3 Az írók alelnöke
3
Az írók alelnöke
Az írók alelnöke
Bródy Sándor körülbelül éjféltájban vezette be Szemere Miklóst a Dohány utcai Otthon-körbe. Vendégkönyvvel és hideg pecsenyékkel várták érkezésüket, mert akkoriban még sokat adtak az etikettre az „írók kaszinójában” is. (Igen udvarias világ járta Pesten.) Szemere úr olvashatóan írta be nevét a vendégkönyvbe, mint a világ annyi mindenféle kaszinójának, ahol életében megfordult, könyveibe, Bródy Sándor ellenben eltolta maga elől a könyvet, pedig annak egyik rovatába a „bevezető tagnak” nevét is fel kell vala tüntetni.
– Csak írják be, hogy az alelnök vendége a méltóságos úr – mond az Otthon-kör régi komornyikjának, akinek bágyatag mozdulataiból már korábban megállapították az O.-kör orvos tagjai, hogy nemsokára felcsap ő is írónak, mint eddig minden komornyik, és életét valamely nagyon csendes házban fejezi be.
Szemere úr kissé megborzongott, amikor a komornyik kísérteties alakját szemügyre vette, de B. S. hamar megnyugtatta:
– Őrült, de nagyon becsületes – monda megnyugtatásul. – Még azoknak az íróknak se harapta el a nyakát, akik kölcsönöket szoktak tőle igénybe venni.
– Bámulatos az inasok dresszúrája – szólt Szemere úr asztmatikus, visszafojtott hangon, amint B. S. társaságában a hirtelenében lesöpört lépcsőkön az emeletre ballagott. (Régi szívbaja miatt nehezen vette a297 lépcsőket.) – Az én huszárom, Bodnár évek óta nagyzási mániában szenved. Paralitikus, de kötelességét mindig pontosan teljesíti.
– Az írók között is vannak ilyen huszárok – feleié B. S. – Egy ilyen kaszinóban sok mindenféle ember akad. Némelyeket már elvittek innen a bolondokházába vagy pedig még messzebbre. De megnyugtatom: börtön viselt tagtársunk nincs. Talán csak Ábrányi Kornél. De az is királysértésért. Mindenkivel kezet foghat.
Az emeleten tágas előcsarnok várta a lépcsők vándorait, amely előcsarnok az akkori klubbérlő (és lóversenyjátékos) nagylelkűségéből haragosra volt festve. Kalotaszegi és valódi perzsaszőnyegekkel volt berendezve ez az előcsarnok, mégpedig Márkus Géza tervei szerint, aki a Városi Színház építése mellett ráért kedvenc klubjának a berendezésével is foglalkozni. Igen nagy bőr karosszékek és még szélesebb díványok (valódi angol típusban) állongtak a falak mentén, mintha minden szolgálaton kívüli szerkesztőnek nyugvóhelyül kínálkoznának. De most egyetlen facér hírlapíró sem horkolt a díványokon, csak az olvasószobából hallatszott ki Kunvári Miklós horkolása, ámde ez a „Decskó” elbizakodott ember volt, mióta Molnár Ferenc verset írt róla. („Lesz pezsgő és lesz aszú, – jön Decskó, a csontzsebű.”) Decskó ugyanis csak szegény, üres zsebű kibice volt úgy az életnek, mint az Otthon-körnek. Ellenben csakhamar csinos társaság verődött össze Szemere úr és az alelnök úr körül, amikor azok helyüket elfoglalták egy négyszögletes asztalkánál, és B. S. egyenként megismertette a kiválasztott írókat a híres istállótulajdonossal – aki maga is foglalkozott az irodalommal, amint az a nagy könyv mutatta, amelyet B. S. prezentbe kapott vacsoránál, amelyet most felhozatott a ruhatárból, ahol felejtette.
Irigységét, barátját, pártfogoltját és mérgét: Molnár Ferencet mutatta be legelsőnek a vendégnek.
– Ha nem követi az én példámat: talán még viszi is valamire – jegyezte meg B. S., amint Molnár helyet foglalt, és egy cipővarrótűvel piszkálni kezdte a fogát, hogy a nézőnek ég felé meredt a haja.
