16
16
A fogadóban egyetlen vendég sem tartózkodott, itt csak vasárnap szokás fogyasztani a keserű sört. A fogadós, aki valamikor végrehajtó volt, amíg az életveszedelemmel járó foglalkozást megunta, megszimatolta az úri társaságot, ezért meglehetős nyájas képet öltött mogorva ábrázatára. (Egyébként ezek a falusi vendéglősök olyan gyanakodók az idegenekkel szemben, mintha mindig körözött rablógyilkost szimatolnának.)
Ám Alvinczi vörös postakocsija, valamint muszka bundája megtette a magáét. Az egykori végrehajtó olvadozott a nyájasságtól:
– Szerencséjük van az uraknak. A héten volt nálam disznóölés, még bőven van a frissiből.
– Talán egy kis orjaleves is akad? – szólalt meg Szilveszter, aki átfázott az úton.
– Lehet – mondá a fogadós, és már magában számolgatta, hogy milyen számlát nyújthat be.
Az extraszobában – amely tulajdonképpen a Közbirtokossági Kaszinó helyisége volt – csakhamar piros láng csapott fel a piros csizmájú szolgáló kezének érintésére, a lánggal lángkedv szökkent a meszelt szobába, ahol a régi Egyetértés lepedője és a százszor forgatott Vasárnapi Újság és melléklapjai hevertek a biliárdasztalon. A falon egy nagy tábla, amelyre nyomtatott betűkkel voltak felírva a kaszinó tagjainak nevei. Tizennyolc Pazonyi is volt közöttük, ezek akár maguk is alakíthatnának egy társaskört, Alvinczi nagy érdeklődéssel olvasta a névsort, amint a várótermek utasai szokták hófúvás idején a különböző menetrendeket – még a balatoni gőzhajós társaság menetrendjét is tél közepén. Voltak itt nevek, amelyek oly régiek voltak, mint a közmondások. Az ősök már századok óta buzogányt tartanak kezükben a történelmi arcképcsarnokban, vajon mit vesznek markukba az unokák?
Közvetlenül a névsoros tábla mellett: a falra volt akasztva egy cédula, amelyet minden ajtónyitásnál meglobogtatott a szél. Ispános, gömbölyű betűkkel a következő volt írva a papírszeletre: „Felszólíttatik az az úriember, aki az újesztendei közbirtokossági összejövetelen tévedésből magával vitte a makk disznót, hogy azt sürgősen visszahozni ne terheltessék, mert a makk disznóra a preferánsznál feltétlenül szükségünk van. A KB. elnöksége”.
Az andalgásnak egy fennhangon beszélő úriember és egy kutya megérkezése vetett véget. „Magyarország legszemtelenebb embere” nyomakodott be a helyiségbe: „Akasszon fel a pocsaji hóhér!” Hangos szóval üdvözölte a társaságot, mintha nem is hagyták volna az országúton.
– A névsort nézi, méltóságos uram: jó kiadós névsor, de nem ez az igazi. Az igazi kuncsaftok azok az urak, akik nevüket innen kénytelen-kelletlen bevétették, akiket még a helybeli kaszinóból is kicsaptak. Majd délutánra előhozom őket. Ezeknek van megfelelő portékájuk, a többi mind svindler. Az öreg Ispányi, akinek itt, a neve mellett keresztet lát méltóságod, korántsem halt meg. Javában él a vén harcos. Azt hiszem, hogy utunk sikerét már egyedül az öreg Ispányi is biztosíthatja.72
A züllött úriember az elfogott kutyát ezután az asztal lábához kötötte, engedelmet kért, hogy személyesen ügyeljen fel a csíkleves főzésére, mert ezek a csíkok, amikor levesbe teszik őket, úgy sírnak, mint a gyerekek, asszonyszív nem bírja azt elviselni.
Az ebéd aztán minden nagyobb emóció nélkül elmúlott. A züllött úriember háromszor is vett a csíklevesből, és minden alkalommal ugyanezeket a szavakat mondotta:
– Sikerült, becsületszavamra sikerült. Bár minden így sikerülne életemben. Az ördög vigye el, aki többet akar sorsától, mint egy tányér jó levest. Az embernek megromlanak a fogai, a tehénhúst sem lehet elég puhára főzni, a rostélyosnak pedig csak a szagában gyönyörködik végül az ember, de a leveske mindvégig elkíséri, mint a legjobb barát. Unokafivérem (így mondta, előkelően), aki a maga korában a legokosabb ember volt, azt mondogatta: „Inkább haskó fájjon, mint leveske maradjon.”
Persze a sok beszéd közben bőven kapott a káposztaléből a bajusz is, a mellény is. A züllött úriember mind a kettőt gondosan letörölte, hogy a következő percben ismét benedvesítse őket.
– Sikerült, sikerült – mondogatta, mikor a tányérból az utolsó csepp leveskét is a kanalába töltötte.
