15
15
Hát először is egy feszület jelezte, hogy falu közeledik!
Minek egy kálvinista falu határában feszület? Azért, hogy az is legyen, mint ahogy más határban is van. Ezenkívül az egri érsek ingyen szokta az ilyesmit ajándékozni, ne maradjon védelem nélkül a katolikus vándorlegény, ha nyakas kálvinisták közé keveredik.
Az akácfák, ezek a szerény, minden földön megtermő bánatlegények: elmaradoznak P. közelében. Feltűnik az első nyírfa, a nemes jegenye, amely egyúttal hirdetője is annak, hogy nemesi területen járunk. Jegenyefa áll még a vályogvető cigányság földbe ásott barlangjai előtt is, igaz, hogy csak egy, a többit kivágta a didergő cigányság.
A cigányok körülbelül mindenütt egyformák. Mindenütt akadnak a kocsi után vágtató gyerekek, mindenütt egy vénbanya, aki éppen ekkor köp egyet, amikor a kocsi elhalad. De mindenütt mutatkozik egy sötét, különös szempár is, amely mesevilágbeli mélységgel mereng, vagy késpenge módjára hegyes. Ha van kedve az utazónak, elgondolkozhat az ilyen női szempáron: komponálhat magában mindenféle titokzatos kalandokat… A kerekek továbbforognak. Hosszú kőfal tűnik fel a tájon.
Ez a kőfal: alól vályogból volt, felül egy sor téglából, és maradványát viselte némely zsindelytetőzetnek, itt-ott egy kimagaslóbb rész emelkedett ki a falból, amely tornyocskára bizonyosan nagyon büszke volt valaha tulajdonosa. De mindez nagyon régen lehetett… A fal megzöldült, elporladt, megvénült, alig volt már annyi ereje, hogy erőtlenül hirdesse régi tulajdonosa hírnevét. Egyébként semmi célja nem volt már ennek a falnak. Látszott ugyan mögötte valami kert maradványa – néhány céltalan orgonabokor és bodzafa, melyek arról nevezetesek, hogy még akkor is hűségesen ragaszkodnak a házhoz, amikor a házőrző kutya régen éhen halt gazdája sírján. De például annak a nevezetes hét szilvafának, amelyet ilyen elvadult68 helyekre nagyon szívesen szeretne elskatulyázni a képzelet: híre-hamva sincs. A szilvafa megköveteli, hogy vele törődjenek, néha meghernyózzák, száraz gallyaitól megszabadítsák, szóval igényei vannak. – De még csak káposztáskert maradványa sem látszott semerre sem, pedig káposztára minden házban szükség van, még ott is, ahol gyógyíthatatlan betegségben szenved a gazda. Mi volt hát ebben a kertben, amiért „fenntartották”? Semmi, egyáltalában semmi… Csupa céltalanság, csupa életképtelenség, feleslegesség. Nyáron bizonyosan árnyékot sem adnak ezek a hitvány fák, télen nem gondoskodnak tüzelőről, mert bodzafával még senki sem fűtött be. De mégis volt a kertben valami, amiből következtetni lehetett gazdája erkölcseire. A kert közepén egy hatalmas madárijesztő állott. Körülbelül öles magasságú volt ez a szörnyeteg, és csodálatosképpen nem azokkal a szokásos rongydarabokkal volt felruházva, amelyekkel ezeket a vad legényeket szokták, hanem tűrhető, törökös mintájú hálókabát volt a madárijesztő vállára vetve, amelyet még bízvást elviselhetett volna gazdája is, ha nem akarta volna vendégül fogadni a környék előkelőségeit. Ugyan miért kellett innen elijeszteni a madarakat, amelyek legfeljebb valami életet hoztak volna a temetőkertbe? Itt kezdődött P.
No, mármost valami ház is következett – körülbelül tízölnyire a kőfaltól, és hátat fordított az országútnak. Csupa vakablakokat mutogatott ez a ház, no meg néhány szelelőlyukat. Három szelelőlyuk volt a falon, és mindegyikben egy macska ült. Egy tigrissárga, egy csókafekete meg egy tejfehér. Ültek mozdulatlanul, mint a végtelenség. Az utazó elgondolhatta magában, hogy milyen karcsúak, fürgék lehetnek, ha valamikor egerészni mennek. De nem mentek. Az volt az összes teendőjük, hogy a szelelőlyukból az országútra bámuljanak.