M. F. – vagy mint akkoriban nevét írta „– o. –” – a lóversenyekről beszélt a turfpályájával, míg Sz. M. úr, akiben egyébként annyi humor se volt, mint egy rozsdás címerpajzsban: arról értekezett, hogy véleménye szerint minden korszakot annak a kornak humora jellemez leginkább. Az volna a világ legkacérabb könyve, amelybe a történelmi korok humorát gyűjteménybe foglalnák.
Régi ismerős közelgett csodálkozást kifejező tenyerekkel. Lovik298 Károly volt ő, akit a lóversenytérről volt szerencséje ismerhetni Szemere úrnak, a Vadász és Versenylap tudományos szerkesztője, aki új rendszerekkel próbálkozott a hendikepelésben, de egyébként konzervatív volt, mint egy régi beszélyíró.
– Ugyebár, most már igazat ád nekem, méltóságos úr, hogy az Otthon-körben jobban lehet mulatni, mint a Pannóniában, a szobájában? – kiáltott fel Lovik, mert ekkor éppen pezsgőspoharakat hordtak ki az elnöki szobából. Vajda „Ádám és Éva” festménye, valamint a Glatz-képek és a többi ajándékba kapott olajfestmények, amelyek a klub falán függtek, nagyot csodálkozhattak, amikor a függönyök mögött cigánymuzsika zendült fel. (B. S. úr intézkedésére elhozták Szemere úr kedvenc prímását, Sovánka Nándort.)
Jókedvet, nadrágszíjszakajtó kacagást terjesztve maga körül pattant be a társaságba a kancsi Márton Miksa, akinek akkoriban olyan humora volt, hogy a halottvirrasztókat is megnevettette volna. Most éppen Herzl Dóriról volt valamely mondanivalója: a viccet Szemere úr kellő komolysággal hallgatta. De már igyekezett fölfelé a lépcsőkön Mandovszky Richárd hírlapíró, aki mindig oly izgatottan rohant, mintha éppen abban a percben bukott volna meg a kormány. Az urak ismerték egymást a képviselőház folyosójáról.
– Ha kedve van, képviselő úr – kiáltotta Mandovszky Szemerének, aki akkoriban követ volt – Játszhatunk hat párti kaszinót.
Bródy úr nyájas, előkelő vendéglátó, mintha az Otthonkör renoméját akarná megalapozni az idegen úr előtt, akinek tiszteletére szakadatlanul szól a cigánymuzsika a függönyök mögött. Viszonozni kell a Nemzeti Kaszinóbeli lakomát, finom hideg sülteket hord fel Márton, a bérlő, aki ebből az alkalomból megborotválkozott. Csupa ragyogó, előkelő úr halad át a csarnokon, mintha ebből az alkalomból csak a klub jól öltözött tagjait bocsátanak fel az emeletre, a szegény rongyosak odalent vannak elzárva a földszinten, és egymás között krétára kártyáznak. (No hiszen, lesz ebből napokig tartó önérzeti vita, miközben felemlegetik a klubtagság egyformaságát, valamint a tagdíjakat, amelyeket mindenkinek egyformán kellene fizetni.) Valami színpadhoz hasonlít az emeleti csarnok, ahol Bródy úr rendezésében csak azok mehetnek a színen át, akiknek frakkjuk van. Nem szabad megtudni ennek az „előkelő idegennek”, hogy az írók között vannak sorsüldözött fráterek is, akiknek arcuk mind kétségbeejtőbb kifejezést ölt, amikor az óramutató299 áthalad a XII-esen és már sápadozva közeledik a másnap, mint a siralomház elítéltjei felé a reggel.
Bródy úr éppen azt magyarázza Szemere úrnak, hogy a mai írói állapot mennyire különbözik a régi írói állapotoktól. Szerzői kötvények vannak. Ha így haladunk, nem lesz többé aggodalma a magyar írónak. Sőt tán házat is vásárol majd egyik-másik...
– Habár én mindig szállodában fogok lakni, mert már csak kis fogadói szobák ócska íróasztalai mellett tudok kedvemre dolgozni.
