17
17
A züllött úriember ebéd után Szilveszternek egy játszma biliárdot indítványozott. Alvinczi a nadrágzsebében viselt aranypénzek megcsörgetésével adta meg a beleegyezését a játékhoz, amelynél a jegyzői tisztet Patkó Bandi töltötte be. Pacikát játszottak, apró bábukkal, és egy ezüsthatos volt a betét. Az első lökéseknél kitűnt, hogy a züllött úriember oly mesterien forgatja a dákót, mintha ez valaha kenyérkeresete lett volna.
Ezalatt a kapitány megkezdte fontos mondanivalóit a sarokban.
A kapitánynak olyan hangja volt, mint a gordonkának, amely a régi Császár fürdői bálakon biztatta a szerelmi vallomás megtételére a fiatalembereket, ámde szavainak tartalmát korántsem lehet regényesnek nevezni. Igen hosszú és bonyolult kártyatörténetet kezdett el, amely történetnek a hősei Biharban, Hajdúban, Szabolcsban laknak. Minél tovább beszélt a kapitány, annál inkább bonyolódott a történet, holott csak arról volt szó, hogy valaki idejére nem fizette meg a kártyaadósságát. Szinte már úgy tűnt fel, hogy fél Magyarország bele van keveredve az úrikaszinóban keletkezett afférbe.
– Jakabfy Tódor esete óta nem történt ilyesmi – fejezte be a kapitány szavait.
Alvinczi Eduárd bélelt nadrágjában őrzött aranypénzeivel megtanácskozta a dolgot, és mondott valamely közömbös véleményt.75 A kapitány a zubbonya zsebéből elővette jegyzőkönyvecskéjét, és pontosan feljegyezte Alvinczi szavait. Mikor ezzel elkészült, hangját még mélyebbre eresztette, hogy a biliárdozók valóban mit sem érthettek meg a kapitány szavaiból.
– Méltóságodnak tehát az a határozott véleménye, hogy a kérdéses kártyaadósságot feltétlenül meg kell fizetni? Ezzel tehát végleg elvesztettük ügyünket, a magyar királyi Kúria kimondta a halálos ítéletet.
– Valóban én nem mondtam mást, mint egyszerűen a véleményemet – felelt kényelmetlenül Alvinczi.
A kapitány hangja mind gyászosabb lett:
– Az egész ügyben az a legsajnálatosabb, hogy egy jó magyar ember fog áldozatul esni: egy derék, kifogástalan, lelkes és nemes gondolkozású magyar ember, aki mindaddig, amíg e szerencsétlen afférba keveredett, királya és hazája iránt megtette kötelességét. Sajnos, sohasem volt alkalma kellően kitüntetni magát, hogy országos figyelmet ébresszen hazafias magatartásával, mert a Rákócziak, Bocskaiak kora lejárt.
Alvinczi összevonta a szemöldökét:
– Nem találom olyan súlyosnak az esetet. A kártyaadósság megfizettetik, és a derék magyar ember tovább élhet hazafias kötelmeinek.
A kapitány hangjában némi keserűség volt észlelhető:
– Az is megtörténhetik, hogy még rangjától is megfosztják a szegény áldozatot, pedig az mindig híven teljesítette szolgálati kötelességeit. Tanúbizonyság ez a jegyzőkönyvecske (a kapitány a mellére ütött), hogy dátum szerint az utolsó krajcárig mindig beírta kártyaadósságait. Szerepelnek ebben a könyvecskében ősi családok fiainak nevei, igaz, közönséges zsidók is, ámde mit tehetett volna a jegyzőkönyv tulajdonosa – amikor a zsidók szeretnek legjobban kártyázni Magyarországon?
Alvinczi emberismerő volt, kitalálta, hogy a kapitány egész idő alatt magáról beszélt, ugyanezért fél szemmel figyelni kezdte az embert, mint állatorvos a lovat.
A kapitány csak annyiban volt színész, hogy el tudta titkolni, hogy a ferblijátékban néhanapján három király került a kezébe. (Igaz, hogy már többször csaknem agyonlőtte magát keserűségében, mikor ez a három király is rossznak bizonyult.) Tovább folytatta76 tehát mondókáját arról a bizonyos úriemberről, aki önhibáján kívül halálra ítéltetett. Szóba hozott egy öregasszonyt, akinek komoly fájdalmakat okozna az eset, ha véletlenül tudomására jutna. Felemlegette Fried Ármint, a „Kiskoroná”-hoz címzett sörház bérlőjét, aki addig jóhiszeműen hitelezett bizonyos ebédeket és vacsorákat: az a kocsmáros nagyot nézne, ha adósáról azt hallaná, hogy az végleg kénytelen adós maradni az ebédek és vacsorák árával. Az illető különösen sok borjúszeletet fogyasztott el, mert néhanapján gyomorgyengeségben szenved. De nagyon csodálkoznának több kávéházban és cukrászdában is, ahol ebéd után az időt kártyajátékkal töltik, ha az illető úriember elmaradna a játszmától.
