13
13
Hóolvadásos utakon haladt a postakocsi. A fák az utak mentén kopaszon dideregni látszottak, amint a hóbunda lement róluk. Csak nagyon hitvány, tűzre való akácok, seprőnek való nyírfák voltak, de mégiscsak társai, sőt jó ismerősei voltak azoknak a kocsiknak és embereknek, akik ezen a tájon mendegélni szoktak. Ők ismerték a fogvacogva haladó cigányt, de a boldogtalan úriembert is, aki néha bizony tétovázgatva tekinget fel a feje felett feketéllő ágakra: vajon melyikre kösse fel magát?
Az út mellett régi kocsma állott, amelyet csodálatosan kőből építettek, miután egykor valami nemesi birtokhoz tartozott. Az útra csak egyetlen vasrácsos ablaka nyílott a kocsmának, az ablakok az udvar felé néztek, mert hisz innen szokták figyelni szekereiket, lovaikat az utazók.
– Itt szokás megállani – intézkedett a bakról a züllött úriember –, itt mérik a legkeserűbb sört egész Magyarországon. Azonkívül rendszerint találkozni is valakivel az ilyen határcsárdában, akinek jó hasznát venni.
A bakon ülő úriember nem magyarázta meg bővebben, hogyan vehetné hasznát valakinek, akivel véletlenül összeakad a határcsárdában, de Alvinczi nem is volt kíváncsi a dolgokra. Elfogta őt is az úton járók vállalkozási kedve, kedélyessége, amellyel vidoran ugranak le kocsijukról minden útba eső csárda előtt.
A határcsárdába pedig érdemes volt bemenni, mert ott mulatott Benczi Gyula cigányprímás: húzatta magának a nótákat a híres debreceni cigányokkal, a Magyari fiúkkal, valamint két nógrádi úriemberrel, akik Benczi Gyula látogatására a Nyírségbe érkeztek, de Benczi már kifáradt a nekik való muzsikálásban, ezért elhozatta Debrecenből azt a cigánybandát, amelyet maga után a legjobbnak tartott az országban.
Alvinczi a mulatók láttára vissza akart vonulni, de a züllött úriember elállta a küszöbön az utat.
– Jó emberek vagyunk itt mindnyájan, miért kerülnénk el egymást! – kiáltotta hangosan, aztán a mulatókhoz lépett, és megsúgta, hogy Alvinczi Eduárd kegyelmes úr tartózkodik a határcsárdában.
A mulatozók leugráltak, és Alvinczi udvarlására siettek.
Csakhamar kiderült, hogy Benczi vendégei közül az egyik úriember62 bizonyos Majláth Imre, Hont megyei birtokos, aki kereskényi kastélyában híres cigánypártfogó hírében állott. A lévai cigánybanda, bizonyos Lakatos Sándor vezetése alatt sokat megfordult az öregúr kastélyában, de ő özvegységére mindig csak Benczi Gyulát akarta meghallgatni, akinek hírneve eljutott Hont vármegyébe is. Evégett Nyíregyházára kellett volna utaznia, amibe persze sehogy sem egyezett bele az öreg Majláth Imréné tekintetes asszony.
Évekig hiába vágyódott a híres cigányprímás meghallgatására a Hont megyei uraság, meg kellett elégednie a lévai cigányokkal – míg végre a furfangosság jó ötletet sugallt neki. Látszólag elhatározta, hogy téglaégető körkemencét épít a birtokán, ilyen körkemence azonban csak egyetlen volt az országban, mégpedig Élesden, Bihar vármegyében. A körkemencét okvetlenül meg kell tekinteni, mielőtt az építkezés elkezdődne. – Így tudott megszökni otthonából a kereskényi földesuraság. Az útra természetesen magával vitte legjobb cimboráját, H. urat is. Több szem többet lát a körkemencén is.
Biharból Szabolcs egy ugrás. – Benczi már napokig muzsikált a felvidéki uraknak. Kifáradó mulathatnékja támadt magának is, ezért hozatta át a debreceni bandát. És hogy a városban különösebb feltűnést ne keltsen a mulatozás, amelyben cigány húzza cigánynak a nótát – az egész társaság az elhagyott határcsárdába vonult, ahol íme, Alvinczi úrral volt szerencséjük találkozhatni.
A debreceni cigányok még csak három nap óta muzsikáltak egyhuzamban, bírták volna a munkálkodást tovább is, de a hiú Benczi nyomban elővette mindig magával hordott hegedűjét, és az egy hete tartó mulatság fáradalmait feledve, saját kezűleg gyújtott rá a nótára, a nevezetes Alvinczi tiszteletére.
