulat paripái a sértegetés terére ne ragadják.
– Így állván a dolgok, bizonyosnak látszik, hogy az odahaza maradt ázsiai rokonok, így a tatárok is türelmetlenül várták a magyarok izenetét a Duna mellől, hogy mit végeztek a rájuk bízott dologban. Főként, megtalálták-e a kincset? Mennyi a kincs? Hozzák-e Ázsiába az örökséget, vagy az örökség felosztása végett személyesen fáradjanak ide a szegény otthon maradt rokonok? Posta nem járt321 abban az időben, s így nem csodálható, hogy csaknem háromszáz esztendő telt bele, amíg az ázsiai rokonok megtudták, hogy az örökség felvételére küldött magyarok a kincset nemcsak megtalálták, hanem országalapításra, kereszténység felvételére et cetera el is költötték. Ha számlát kértek volna tőlük: ők is csak azt mondhatták volna, mint az egyszeri ember, hogy jöttünk-mentünk száz forint, ittunk-ettünk száz forint és így tovább. Hát ennek megbosszulására kerekedtek fel a tatárok mint büntetők, és Ázsiából a Muhi-pusztáig jöttek, anélkül hogy valakit bántottak volna útközben. Nekik csak Magyarországon volt dolguk, Magyarországgal volt elszámolásuk az elprédált Attila-kincs miatt, amelyből már nem jutott a kunoknak se, akik a tatárokat megelőzték, és akik békességesen akartak megegyezni IV. Bélával legalább az ország birtokán. Ehelyett a kun királyt Pesten úgy megverték, hogy belehalt. Vigyázzunk mi is, hogy hová nyúlunk, amikor örökséget megyünk keresni az idegenben.
Szabolcs vezér, hogy a beszédnek ilyen fondorlatos élét vegye, szelíden közbeszólt:
– Hogy hívták azt a kun királyt, aki örökségét kereste?
– Kuthennek hívták – vágta ki az orosi jegyző.
– Még ezt se tudnánk! – dörmögte Geszteréd tizedes az ujját pattogtatva.
– Tudják, nem tudják, az most már egészen mindegy. A tatárok nem is akartak mást Magyarországon, mint büntetni, ezért koncoltak fel mindenkit, férfit, asszonyt, gyermeket kíméletlenül, ezért lett tatár, emberevő, gyilkos az a sok magyar, aki mindjárt kakastollat tűzött a süvege mellé, hogy a tatárokhoz hasonlóvá lévén: a legyilkolástól megmeneküljön. Ezért nem talált egyetlen menedéket se IV. Béla az ország belsejében, mert a tatárnak csak őrá fájt a foga: a királyt akarta Ázsiába vinni láncok között. És nem restellt az adriai szigetekig menni IV. Béla után, mikor meghallotta, hogy a király odamenekült az idegen népekhez. Így büntetett Ázsia háromszáz esztendő múlva az elsikkadt Attila-kincsekért. Csak ezt akartam mondani.
Szabolcs vezér türelme, amellyel az orosi jegyzőt hallgatta, átragadt a többi jelenlevőkre is, akik a sörház asztalára könyököltek. Lányi Anti ezért közbeszólás nélkül bevégezhette mondókáját, sőt még abban a megtiszteltetésben is részesült, hogy Szabolcs vezér322 kérdést intézett hozzá: vajon nincs több mondanivalója Attila kincséről?
Lányi Anti méltósággal, de tagadólag rázta a fejét.
Szabolcs vezér ekkor nagyot fohászkodott:
– Hát abban igaza az az orosiak igen tisztelt főjegyzőjének, hogy mi nem kényszerítünk senkit arra nézve, hogy velünk tartson hazafias vállalkozásunkban, amelynek véghezvitelére elindultunk. Nem kényszeríthetjük Lányi Anti barátunkat se, mint ahogy boldogult nagy Jósa Andrásunk, a vármegyei múzeum megalapítója sem kényszerítette az orosiakat arra, hogy minden törött ibriket, fazekat, régiséget, amit tavaszi és őszi szántáskor a föld alatt találtak, beszolgáltassanak a megyei múzeumnak. De aki beszolgáltatta: egy piculát kapott fáradságáért. Azt hiszem, hogy azt éppen Lányi jegyző úr doboltatta ki a kisbíróval Oros községben.
– Kidoboltattam – felelt mokányul a jegyző, mintha állná a felelősséget ezért a cselekedetéért is. Mint ahogy általában az élete nagyrészt azzal telt el, hogy mindig a felelősséget állta, mint olyan ember, akire egy község ügyei vannak bízva.
– Hát csak azt akarom úgy barátilag mondani, hogy utánunk nem jönnek a tatárok! – mond most Szabolcs vezér magasra húzva a szemöldökét, és azok alól tiszta, sohase vérbe borult vagy zavaros szemével hosszant a jegyzőre nézett. – Ne keressük a történelemben a csodabogarakat. Azt hittem, hogy érdemlegesebb mondanivalód van a szóban forgó kincsről.
– Mi is azt hittük – erősítette meg Kótaj Szabolcs vezér szavait. – Régi mondás, hogy pénz beszél, kutya ugat.
Buj is tudott valamely, az esetre alkalmazható mondást:
– Olyan ez az egész dolog, mint a bécsi suszterinas esete, amelyet akkor hallottam, amikor utoljára Bécsben jártam.
Buj tizedes adomáját nem hagyták befejezni, mert azt ismerte már az egész vármegye. De különben Jolán báróné váratlan megjelenése amúgy is véget vetett volna minden beszédbeli tekergésnek.
