12
12
Patkó Bandi engedelmet kapott a Régensburger hölgyektől, hogy idejét Alvinczi úr szolgálatában tölthesse. A hölgyek, mint afféle tipikus álmodozók, nagy reményeket fűztek Patkó Bandi új állomásához.
– Legalább ő megszabadul e város nyomasztó légkörétől a nagyúr társaságában – rebegte Amanda kisasszony, és maga sem tudta, miért kezdett el könnyezni.
A vörös postakocsi azután bizonyos utakat tett a környéken, mert a váltók beváltása apránként megkezdődött. (Csak Szuki úr, a helybeli telekkönyvvezető tartogatta még a maga portékáját, szeretett volna jó áron túladni darabjain.)
Egy reggel, mielőtt a vörös postakocsi elhagyta volna az „Európa” fogadó udvarát: egy különös úriember tűnt fel a léghuzamos kapualjban. Ruházkodásáról azt lehetett mondani, hogy ez hasonló volt ama „jobb időket látott” úriemberekéhez, akik ebben az időben benépesítették Magyarországot. – Tisztára kefélt szalonkabátja volt, ő lakkcipő repedéseit bizonyosan saját kezűleg tüntette el lakkfestékkel, csak az inggallérról látszott, hogy az úriember ezt a gallért még abban az időben szerezte meg, amikor nyaka hasonlíthatatlanul vastagabb volt. Az ádámcsutka úgy járt fel és alá a gallér mögött, mint egy fáradhatatlan silbak.
Bajszán a töprengő órák sok furfangos csavarintás nyomát hagyták, de a bajuszból mégsem lett semmi, amint valószínűleg a jól megfontolt tervekből sem.
Olyan nyájasan közelített a vörös postakocsiba fél lábbal beszálló Alvinczihoz, mint egy idegenvezető, aki szolgálatait akarja felajánlani.
– Méltóságod nem ismerős ezen a vidéken, azért hiszem, hogy itt sokan megcsalják. Talán nem is rosszaságból vagy elvetemedettségből csalnak az emberek, hanem leginkább azért, mert azt hiszik, hogy könnyebben boldogulnak, ha nem az igazi arcukat mutatják.
– Mivel szolgálhatok? – kérdezte meglehetős barátságtalanul a megszólított. (Alvinczin ez alkalommal derékban szűkre szabott, orosz bunda volt, amilyent a határszél felé viselnek az urak.)
– Én, kérem, Keszi vagyok, ha ugyan fontos ez – monda most a jövevény, és megemelte rongyos sapkáját, amikor is kilátszott rövidre59 nyírott, őszes haja, amely csiga alakban nőtte körül kerek fejét. – Én vagyok az az ember, aki egészen pontosan tudja, hogy kinek mennyi váltója van ezen a környéken, mondjuk, a Tiszától a Hortobágyig. Én foglalkozásomnál fogva mindenféle emberrel érintkezem. Foglalkozom ház- és birtokközvetítéssel, régi és új bútorok eladásával, de cselédet is szerzek, ha méltóságos úrnak erre szüksége van.
(Alvinczi csak ekkor vette észre, hogy a bemutatkozott úriembernek az egyik szeme üvegből van. Nyilván változatos foglalkozása miatt hordta az üveg szemgolyót.)
– Sajnálom, de ügynökökre nincs szükségem.
Keszi úr barátságosan legyintett, mintha előre várta volna ezt a mindennapi kifogást.
– Igen, az ágens megvetett emberlény Magyarországon, holott végeredményben mindenki ügynök a bérces hazában. Egyik úriember lovat árul, a másik úriember házasságközvetítő, a harmadik úriember lenyalt stempliket árul. Hát még az a sok varrógépügynök, pezsgőügynök, biztosítási ügynök, kanavászügynök, aki éjjel-nappal járja a haza területét! Tessék elhinni, hogy a legnagyobb urak, a képviselők, főrendek és más jeles hazafiak a legügyesebb ügynökök. Az ember mindenütt találkozik velük, az expressz vonaton éppen úgy, mint az országúton, a négylovas hintóban. Ügynökök országa ez, kérem, ezen már nem változtathatunk.
– Én éppen a régi Magyarország… – így kezdte szavait Alvinczi, de a tolakodó úriember nem hagyta beszélni:
– Kérem, méltóságos uram, én szerencsés vagyok személyesen ismerhetni a nagy Kossuth Lajos fiát, Kossuth Ferencet, akit Ormódy országos körútra küldött, hogy mindenkit beasszekuráljon az édes hazában. Én, kérem, láttam Csávolszky Lajost házalni hajdúsági vasútrészvényekkel, és őkelme erőszakosabb volt, mint azok a tót atyafiak, akik tűzkárosultak részére gyűjtenek. Én, kérem, tudom, hogy a helybeli gazdasági egyesület elnöke vetőgépeket, ekéket árul a gazdáknak, a főszolgabírák meg éppen a hajóstársaságok ügynökei, akik Amerikába exportálják a magyar parasztot. Miért szégyellném, hogy ügynök vagyok?
Alvinczi visszahúzta lábát a vörös postakocsi hágcsójáról, és gúnyos mosollyal végignézett a züllött úriemberen:
– És miben akar velem „csinálni”?60
Keszi úr elnevette magát:
– Nem fogom méltóságodat asszekurálni, sem könyveket nem akarok a nyakára sózni. Egyszerűen abban a dologban ajánlom fel szolgálataimat, amely dolgok végett méltóságod városunkban, megyénkben tartózkodik. A hamis váltók ügyében bátorkodom alkalmatlankodni…
– Azt hiszem, egy kis tévedés lesz a dologban – felelt hűvös hangon Alvinczi Eduárd. – Én senkit sem bíztam meg, hogy részemre bármit vásároljon.
– Nem is lehet az ilyen kényes portékának a bevásárlását akárkire bízni – helyeselt az üvegszemű, és két kézzel gesztikulált. – Szemezni kell az embereket, mikor ilyen delikát ügyek lebonyolításáról van szó. Itt van például az öreg Tengelyesi, P.-ben, ahol az udvarházak már ötven esztendő óta hátat fordítanak egymásnak. Az idős főúr mindenkire puskát fogna, aki ezzel a nesszel állítana be az udvarára, hogy ócska kocsikerekek helyett hamis váltókat akar tőle vásárolni. Pedig vannak ilyen váltók, bőven vannak, még a nagytakarékban is elsütött néhányat az öreg főúr. De énrám persze nem fogna puskát se Tengelyesi, se más, mert én bizalmas embere vagyok ezen a vidéken minden valamirevaló úriembernek. Én voltam az elsők egyike itt, a Nyírségben, aki megértette a kor jelszavát: szorítsuk ki a zsidókat! A szorítást az üzleteknél kell kezdeni.
Alvinczi ezekre a szavakra gyanakodó, sötét szemét hirtelen az agitáló férfiúra fordította.
– A zsidók nagy erővel vannak! – mormogta.
– Nagyobb a mi erőnk, ha valamennyien összefogunk.
– Hát nem bánom, üljön fel a bakra! Éppen P.-be készülődünk – engedékenykedett Alvinczi, mire a szervezkedő úriember életkoráról fel nem tételezhető fürgeséggel kúszott fel a vörös postakocsi bakjára, a kocsis mellé. Onnan aztán olyan büszkén nézett körül, mintha valami zsíros hivatalba jutott volna. A postakürt megharsant, és a hatalmas kocsi, négy lovával, batáros döngessél fordult ki az „Európa” fogadó kapualjából.61
