14
14
Mialatt a kocsmában időztek, a szeszélyes nyírségi időjárás újabb kunsztot produkált; mintha csak az előkelő vendég tiszteletére tenné: fehérbe öltöztette az akasztófának való fákat, a kifeketedett árokfenéken takarót dobott a döglött kutyákra és macskákra, varjúcsapatot hívott elő az ég aljáról, amelyek utazni kezdtek a fehér tájon, mint a fekete pikkek a kártyalapon. Még a levegőnek is más szaga lett hirtelen – amolyan disznótoros, pedig sehol a közelben nem pörköltek disznót. Bús, téli kép, amelyben hátat fordítanak egymásnak a messzi tanyaházak, mintha megunták volna az egyformaságot. Amerre máskor a beláthatatlan területeken a vadvizek zöldülnek, most minden aludni tért a hirtelen visszatérő téllel, mint a gyermek visszabújik a takaró alá, ha még sötétben ébred.
Alvinczi lábzsákjában, karcsú műróka bundája fölé vett nagy utazóbundájában, rókafejű kesztyűjében, fülig lehúzott sapkájában utazókedélyességgel szemlélte az elmaradozó tájképeket. Télen sem árt utazni annak, akinek meleg ruhája van. Szilveszter rálehel a kocsi ablakára, és megfelelő látni való teret töröl az üveg zúzmaráján. Csak egy hosszú szárú pipa kellene még, de Alvinczi nem szokott pipázni, csak szivarokat szívott, amelyeket Havannában neki és az anlgol trónörökösnek gyártottak. Ezeknek a szivaroknak az élvezéséhez csendes szobalevegő szükséges, valamint meleg kályha, hogy a65 füst kiadja magából mindazon illatokat, amelyek benne rejtőzködnek.
A nyírségi országút azonban így is elég látnivalót mutatott.
Nemsokára azután, hogy a kocsmát elhagyták, szemközt találkoztak Henter Andrással, Szabolcs vármegye nevezetes várnagyával, aki lóháton agarait vitte kicsit szórakozni.
– Miféle nyúlbőrös fajzat jár megint erre? – dörmögte mogorván a tűzpiros arcú várnagy, amikor a vörös postakocsi közelébe ért, és felismerte a bakon a züllött úriembert. – Hé, mit mentek venni?
A züllött úriember kézzel-lábbal magyarázott a bakról, mire Henter András dölyfösen benézett a kocsi ablakán:
– Alvinczi? Nem ismerem, nem Szabolcs megyei.
Füttyentett az agarainak, és sarkantyúba kapta lovát.
Aztán széles talpú, farolva járó parasztszánokkal találkoztak, amelyek a levágott nádat szállították valahová, valamerre, amelyből tavasszal majd háztetőt csinálnak, hogy legyen mi alatt megszületni a kisbabának.
A nádasszánok mögött haladt közvetlenül a halcsíkosszán. Ahol nád van, ott a csík is megterem. Nádvágáskor szokás fogni az apró, fekete halat a tiszai kiöntésekben. Léket vágnak a jégre, az apró hal mind a levegős helyre tolakszik börtönéből. Ekkor egy kéve nádat virágjával lefelé a vízbe nyomnak. Mire visszahúzzák a nádkévét, a bugák mind teleragadnak csíkkal.
De már erre leugrott a züllött úriember a postakocsi bakjáról, és nagy hévvel kezdett alkudozni egy kosár csíkra. A paraszt két krajcárért kínálta literjét, a züllött úriember egy krajcárt kínált. Ki tudná, meddig tartott volna az alkudozás, ha Alvinczi türelme el nem fogy az ácsorgás alatt. Türelmetlen mozdulatot tett, mire a züllött úriember katonásan felnyitotta a postakocsi ajtaját:
– Nem ismeri méltóságod az idevaló parasztot. Vérszopó, uzsorás annak minden fajtája. Volna arca két krajcárt elvenni ezért a halért, amely neki ingyenben van.
– Mi az ördögnek magának az a semmire se való, apró hal?
A züllött úriember olyan arcot vágott, mintha rosszul értette volna a szót:
– Hogy méltóztatott mondani? Hát káposztalevesbe, kegyelmes nagy jó uram. Semmi más célból, mint káposztalevesbe. A csíklevésnél66 még az öregapám se evett finomabbat. No, de majd megkóstoltatom méltóságoddal is, amint az első csárdába érünk.
A züllött úriember most már nem alkudozott a csíkárussal, megadta a kívánt két krajcárt literenként, persze eközben összeszidta a parasztnak apját, anyját, egész atyafiságát, de elátkozta meg a falut is, ahol ilyen parasztok teremnek.
– Tetejesen, hé! Nem loptam a pénzemet! – kiáltozta, amikor a paraszt mérni kezdte a bádogliteresbe a halat.
Majd meg abban kezdett kételkedni, hogy nem hiteles a mérő.
– Feljelentelek a kapitánynál, kutya! – harsogta, amíg a vásár végre létrejött. A parasztot úgy megkínozta, hogy az vesszőkosaráért nem is mert kérni külön fizetséget.
A züllött úriember ezután elfoglalta helyét a bakon, a halaskosarat diadalmasan a két lába közé fogta. Hamiskásan hunyorított be a postakocsi belsejébe.
– Olyan levest eszünk ma, amilyent Ferenc József sem.
– Förtelmes ember! – mormogta Alvinczi a kocsi belsejében. – Vajon hogyan tudunk tőle megszabadulni?
A jó vásár, amelyet a csíkban tett, felvillanyozta a bakon ülő úriembert. Most már minden szemközt jövő kocsit, szánt megállított, és alkudott mindenféle tárgyakra. Alkudott egy kocsi szénára, egy öl fára, egy kajla szarvú tehénre, kosár tojásra, sőt egy vadonatúj bölcsőre is, amelyet egy vásárosszekeren szállítottak. Persze, az alkudozások nem mentek minden időveszteség nélkül, sokszor fertályóráig állott a postakocsi az országút közepén, mert a züllött úriember vándorcigányokkal találkozott, akik egy vak lovat vezettek. Végre a p.-i határban sikerült neki két fiúcskától egy kóbor kutyát egy krajcárért megvásárolni. A kutya éppen oly züllött, vásott, kivert kuvasz volt, mint ő maga. A bakra tuszkolta a kutyát, a kutya azonban nem állott kötélnek, és az első kocsizökkenésnél leugrott a bakról, és behúzott farokkal elnyargalt.
– Megállj, az apád! – üvöltött a züllött úriember, és a kutyája után iramodott.
Mikor már jó messzire volt, Alvinczi csendesen megkopogtatta a postakocsi ablakát. A vén kocsis megértette a jeladást, a lovak közé sózott, a züllött úriembert sikerült ott hagyni az országúton. „Megszabadultunk Magyarország legszemtelenebb emberétől” – dörmögte Alvinczi.67
Éppen delet harangoztak egy kakasos toronyban, amikor P. feltűnt a postakocsi előtt. P. nemes, ármálista falu… Megpróbáljuk leírni, hogyan nézett ki egy ilyen falu a Nyírségben, a régi század végén.