Szemere úr az utazótáska nagyságú szivartárcájához nyúlt, amire azonban nem lett szüksége, mert kiderült, hogy az Otthon-körben olyan szivarosládák vannak, amelyek a legkényesebb dohányos ízlését is kielégíthetik. Örök rejtély, honnan kerülnek elő ezek a ritka szivarok. De egyszerre itt voltak, és sűrű füstjükkel barnították az arcokat. Nem, egy londoni előkelő klubban sem szivarozhatnak másképpen az urak.
– Körülbelül ki most az írók között a leggazdagabb ember? – kérdezte Szemere úr, miután mindenre kíváncsi volt a földi életben.
– A leggazdagabb most Kunvári. „Közgazdag” Decskónak nevezik. Itt alszik az olvasószobában – felelt B. S., mire hallatlan vidámság keletkezett a társaságban. Némelyek szóltak is a pincérnek, hogy hívják elő a szerkesztő urat, de Kunvári azt üzente, hagyják aludni.
Szemere úr egy óra múlva távozott, mintha nem akarná túlságosan igénybe venni az írók vendégszeretetét.
B. S. diadalmasan nézett végig a társaságon.
– Azt hiszem, hogy alelnök társam (és egykori ellenfelem az alelnökségben), Gelléri Móric sem rendezhette volna jobban a dolgot. Pedig Móric a millenáris kiállításon tanulta meg a vendéglátást. Nagyon jól viselte magát Márton, a bérlő is, egyetlen svábbogár vagy egér se mászott elő a falból. A pincérek kifogástalanul szolgáltak, mintha nem is csupa olyan öreg, kimustrált pincérünk lenne, akiket már nem csalogatnak el sehová, mert fertőzöttek lettek az írók között. Most már büszke vagyok, hogy tagtársaim kegyetlen harc után az alelnöki polcra választottak. Igaz, hogy még egyszer sem alelnökösködtem, de ezentúl szorgalmas leszek a hivatalomban.
(Magában pedig azt gondolta B. S., hogy az egész alelnökség nem ér fel annak az erdélyi grófnénak a helyeslésével, aki majd meghallván az300 Otthon-körbeni mulatságot, bólint egyet a fejével, és egy másodpercig elgondolkozik B. S. jó magaviseletén. Távolról helyesli, hogy Szemere urat, aki nemigen szokott vendég lenni: pezsgőztette az írók kaszinójában. Talán még Kolozsvárott is beszélnek majd a dologról, azon a Kolozsvárott, ahová egy szál frakkban érkezett meg az Emke-bálra fiatalságában, hogy a Magyar Hírlap-nak tudósítást írjon a bál lefolyásáról – ahonnan háromesztendős tartózkodás után ugyancsak egy szál frakkban érkezett vissza Pestre, de emlékei mindig felmelegítették a vasgyúró, életrövidítő időkben is. „Ha Kolozsvárott maradtam volna, talán vittem volna annyira, mint Bulyovszky Gyula, itt, Pesten, aki végül is házfelügyelő lehetett öregségére a felesége házában” – mondogatta, és sóhajtott, mintha valami nagy állást hagyott volna Erdélyben. Pedig csak szerkesztő volt, Korbuly Józseffel együtt. A gazdag Korbullyal, akit nyomorékká vagdaltak politikai párbajokban, elszegényítettek ideálok miatt, lapalapításokba vittek nemzeti eszmékért, holott a Korbuly-vagyon tiszta örmény vagyon volt, amelyet kereskedelemmel talpaltak össze az elődök.)
Ilyenforma gondolatok között vendégelt B. S. a téli körúton, amelyről a frissen hullott havat még nem seperték el a házmesterek. Ugyanazért falusias „íze” volt a hónak. B. S. szeretett ilyenkor csavarogni, mendegélni, mert a kocsizást inkább a nappali órákra tartogatta. Egyedül ment, még Molnár Ferencet sem csalogatta magával, akit pedig nagyon szeretett volna az életre „megtanítani”.