Alvinczi nagylelkű nyilatkozatot tett:
– Hiszen ha az illető úriember reverzálist adna arról, hogy többé nem kártyázik, tudnék valakit, aki kezébe venné ennek az ügynek a rendezését.
– Nagyon nehéz dolog írást adni az illetőnek – felelt gyöngyöző homlokkal a katonatiszt.
– Nem hinném, hogy írásbeli megállapodás nélkül hajlandó volna az a bizonyos akár a kisujját is megmozdítani.
A tárgyalások itt megszakadtak, mert a kapitány kijelentette, hogy mielőtt végleges nyilatkozatot tehetne, kénytelen „felével” tanácskozni. Ő úgy cselekedett, mintha „fele” a Közbirtokossági Kaszinó udvarán várakozna rá. Egyet-kettőt fordult az udvaron, bánatos szemmel nézegette a világ legmocskosabb komondorát, amelynek bizonyára nincsenek kártyaadósságai, és sorban benézegetett azokba a kocsiszínekbe, istállókba, egyéb épületekbe, amelyek vidéki kocsma udvarán találhatók. Végre az egyik épületben, amelynek deszkafalai régi képes újságokkal és divatképekkel voltak teleragasztva, talált egy rajzot, amely Szevasztopol ostromát ábrázolta. Holt harcosokkal volt telve a vár árka… A halottak tanácsot adtak, a kapitány szilárd arckifejezéssel ment vissza az extraszobába.
Ekkorára azonban már megváltozott a helyzet. A biliárdjátszma abbamaradt, mert a züllött úriembert többször egymás után is kiszólította a teremből a kocsma külső szobájába a kocsmáros – megérkeztek Ispányi bácsi és társai… A züllött úriember ragyogó arccal, mintha a saját ünnepségének tekintené az egész dolgot, járt-kelt egyik szobából a másikba.77
– Azt hiszem, jó vásárt fogunk csinálni – súgta oda Alvinczinak, aki elgondolkozva ült a sarokban.
Szilveszter egy utazóládát bontogatott, a szoba közepén térdelve, amelyből írószereket, papirosokat szedett elő, míg Patkó Bandi megmerevedve állt a sarokban. Nagyon elkedvetlenedve nézte az eseményeket.
A kapitányt darab ideig senki sem vette észre, holott őkelme azt hitte, hogy ország-világ figyelme teendő nyilatkozatát várja. Nem, nem várta senki, mintha fertályóra alatt elfelejtették volna azt is, hogy a világon van. Így törpülnek el az események, amikor újak jönnek helyükbe.
– Pardon, hogy alkalmatlanságot okozok – kezdte a kapitány bizonyos otthoniassággal, amely sehogy sem illett e feszült helyzetbe. – Ügyfelem, barátom – igen, legjobb barátom felhatalmazott arra, hogy nevében írásbeli nyilatkozatot adjak, sőt, helyette váltót is adjak erről a bizonyos összegről.
– Mennyiről is volt szó? – kérdezte álmosan Alvinczi.
– Száz forintról van szó és kamatairól.
Alvinczi még egyszer végignézte tetőtől talpig a tisztet, mintha azon gondolkozott volna, hogy megér-e száz forintot az egész ember? A ruházata semmi esetre sem érte meg a kérdéses összegnek a felét sem, de talán odabent, a zubbony alatt akad valami, ami megfelel a pénz értékének?… Alvinczi vizsgálódása befejeztével azt gondolta magában:
– Előbb-utóbb díjnok lesz belőle a dohánybeváltó hivatalban. De üsse kő! szíveskedjék a kérdéses iratot megfogalmazni.
A kapitány a sarokba telepedett, ahol hosszú tollrágás után elkészült az írással. Alaposan megizzadt az üstöke.
– Kár, hogy manapság már nincsenek divatban a lovagrendek, meg lehetne alapítani az Alvinczi-lovagok rendjét – dörmögte a kapitány bizonyos isteni ihlettel, amely akkor szokta némely embert megszállni, ha váratlanul pénzhez jött.
E szavakra Alvinczi homlokáról elrepültek az ott gubbasztó darumadarak.78
