4 „Ezüst Kecske”
4
„Ezüst Kecske”
„Ezüst Kecske”
Bródy úr akkoriban abban a pesti fogadóban lakott, amelynek nevét és nevének kimondását úgy variálták Pesten, mint valami politikai meggyőződést.
Aki pedáns franciasággal, nyelvmesteri hangsúlyozással ejtette ki a szálloda nevét, kimondván szótagonként: „Ró-a-jál” – arról bizonyos lehettél, nyájas olvasó, hogy hajlamai a konzervatív irányzat felé vonzzák, tanár vagy képviselő szeretne lenni, és csak azért nem mer cúgos cipőben járni, mert az manapság már nem divat. (Csak egy kacsajárású operai kritikusunk visel még cúgos cipőt Pesten, ő csak abból a szempontból, hogy kártyázás közben vagy vacsoránál az asztal alatt nagy titokban letolhassa cipőit fájós lábáról.) Mások, a könnyelműek, a szavak előkelőségét nem méltányolók, a közömbös tucatemberek csak odavetőleg említették a szálloda nevét: „Rójál”, mondták, és nem gondoltak hozzá semmit. A vicces emberek, akik mindig bőségesen304 akadtak Pesten, még „Rejálnak” is nevezik vala Bródy úr fogadóját, mert hiszen valamin csak nevetni kell. Bródy úr cigányosan selypítve „Rojól”-nak nevezte fogadóját, mint ahogy szerette beszédében a komoly betűket, valamint a hosszú hangzatú betűket keverészni.
Meglehetősen nagy szobája volt itt a regényírónak, a fogadó szobaasszonyai nem tűrték a rendetlenséget, ugyanezért mindig bizonyos szállodai tisztaság volt a szobában, a harmadik emeleti úriember szobájában. Persze, nem olyan nagy rend, mint egy gyógyszertárban például, de a látogatónak mindig akadt szék, amelyre leülhessen, eldobált könyvek, szerteszórt újságok vagy pláne írói szobák mindig omladozó könyvespolcai nem estek itt a látogató nyakába. Csak egy üveg tinta (amely az író jó napjaiban ibolyaszínű volt, később fakult vagy kormosodott, amikor lelki szenvedései az élet különböző zabolázásai révén megharagudtak, és nem sokat törődött többé tintája színével), mondva csak egy üveg tinta, meg egy tollszár (melybe mindig új tollat kellett hozatni a trafikból), jelentették, hogy itt egy író lakik. Sőt azt is elmondhatom az olvasónak, hogy még papirosa se volt mindig az írónak, mert ilyen csekélységekkel nem törődött. Azért lábatlankodtak körülötte a fiai, azért kapott naponta egy „kurta-szivart” a bérszolga, hogy papirost hozzanak, ha kedve kerekedett írni. Vastag miniszterpapirosra, amilyent csak Diósgyőrben gyártanak, szeretett írni, és mint a betűszedők mondták: nagyon dicséretes írással körülbelül ugyanannyi betűt írván minden sorba.
De leginkább azért tartózkodott a szállodai szobájában, hogy az ágyban feküdjön. Igen fehér, finom hálóingei voltak, amelyekről szatmári testvére (Hanna) gondoskodott, mintha ez a jó vidéki asszonyság pontosan tudta volna, hogy Sándor öccse látogatóit legnagyobb passzióval ágyban fogadja. Igaz, hogy a nagyon fehér ing szivarhamus lett mindjárt az első használatkor. A gombok leszakadtak, az alvás közben szívott szivarok tenyérnyi foltokat égettek az ingen. Nagyon mulatságosakká tudta varázsolni délelőttjeit még olyankor is, amidőn egyetlen ezüst pénzdarab sem feküdt mellette az éjjeliszekrény márványán.
Így például nagyon szeretett évődni a szállodai igazgatóval, Várady Gyulával, aki miután önmaga nagyon pedáns, rendszerető, szinte a különcködésig tisztességes ember volt: szerette volna szállodájának állandó lakóit is a maga világnézete szerint nevelni. A boldogult V. Gy.-nak az volt például a világnézete, hogy a számla azért van a világon, hogy azt kellő revízió után kifizessék. A szállodai igazgató (titokban305 ugyan nagyon büszke volt lakójára, B. S.-ra) némely délelőttökön személyesen tette tiszteletét a harmadik emeleti regényírónál, hogy a könyvekben, átvizsgáláskor talált tartozásaira figyelmeztesse a regényírót. A szállodaigazgató régi lutheránus famíliából származott. Nem ment tehát számlával az ünnepelt regényíró látogatására, hanem kedvesen, jóízűen, magyarosan köszöntött be, mint házigazdához illik, csaknem azt kérdezte, hogy mint smakkolt az éjszakai nyugodalom kedves vendégének.
– Bizony, kicsit sokáig muzsikáltak az étteremben. Azt hallom, hogy Vázsonyiék duhajkodtak itt reggelig. Mikor jön meg már az esze az ország ügyvédjének? – felelt gyanakodva a regényíró.
A szállodaigazgató megnyugtatta Bródy urat, hogy Vázsonyi Vilmos és társasága már éjfél előtt eltávozott az étteremből, amint korán reggel ezt neki jelentették.