Útja egy Magyar utcai házhoz vezette, ahol ennek a korszaknak Bulyovszky Lillája lakott, akinek szalonjában költők, írók, grófok és exkirályok fordultak meg. P. Rózának hívták a „korszak-lányát”, és házában rejtegetett egy írót, aki ugyan nem kötelességből, de passzióból vállalta e házfelügyelői teendőket, álruhában nyitogatván kaput: a vendégeknek. Bródy úr „Bulyovszky”-nak nevezte ezt az öregedő írót, és különös éjszakákon meglátogatta őt. P. Róza „utolsó szerelme” volt ez az író, akit B. S. mindig olyan tisztelettel kezelt, mint valami vallásalapítót.
– Látom, az emeleti szalon ki van világítva, vajon miféle vendégek mulatnak Rózánk körül? – kérdezte B. S., miután „Bulyovszky”-val bevonult a „házmester”-lakásba. Ennek a lakásnak az ajtajára egy rézlap volt szegezve, és herceg Odescalchi neve volt rávésve. A herceg többnyire vadászott, s a földszintes lakosztályban, az indiai kényelemmel berendezett két szobában „Bulyovszky” papirosai voltak elhányva, kis301 üvegben tinta állott az íróasztalon, amely üvegecskét gyorsan zsebre lehetett vágni, ha a herceg megérkeznék. De mit csinálna „Bulyovszky” a papirosokkal?
– Mit dolgozik mostanában „Bulyovszky” úr?
– Regényt írok a Budapest című lapnak. Gracza György soronként négy krajcárt fizet, ami igen nagy dolog. Elsején a feleségem szedi fel a pénzt, negyven-ötven forintot, ha már magam „Bulyovszky” lettem.
Magas termetű, melankolikus, hosszú hajú, gyötrődéstől, könnyelműségtől és korai haláltól megjelölt arculatú férfiú volt „Bulyovszky”, aki általában nem értette, hogy mit irigyel rajta Bródy úr.
– Ha én a maga helyében lehetnék, csak egy napig is „Bulyovszky” úr, sohase vennék tollat a kezembe. Kinek van közülünk csak megközelítőleg is olyan állása, mint önnek? Mindig „Bulyovszky” szerettem volna lenni.
A francia regénybeli ember kissé elgondolkozva hallgatta a látogatója beszédét, nem tudott hirtelen mit válaszolni az ő „bulyovszky” jogára vonatkozólag, végre is valami szentimentális dolog jutott eszébe.
– Tudja, Sándor bácsi, minden züllöttségem mellett is: én szeretem a feleségemet, talán az egyetlen nő, akit valaha szerettem. Sokszor gondolok rá, innen, a herceg ágyából, ó, bár mellette lehetnék a szalmazsákon. De a szegénység csak messziről szép. A családomon könnyítek, amikor „Bulyovszky” lettem. – És miközben így beszélt a bánatos arcú férfi, a fal felé fordult, hogy elrejtse arcát. A látogató találgathatta, hogy hány szó igaz beszédéből.
– Az imént eresztettem be a kapun Szemerét, azt hallom, hogy a maga vendége volt az Otthon-körben. Most eljött ide, mert gyanakvó ember, és hajnalig faggatja Rózát arról, hogy maga milyen ember.