A ház egyébként zsindelytetős volt, ami ezen a vidéken nagyuraságot jelentett. Olyan meredek volt a tetője, hogy az ács bizonyosan kitörte a nyakát, mikor elkészült vele, de ez is olyan régen lehetett, „mikor a papok még bajuszt viseltek”. Az egyik kapuszárny persze ki volt tűzve, de senki sem járt rajta. Kellett valami titkos útnak lenni, amelyen a házbeliek közlekednek. A kőbálványos kapun az éles szem mégis felfedezhetett valamely ócska bádogtáblát, amelybe valaha anno ájncban mezítelen kard és ez a felírás volt festve: Salva guardia.69
Ezenkívül még hat jegenyefa állott a ház előtt. Miért, mi célból? Ki tudná, miért ültetnek el bizonyos fákat, amelyekre azután úgysem néz többet senki életükben, legfeljebb olyankor veszik észre létezésüket, amikor a vihar végleg letördelte gallyaikat, és előszólítják a rozsdás fejszét, amelyből régen elszállott a vérszomj.
Alvinczi elnézegette a néma házat:
– No, ez a ház se ment ki az ablakon – monda régi példaszóval, amely azt jelentené, hogy ez a ház sem árulja el, hogy mi van benne.
Nem bizony, de a következő sem, amely nemcsak az országútnak, de a szomszédjának is hátat fordított. Megint csak néhány vakablak látszott a házból, a tető alatt a szokásos szelelőlyukak, az egyiken éppen akkor dugta ki fejét valami visongató cselédlány, mintha valaki a háta mögött állna, aki nem engedné vissza. Itt még más életnyomok is mutatkoztak. Napraforgószemek folytak ki egy lyukas zsákból az udvaron, a szállítmánynak nagyon megörültek a verebek, csirkék. És a kertben csapóvassal éppen varjút fogott egy suhanc, amelyet nagy diadallal vitt a ház felé.
– Ettél már varjúlevest? – kérdezte Szilvesztert a főúr.
– Nem próbáltam – felelt komolyan a titkár.
– Pedig ha jól készítik, alig ismerni meg a tyúklevestől – monda határozott hangon Alvinczi. – Az a fődolog, hogy az ember ne tudja előre, hogy varjút fog ebédelni.
Igen, így beszélgettek a postakocsiban, pedig a gyalogos vándorló azt hihetne, hogy tudj’ isten miféle magasröptű gondolatokat tárgyalnak az előkelő batárban.
És bizonyosan ily egyszerű dolgok felett emésztettek azoknak a titokzatos, mogorva házaknak a lakói is, amely házak most már gyors egymásutánban maradoztak el, avval a különbséggel, hogy itt-ott nyárfák és akácfák is mutatkoztak a házak környékén, az elmaradhatatlan szarkafészekkel.
Nem beszélgetnek az emberek ezekben a házakban sem többet a mindennapi használatban szokásos, hat-hétszáznyi magyar szónál. Akármilyen regényes szemekkel nézünk egy-egy régi lakra, akármit is gondolunk furcsa tulajdonosáról, a helybeli nők örömeiről és bánatairól, az esték ábrándosságairól, a reggelek játékosságairól, az itt elhangzó históriák különlegességeiről: a lakók nem mondanak újabb szavakat a megszokottaknál. És ha kél a hold, és az utazó távolról azt hinné, hogy most indulnak a szerelmesek kalandjaikra,70 valamint a vén kísértetek útjaikra, akkor sem hallhatna más szót a nappaliak helyett a kulcslyukon át hallgatózó: legfeljebb a bolhát is szidnák változatosság kedvéért, amint napközben az ázott kutyát szokás lehordani rossz szagáért. Hiába vallatnánk ki akár a harangozót, aki magas állványáról napközben belát a legtöbb udvarba, konyhába, és ha véletlenül értelmes ember: azt is meg tudja mondani, hogy mit főztek ebédre; hiába vallatnánk ki a baktert, aki éjszakának idején messziről hallja az ajtók és kapuk nyikorgásait, látja elsuhanni a gyertyák lángját az ablakok mögött, mikor egyik szobából a másikba mennek azok, akik nem tudnak aludni, éjfélkor megzörrentik a kutak láncait, akik sok bort ittak a vacsorához, kakasszóra végigmegy a szolgáló az udvaron, de nem valami titokzatos okból… hiába, nem tudnánk semmiféle rejtélyességnek a nyomára jutni. Azért legjobb, ha nem is törjük fejünket azokon a titkokon, amelyekről Hamlet királyfi beszélt.
A falu közepén hosszú, fehér ház, mint egy heverő komondor. Szent Péter szakállát, gyaluforgácsot lóbál a szél az ereszről, a nyitott kapu mellett egy kékre festett tábla, rajta fehér betűkkel: Közbirtokossági Kaszinó.
– No, itt megebédelünk – mondta Alvinczi, amint az utolsó versszak is elhangzott a toronyban.