Annál elégedetlenebb volt az ebéd többi fogásaival. A kolbászra csak az a fitymáló megjegyzése volt, hogy meglátszik rajta, nem Balczár töltötte. A hurkában kevesellte a kását, a véresben a húsneműt. „Ohohó, nem mindenki hentes, aki annak mondja magát.” Végre lenyelt egy kis mogyoró nagyságú savanyított paprikát, amely oly erősnek bizonyult, hogy a züllött úriembernek darab időre torkán akadt a szó. Ebben a csendességben a Közbirtokosok Kaszinójának ajtaja felnyílott, és egy katonatiszt lépett a szobába.
– Reggel óta lóháton jövök a nyomába, méltóságos úr – szólalt meg egy olyan rekedt hang, mintha a Münchhausen báró vadászkürtje olvadt volna fel a begyújtott kályha mellett.
A tiszt puskaporos képű férfiú volt, pedig a boszniai hadjárat óta nem szagolt puskaport senki a monarchiában.
Nem tartozott ama könnyed, lenge, pasztellszínű huszártisztek közé, akiket a vidéki garnizonokból ismerünk; akikről azt hisszük, hogy beszédtémájuk nem terjed túl a Pejacsevics-nadrágon, a sarkantyúk különböző formáján – más sarkantyú kell az agarászathoz, más a kaszárnyába, más a katolikus templom elé, amikor nagy ünnepélyeken73 a vezénylő tiszt kardlegyintésére dísztüzet ad a század: akik azon szoktak felhevülni, hogy olyan tiszti sapkát viseljenek-e, mint amilyen skatulya formájút a hadsereg egykori főparancsnoka, az öreg Albrecht főherceg kezdett viselni, amely viseletet folytatott Ferenc József és Ferenc Ferdinánd, vagy pedig azt a sapkaformát kultiválják, amelyet Rezső trónörökös kezdett, Jenő és Ottó főherceg folytatott, akik tudvalevőleg nagy bonvivánok voltak. A beszéd témakörét kiegészítheti még a bricsesznadrág, amelyet azóta senki sem tud helyesen szabni, mióta Misoga meghalt Pesten; vitatkozni lehet a honvédhuszár tiszti, valamint a cs. kir. közös hadseregbeli tiszti zubbonyok különbségéről; ama galíciai ezred előnyéről, amelynek szabad bajszát borotváltatni; a testőrtisztek fehér köpenyegéről és az ezredek különböző színű parolijáról… És e gyönyörű férfiak (a nők örök ideáljai) közben francia sámpányert isznak, udvarolnak a kasszírnőnek, kikergetik a zsidókat, adósak maradnak a számlával, és hajnalban felgyűrt gallérú köpenyegben, a hónalj alatt cipelt karddal mennek éjjelizenét adni egy ablak alá, és kirukkolás előtt a szolgálati revolverrel halántékon lövik magukat.
A mi tisztünk másféle ember volt.
Kapitány. De már régen törzstisztnek kellett volna lennie… Ismerjük ezeket az öreg kapitányokat, akiknek jóformán semmi tekintélyük sincs a tisztikarban, rendszerint magukban iddogálnak a legénylakásukon, az arcuk rezes, a szemük vérben forog, a legénységen töltik ki bosszús mámoraikat, kutyát dresszíroznak korbáccsal, a lovat bunkósbottal verik, és a kutyamosójuk felakasztja magát a fáskamrában.
A mi kapitányunkat Kazáninak hívták, és a törzstiszti kinevezésében a kutya szenvedélye akasztotta meg.
Minden szabad idejében kártyázott, bár bort vagy egyéb szeszes italt sohasem ivott. Kártyázott az úrikaszinóban, magához való úriemberekkel, de kártyázott a gabonaügynökökkel és más zsidókkal is a kávéházban. Kártyázott éjszaka a „Görbe” kávéházban, a cigánybanda nasivasi bankjában, hajnalban a mulatóhely tulajdonosával, lóháton elment mérföldekre, ha valahol egy pusztán vagy faluban kártyapartiról értesült. Minden pénzét elvesztette, sohasem volt egy krajcárja sem, néha napokig nem evett, de sorsát hősiesen viselte, amíg újra pénzmagra tett szert, és azt a legelső alkalommal elkártyázta.74
Összeütötte a rozsdás sarkantyúját, és katonásan jelentette·
– Kazáni kapitány, méltóságos úr szolgálatára. Egy vitás kártyaügyben kérem az úrikaszinó nevében nagybecsű véleményét.
Alvinczi régi ember volt, a kapitányi egyenruha – bár az foltos és piszkos volt, amilyent már a kaszárnyában sem viselnek a kényesebb tisztek – bizonyos hatással volt rá, hogy ülőhellyel kínálja meg az asztalnál a jövevényt.
– Tartson velünk, kapitány úr.
– Köszönöm. Nem szoktam ebédelni.
És ezután az őszes halántékú, daruszárnyráncokkal népesített arcú tiszt merev ülő helyzetben várta, amíg Alvinczi, a meglehetősen kemény sajtot meghámozta.