B. S. nevetett:
– Róza jól ismer engem abból az időből, amikor Heltai Jenő, Makai Emil, a sánta Neszmélyi, a púpos Sárkány Béla voltak a látogatói. De én sohasem tetszettem neki valami különösebben. Talán azért, mert zsidó vagyok. Érdekes dolog az, hogy még a legműveltebb keresztény nők is milyen antiszemiták! A férfiak csak megbékülnek a zsidókkal, különösen akkor, ha érdekeik találkoznak, de a nők, az igazán keresztény nők, még akkor is antiszemiták maradnak, ha véletlenül zsidóhoz mentek férjhez. Nem szeretnék annak a zsidónak a bőrében lenni, aki keresztény nőt választott élettársul. Tehát azt hiszi, hogy Szemere úr csak azért jött ide, hogy utánam tudakozódjon?302
– Minden éjszaka itt van nálunk, ha Pesten tartózkodik, és emberi társaságba jár. „Jön már a bolond Szemere” – mondja Rózám, és összecsapja a kártyákat –, mert éjszaka kettesben kártyázni szoktunk, amikor a kapun csengetnek. És Szemere kérdi: „Miféle ember ez vagy amaz?” Kiről milyen véleménye van Rózának? Tehetséges vagy tehetségtelen? Mit mondott Batthyány Elemér legutolsó látogatásakor, és mit gondol Csekonics Gyula? Hogy van Üchtritz, aki itt lakik a szomszédunkban? Mennyi délutáni álma van Jankovics Gyulának, aki ebéd után a Casinóból idejár hozzánk aludni, mert csak egy bizonyos kanapén tud kedvére szenderegni? – Ilyenfélék a Szemere kérdései, amíg Rózánk meg nem unja a dolgot, és pokolba küldi a kíváncsi uraságot. Persze, reggel lesz, amikor csend lesz. Fene egye meg, én nem szeretek éjszakázni, mert ártok vele az egészségemnek. – De még néha reggel is visszajön Szemere, hogy megkérdezze Rózánkat, mit hallott Landau Horácról vagy Dorvillerről, akik most a turf nagy fogadói. Így van ez.
– Kolléga úr, „Bulyovszky” úr – szólt most B. S. a maga szerencsétlenségén eltűnődő regényíróhoz. – Bevallom magának, hogy sose vittem annyira, hogy soronként fizessék meg a munkáimat. Ez csak az igazán nagyoknak, a Dumaszoknak (így mondta: dumasz) sikerült. Ez talán ugyancsak P. Róza közbenjárásának köszönhető a maga furcsa életében.
– Nem hinném, mert kis képeslapnak nevezi lapomat, és nem szívesen veszi kezébe.
Ebben a percben kiáltás hangzott az emeletről, asszonyhang kiáltotta:
– Bulyovszky!
– Bocsánat, Rózánk szólít – mond a regényíró. – Nyomban visszajövök.
Bródy úr leheverészett egy kanapéra, és elgondolkozott írótársa különös sorsán. Ó, ha neki valaha ilyen pártfogója lett volna, aki kvártéllyal, koszttal, ruházattal látná el! Bizonyára többre viszi vala, mint ez a regényíró. Mégiscsak legjobb nők barátjának lenni. Komplikált dolog, de megfejthető. Bulyovszky visszatért:
– Mondom, hogy szerencsés időben látogatott meg, Sándor bácsi – szólt felhevülve P. Róza pártfogoltja. – Odafent az emeleten éppen arról van szó, hogy a „Kisasszony” részére megvásároljuk a Fővárosi Lapok-at, és Szemere úr már kijelentette, hogy maga lesz a lap szerkesztője, mert B. grófné is ezt tanácsolta. „Mit szól hozzá, Róza?” – kérdezi303 talán már tizedszer is. Legjobb volna, ha megmondanám, hogy Sándor bácsi éppen az én vendégem, és reggelig nyélbe lehetne ütni az egész lapszerkesztést.
...Láttátok volna Bródy urat ekkor, ti, késői maradékok, akik B. S.-ról annyi maliciózus megjegyzést szoktatok mondani! Mint ugrott fel fektéből az író, mint vörösödött el az arca, mint telt meg dühös könnyekkel a két szeme!
– Én? – hördült fel. – Én legyek valaki a női szoknyák pártfogása révén? Én fogadjak el ajándékot a nőktől, holott eddig mindig csak adni szoktam nekik? Írást vagy szép szót, amint jött. Én? – kiáltott.
Bulyovszky megzavarodva nézett rá. Ő, szegény, már nem értette a dolgot. Azt hitte, hogy a nőktől mindent el lehet fogadni.
– Nyiss kaput, pajtás! – fordította most nevetésre a szót Bródy.
Egy darabig felhevülten ment a hajnali utcán. De a kedve nagyon derűs lett, amint elgondolta, hogy miféle állást utasított el magától.
– Ezt már igazán nem hiszi el senki az Otthon-körben! – kiáltott fel, amikor a Margit-híd felé bandukolt.
Ilyen volt alelnök korában.
