20
20
– Vannak – felelt vicces hangsúlyozással Virág Elemér. – De hogy hol, azt magam sem tudom…
A züllött úriember Alvinczi háta mögött gesztikulált:
– Megbolondultál? Nem tudod, hol vannak a hamis váltók?
Virág Elemér most már még viccesebben, zsidós hangsúlyozásra fordította a szót:
– Mi az, hogy hamis váltók? írtam én valaha mást is az életben, mint tréfli vexlit? Ki az istennyila ad kölcsön az én úgynevezett becsületes aláírásomra? Bizony ráírogattam a barátaim nevét, legszívesebben azokét, akikről bizalmasan értesültem, hogy rövid időn belül Amerikába készülődnek evőeszköz-tisztítás végett, vagy még messzebb, deszkaaszalás céljából, a másvilágra.
– Te gazember! – hörögte a züllött úriember. – Hát nincs egyetlen használható hamis váltód sem? Te is azon töröd a fejedet, mint az a kapcabetyár Phtrügyi Pál, hogyan károsíthatnál meg engem?
Virág Elemér bizonyos rezignációval felelt:
– Nézd, pajtás, te is tudod, hogyan mennek az ilyen dolgok, hiszen magad is eleget próbáltad, amíg lehetett… Az ember csak számon tartja a névnapokat, a házassági évfordulókat, a bálakat, a temetéseket,87 miegymást, amely alkalmakkor az embernek jó barátai elérzékenyülni szoktak. Az embernek azért van szája, hogy beszéljen. Elmond egy-két pohárköszöntőt, felemlegeti azokat a meleg barátságokat, amelyekkel már az ősök, az apák és a nagyapák is voltak egymás irányában, megtáncoltatja a kövér feleséget, a vénasszonyt, a seprőnyelet, leguggol játszani azokhoz a kedves, kis okos gyermekekhez, akik ilyenkor minden házfedél alatt találhatók, és lehetetlen, hogy ne kínálkozzék egy érzékeny pillanat, amikor az ember bevallhatja a jó barátjának, hogy távollétében, miután többször hiába kereste, miután a szükség törvényt bont: kénytelen volt felírni jól sikerült aláírását egy darab papirosra… Előfordult már, hogy nem volt eléggé érzékeny a vallomás pillanata, és puskát fogtak a töredelmes bűnösre, még akkor is, ha az térdre vetette magát… Ilyenkor az időre kellett bízni a dolgok rendbejövetelét. Én minden barátomnak be szoktam vallani, még a lejárat előtt, ha váltóra írtam a nevét. Értsd meg, még a lejárat előtt – monda Virág Elemér olyan hangsúlyozással, mintha valamely örök igazságot hirdetne.
A züllött úriember csak ennyit felelt:
– Mars ki!
Alvinczi még mindig kedvetlenül állott az ablaknál, nem így gondolta ő a nemzetmentés munkáját… Az aranyait céltalanul csörgette bélelt nadrágja zsebében. A züllött úriembernek darab idő óta már csak a lábát nézte, amely láb még mindig fáradhatatlanul szaladgált, mint egy kiéhezett ügynök.
– Itt van az öreg Ispányi, avval nem vallunk szégyent.
Így szólt a züllött úriember, és karonfogva hozott a szobába egy ócska paplant vagy valami kopott rókabőrt, amely hektikás ember ágya elé volt terítve.
Ispányi bácsi nem sokat mutatott külsőleg, mint általában nem sokat mutatnak a szolgabírósági írnokok, akik vénségükre kerülnek hivatalba.
– Ez az úr már ült is váltóhamisításért – monda pazarul a züllött úriember, amikor Ispányi bácsit Alvinczi elé állította.
A kérdéses férfiú szerénykedve lesütötte a szemét, mintha nem érdemelné meg a dicséretet.
Körülbelül annyi esztendős volt, ahány kártya van a tarokk-kártyában.
Bár ruházata sok kifogásolnivalót engedett, arca oly tiszteletre méltó volt, hogy az ember önkéntelenül arra gondolt, vajon miféle királyi kitüntetést őrizget az úriember otthon az asztalfiókjában: tán csak egy egyszerű, írásbeli elismerést, de az sem lehetetlen, hogy a nagyságosi címmel járó tanácsosságot!
Vannak ilyen arcok, amelyek hivalkodás nélkül, de még álmukban is azt szokták hirdetni, hogy egyetlen dolog van, amiért érdemes élni, és ezt becsületnek hívják.
Feje tetején a kopaszságot úgy takarta el, hogy egyik oldalról átfésülte a haját a másik oldalra, az alvégről a felvégre, mint mondani szokás. Ezenfelül „zekszer”-be volt fésülve a füle mellett a haja, mint azoké a drágalátos, régi magyaroké, akiket fakó arcképalbumokból ismerünk, arcképük mellett egy szalag vagy kokárda, amelyen Garibaldi vércseppje barnállik. A szeme kerek, őszinte tekintetű, mintha soha életében nem hazudott volna, és most nagy bánatot fejezett ki: régi magyarok bánatát, akik Kufsteinből vagy Josefstadtból jöttek haza, és sarkantyús stivlit találtak a házuk küszöbén. Valami őszes Kossuth-szakállféle is látszott a nyakán, amelynek egyes szálai kikandikáltak a láthatatlan gallérjából, de lehetséges, hogy ez a szakáll csak annak a rossz borotválkozásnak a maradványa, amelyet kerek kis katonatükörből szokás végezni. Az orrán nyoma sem a forró ételeknek, valamint hideg italoknak, gondolkozó orra volt, mint Cicerónak.