…Milyen volt ez a Benczi? Magas, kövér ember, aki korántsem látszott cigányprímásnak, hanem inkább valamely magyar mágnásnak. Büszke fejtartása az öntudatos úriemberé, amelyet még nagyban emelt művészi hiúsága. Kerek bikaszemével olyan tekintélyesen tudott az emberekre ránézni, hogy a legduhajabb nyírségi gavallér is megjuhászkodott előtte. A hencegő urak is büszkék voltak Benczi Gyula barátságára, mert ezt a cigányt sohasem látta senki részegnek, se megalázkodónak. A legenda szerint csak az anyja volt cigányasszony (mégpedig Dombi lány, ami már maga is nagy jelentőségű a cigányság gothai almanachjában), az apja pedig valamely gróf vagy herceg lett volna. A hegedűjét vasmarokkal tartotta, hogy a finom63 olasz szerszám szinte meghajolni látszott kezében. Nem volt ilyen szép cigányprímás Bihari óta.
A ruházata gavalléros lakkcipőből, élesre vasalt pepita nadrágból, fekete zakóból állott. Mélyen kivágott, fehér mellénye felett borsó nagyságú gyémánt inggombok szikráztak; a nyakára hosszú aranylánc volt vetve, amelyen mogyoró nagyságú, kis aranyórát viselt. Göndörkés, fekete bajusza, piros ajka csókra látszott teremtve lenni, és a hagyomány szerint nem csalta meg soha a feleségét.
Egy letűnő úri korszak utolsó úri cigánya volt. A két debreceni prímás, a két Magyari testvér között úgy osztotta a honoráriumot, hogy az ötvenes és százas bankókat penicilusával középen kettévágta, a bankó egyik felét adta jobbra, a másik felét adta balra.
Mit muzsikált Alvinczi Eduárdnak a határcsárdában? Először elmuzsikálta a Repülj fecském-et – azt a csodálatos melódiát, amely megríkatja, majd felemeli, majd meg elszomorítja a magyar szíveket.
Alvinczi elgondolkozott, hosszan nézett a cigányprímásra.
– Mi valahonnan ismerjük egymást – mormogta.
Aztán elmuzsikálta a „nagy magyarok” közül Bihari kesergőjét. Majd a modernebb dalok közül az Elmerengek sötét éjjel… kezdetűt. A mellkasa kidagadt a zenélés alatt, az arcán áhítat, ábránd, művészi önfeledkezés látszott – ő maga élvezte legjobban a muzsikáját.
Kendőjével megtörölte homlokát, és így szólt:
– Azt kérdezte az imént a méltóságos úr, hogy mi ketten honnan ismerjük egymást? Megmondhatom. A pesti Nemzeti Kaszinóból, amelynek pár hónapig szerződtetett cigányprímása voltam. Évi negyvenezer pengő forint volt a fizetésem, de a gyomrom nem bírta a Kaszinó francia konyháját. Visszajöttem tehát hazámba, a Nyírbe.
Alvinczi zsebében keresgélt, hogy megjutalmazza a prímás fáradozását, mire Benczi tisztelettel így szólt:
– Ne méltóztassék fáradni. Most rajtam van a sor a mulatságban, eleget mulattattam eddig másokat. Még a hét végéig mindenki az én vendégem ebben a csárdában.
Alvinczi hümmögött a bajusza alatt, nem szerette a konfidens embereket.
Odaintette a hamus, szurtos konyhaszolgálót, és egy marék aranypénzt nyomott a kezébe.64
– Valakit előbb-utóbb elvisz az ördög ezen az úrhatnám vidéken – szűrte le a kocsmai látogatás eredményét Alvinczi Eduárd, aki szeretett minden dolognak a mélyére tekinteni.
Szilveszter titoknok nagyon ritkán szólalt meg, mert ő még ama régi titkárok korából maradt itt, akik fiatal koruk óta trenírozzák magukat a hallgatásban; de most nem állhatta meg szó nélkül:
– A zsidó asszony mosóteknőjébe voltak behűtve a sarokban a sámpányerek és butéliás borok, de a poharak mind üresek voltak. Sorban megszagoltam őket.
– Igaz biz’ a! A nagy fene muzsikálásban a keserű sert is elfelejtettük – jegyezte meg a züllött úriember, mielőtt a postakocsi bakjára kapaszkodott volna.