A báróné kötelességének tartotta, hogy meglátogassa a vármegyéjéből való férfiakat, ha már egyébként nem lehetett a háziasszonyuk.
– Isten hozta, báróné – kiáltott fel nagy megkönnyebbüléssel Szabolcs vezér. – Az ősmagyarok Istene küldte önt segítségünkre. A hunok lobogójáról van szó, amelyet aligha szerezhetnénk meg az323 ön tanácsa nélkül. A zászló elkészítéséhez mégiscsak jobban értenek az asszonyok. A férfiaknak a zászló tisztaságára kötelességük vigyázni.
– Mindig így volt, mióta férfiak élnek a világon – mond Jolán báróné, aki azt a szót, hogy „férfi”, mindig olyan hangsúllyal ejtette ki száján, mintha legalábbis az Atyaistenről volna szó. (Vannak olyan derék női teremtmények, akiknek kedvéért érdemes férfinak lenni. A báróné ezek közé tartozott.)
– Hát uraim, ha megengeditek, a zászlótokról majd én gondoskodom, itt lesz pontosan az indulás percében. Nem lehet olyan kicsiny, se olyan nagy Miskolc városa, hogy egy darab piros selymet, zöld selymet ne találnék benne.
– Piros mezőben zöld macska: ez volt Attila jelvénye, annak az álmának emlékezetére, amelyet nagybátyja sátrában álmodott. Egy kis párduckölyökhöz hasonló macska egy aranygömböt gurított a lábaihoz, mintha a földgömböt helyezte volna az uralkodásra készülő ifjú hun lábaihoz. Ezek a zöld macskás lobogók mutatták a hun király hatalmát a Brentától a Rajnáig, Rómától Galliáig. Ahol ezek megjelentek: ott másképpen zúgott a szél, más színe lett még a fán függő piros almának is, nemcsak az emberi orcának.
Jolán báróné elismeréssel bólintott, mint mindig, ha a férfiak hibátlanul mondtak el értelmes szavakat.
– A zászló itt lesz, mintha maga Erika varrta volna, aki a legvitézebb volt a hun leányok között.
– Mintha Ildikó, Attila felesége varrná – tódította Szabolcs vezér.
– És miután nagyon megtetszettek nekem, kedves uraim, akik erre az ősi virtusokhoz hasonló utazásra vállalkoztak, elhatároztam magam, hogy én is Szabolcs vezér csapatával tartok, ha ugyan helyet adnak ott egy asszonynak, aki életében még nem ismerte a kényességet. Akire nem kell különösebben vigyázni, mert magánosán is átal tud menni a kocsiúton. Engem gyerekkorom óta nem hordott ölben senki.
– Elég rosszul tették – felelt Szabolcs vezér Jolán báróné szavaira. – Tessék velünk parancsolni, mint már tegnap is jelenteni bátorkodtam, azért vagyunk Miskolcon, hogy méltóságodnak szolgálatára legyünk. Ha már az ördög se szeret minket, nyírieket, legalább mi szeressük egymást. Ha igazán megtenné a báróné azt az áldozatot,324 hogy velünk jönne, mint Erika ment együtt valaha Ellákkal és a többi hunokkal, mikor azok a Rajnához kirándultak?
– Nemcsak magam megyek, hanem a szobalányomat is magammal hozom, mert egy asszonynak mégiscsak kell néha valakivel pörlekedni – ígérte Jolán báróné. – Engem már úgy nevelt az uram, hogy vele sohase tudtam veszekedni. Olyan áldott ember, hogy nyomban zsinatba, gyűlésbe, papválasztásra, egyházi ügyekben utazik otthonról, ha észreveszi, hogy bal lábbal keltem fel. Most is esperesekkel zsinatol valahol a Dunántúl, ahová én nem mehetek utána, mert a papokkal, papnékkal csak Tisza Kálmánné tudott kijönni. Hát én tekintetes úrékkal tartok, már csak azért is, hogy kiválogassuk a kincsek közül az asszonyi holmikat, karpereceket, fülönfüggőket, hajtartó abroncsokat, deréköveket, amihez tekintetes úrék tán nem konyítanának.
– Szentigaz. Szemere Miklós sürgönyében világosan benne van, hogy senki se maradjon odahaza, akinek valami köze lehet Etel király kincséhez. Az útiköltséggel nem takarékoskodunk, olyan ez, mint a követ választási költség. A másvilágon is számon kérik az embertől, ha az utolsó fillérig el nem költötte arra a célra, amelyre adták.
Okosabban nem beszélhetett Szabolcs vezér, a báróné meg is dicsérte szavaiért. „Bár sohase jöttem volna el Szabolcsból, ahol az urak még mindig tudják, hogyan kell a nőkkel bánni.” Aztán elment, hogy a lobogó dolgát elintézze, amely lobogónak az ügyében majd a már említett szobalány segítségét is igénybe veszi, mert az kitanult varrónő.
– Hál’ istennek, akkor a gombjainkat se kell félteni, ha azok útközben itt-ott leszakadnak – reménykedett Szabolcs vezér.
– Az a nadrággomb, amit mi felvarrunk, legalább két esztendeig a helyén marad. Az uram otthon ugyan szelíd ember, de a zsinatokban mégiscsak felhevül néha. De még egyetlen mellénygombja se pattant le.
Embere válogatja – gondolta Szabolcs vezér. Igaz, hogy ő se adott otthonában Linda néninek sok dolgot az indulatosan leszaggatott gombokkal.325