(Mindezekből az tűnnék ki, hogy a bemutatott férfiú olyan ember, aki megérdemli, hogy lovaggá üttessék, azonban a kutató szem mégiscsak észrevett rajta egy hibácskát, mint a főtt tojás héja alatt is néha üres részeket találunk.)
Ez a hibácska pedig nem volt más, mint a tiszteletre méltó férfiú bajusza.
Nem is lehetne őt komolyan bajusznak nevezni, inkább bajuszkának mondhatnánk, mert körös-körül volt beretválva, csupán az orr alatt maradt meg belőle két drótszerű nyúlvány. A bajusz, becsületére legyen mondva, ősz volt; a bajuszsötétítő medicinákból nem ismert mást, mint a Roykó-féle tiszafüredi pedrőt, de ki látna előre a jövendőbe, hogy mikor jut eszébe ennek a bajusznak a szélhámoskodás, hogy feketére subickolja magát a járási székhely kasszírnőjének a kedvéért? Határozottan gyanús volt ez a bajusz, vén kakasnak a bajsza, amely még nem akarta elfelejteni, hogy egykor azt mondták neki: „Félre, bajusz, csókot kapsz!” Ez a bajusz egy könnyelmű89 cimbora jelenlétét példázta: a cimbora elcsalogatja magával mindenféle gyanús helyekre a tisztességben megőszült arcot, sőt a vértanúságot mutató „zekszereket” is… Alvinczinak nem nyerte meg tetszését a jelentkező úriember bajsza, sőt csaknem sarkig érő kabátja sem, amelyet bizonyosan kölcsönbe kapott erre az alkalomra, hogy elfödje vele hiányos ruházatát.
Alvinczi ímmel-ámmal figyelt Ispányi bácsi előadására:
– Mióta az a szerencsétlenség történt velem – mondá a jelentkező, mintha élettörténetét folytatná, amelyet valahol egy vasúti állomáson kezdett el mesélni –, nem foglalkozom mással, mint a lutrizással. Van itt egy paraszt, aki annyit nyert a lutrin, hogy csinos kis birtokot vásárolt magának a Forgách-féle uradalomból. Igaz, hogy azóta mindenki lutrizik, csak a paraszt nem, de még senkinek se sikerült akár egy rongyos extrátóra, akár egy ambócskára, akár egy székó-ternóra szert tenni. Én nem halok meg addig, amíg ki nem vágom a zsákot Temesvárott, mint Farkas Menyhért.
– Lesz belőle ecetágy – felelt Alvinczi, ismét az ablak felé fordulva.
A züllött úriember, hogy megmutassa, miszerint ő is jártas a magyar példabeszédekben, ezzel fordult a lutrizóhoz:
– Vesztedre haraptad el az egér fejét, itt bizony egy lukas hatos sem jár ki azért, hogy ellutriztad. Hoztál-e magaddal olyan papirosokat, amelyekről szó van? – kérdezte, és szemöldökét felfelé rángatta, mintha dróton járna.
A tiszteletre méltó férfiú egy római szenátor büszkeségével csóválta meg a fejét:
– Nem hoztam magammal papirosokat – de csinálhatok éppen annyit, amennyit a méltóságos úr megrendel. Én már nem dobom ki a pénzem haszontalanságokra, mint például a váltóblanketta. Kinek-minek? Még Vak Laji is kinevetne vele. De ha kapok költséget bélyeges papirosra, nagyon szívesen ráírom akárkinek a nevét a vármegyében. Úgy ráírom, hogy az illető maga is megesküszik, hogy a saját névaláírása. Van itt egy csomó úriember, aki jóformán tőlem tanulta meg, hogyan kell a váltót korrektül kiállítani. A tanítványaimnak a névaláírását ne tudnám utánozni? Az egyiket megtanítottam, hogy magasan kezdje a kezdőbetűt, aprón végezze. A másikat olyan manupropriára oktattam, amelyben benne foglaltatik nevének két kezdőbetűje. Tanultak tőlem imponáló névaláírást nemcsak90 falusi jegyzők, de városi ügyvédek is. Minek bíbelődnének évekig, rongálnák a drága papirost, amíg a helyes névaláírásukra rátalálnának? Én megmutatom nekik nyomban. Feldmann, a pálinkafőző, az én utasításom nyomán most már úgy írja alá a nevét, mint Bethlen Gábor erdélyi fejedelem.
– Későre jár az idő, majd holnap folytatjuk a tárgyalásokat – mormogta Alvinczi, és aranyaival bajlódott.
A züllött úriember vállat vont, és két üres tenyerével mutatott a háttal álló Alvinczi felé, amelyből megértette a jelentkező, hogy nincs keresnivalója. De még egy kísérletet tett. Közelebb lépett Alvinczihoz, és titokzatos hangon kérdezte:
– Vajon nincs szüksége méltóságodnak egy kitűnő bankóhamisítóra? Jenei, a fotográfus, most éppen szabadságon van…
Alvinczi láthatólag nagy önuralommal megcsóválta a fejét.