– Pedig én azért nem merek sohasem hazajönni hajnal előtt, mert mindig azt hiszem, hogy Vázsonyi húzatja a nótákat az étteremben. Én így nem tudnék aludni – mond a regényíró, védekező álláspontra helyezkedve. – Ez ugyan árt az egészségemnek, de azzal nem törődöm. De a szállodának renoméja is veszélyben forog, édes jó direktorom. Igaz, hogy a vidéki zsidók, meg az álmos ügynökök, meg Tapolczai, a színész továbbra is itt fognak megszállni, de a finum, nóbel publikumot előbb-utóbb elveszítjük, ha mindennap hajnalig muzsikálunk. Az öreg Dungyerszkyt például sehogy se tudom rávenni, hogy itt szálljon meg a „Rojól”-ban. Azt mondja, van neki háza a Szabadság téren. Ott nem muzsikálnak.
A szállodaigazgató darab ideig nagyot hallgatott, amíg Bródy úr befejezte értekezését arról, hogy nézete szerint tulajdonképpen hogyan is kellene vezetni egy pesti fogadót.
– Van egy lakóm – mond most a szállodás –, aki ma reggel a legkülönösebb ajánlattal látogatott meg irodámban. Arra kért, hogy kísérném el őt a fővárosi pénztárhoz, ahol kétezer koronát kell felvennie, de ő magában nem bízik eléggé. Ez a lakóm különben is némi hátralékban volt, mindig azt ígérte, hogy tartozását akkor rendezi, ha megnyerte a Ferenc József irodalmi díjat. Nos, most végre megnyerte. Konfortáblisba ültünk tehát, és elmentünk a pályadíj felvevésére. Mit szól hozzá, mester: a lakó a pályadíjból tartozását az utolsó krajcárig kifizette.
– Ismerem ezeket a strébereket – felelt kézlegyintéssel Bródy úr. – Ezek csak azért fizetnek, hogy másodszorra még nagyobb kontót csinálhassanak.306 Vigyázzon, direktor úr, hogy érzékenyen meg ne károsítsa végül ez a bizonyos jól fizető lakó. Óvakodni kell az ilyen emberektől. Az egész tartozását kifizette ez a bizonyos lakó?
– Az utolsó vasig – felelt ünnepélyesen a szállodaigazgató, mert egyébként is ceremóniás ember volt. – Igaz, hogy ott álltam mellette, amikor a pénzt felvette. A két darab ezerkoronás közül az egyiket nyomban idenyújtotta nekem. Sohase felejtem el, mint hálálkodott, mint köszönte, hogy megkönnyítettem őt készfizetői teendője elvégzésében. Bár minden lakóm ilyen pontos volna.
A regényírónak most már akarva, nem akarva észre kellett venni, hogy hová céloznak a szállodaigazgató szavai, könnyedén segített tehát az igazgatónak:
– Tehát azt akarja mondani, igazgató úr, hogy én is nyerjek valamely pályadíjat, amelyből majd szállodai számlámat kifizethessem? Ehhez én nagyobb úr vagyok, igazgató úr. Nekem nem kell semmiféle pályabér. Nem, én nem „pályázok meg” semmit, részint azért, mert Magyarországon a pályadíjakat csak a kálvinisták nyerik, másrészt nem gondolnám, hogy Wolfner egyetlen példánnyal többet adott volna el az Ezüst kecské-ből, ha azt az Akadémia éppen a Péczely-díjra érdemesítette volna. Nem, drága direktor úr, én nem fogadok el olyan emberektől pályadíjakat, akikbe egyébként a cipőm talpát sem töröltem volna. Nem állok be a talpaló írók közé. Szegények, mennyit hazudnak egymásnak a Petőfi-asztalnál vagy a Kisfaludy-lugasban! De mikor lerészegedtek, akkor egymás fejéhez vagdalják a toasztozó poharakat. Mert részeg fejjel elárulják magukat. Szegények! Szegények – mondogatta Bródy úr, és végiggondolt hirtelen mindazon írói ismerősein, akik hölgyek szalonjaiban, úgynevezett „irodalmi szalonokban” kerestek maguknak érvényesülést, vagy pedig asztaltársaságoknál magasztalták egymást, amíg józanok voltak.
– De a könyvelő – kezdte a szállodaigazgató. – A könyvelő!
– Majd segít az Ezüst kecske! – felelt Bródy úr, miután most már félreérthetetlenül bebizonyosodott, hogy a szállodaigazgató nem véletlenül járt a harmadik emeleti lakó körül, hanem bizonyos célzatossággal.
S ezután Bródy úr könyökére ereszkedett, és a következő ajánlatot tette a szállodai igazgatónak. Elismeri, hogy számlái valóban olyan összegre emelkedtek, hogy az zavarba ejthetné a legflegmatikusabb kettős könyvelőt is. Ámde ő ebben nem érzi magát bűnösnek, mert307 részben sohase kérték tőle a számlák kiegyenlítését, pedig rég bőségesen volt pénze, hogy még a fogorvosnak is arannyal fizetett azokért az aranyplombákért, amelyekkel fogait reparáltatta. (B. S. előadási modora ekkor némileg hasonlított ama Pendennis-regénybeli kapitányéhoz, aki mindig a legpazarabb ígéreteket tette hitelezőinek.) Részben pedig azt hitte, hogy könyvkiadói (S. és W. urak) bármely percben rendelkezésére bocsátanak olyan összeget, amellyel számláját rendezheti. Mert hiszen a Bródy-könyvek egytől egyig új kiadásokra várnak, a közönség hiába keresné a Bródy-könyveket a kereskedők polcain, pedig keresik, ördöngösen keresik. Itt van például az Ezüst kecske, amely a legkülönbözőbb kiadásokat érte meg. Rajzoltak hozzá képeket művészek, dolgoztak rajta legjobb könyvkötők, felejthetetlen albuma a magyar irodalomnak, még abban az időben is, amikor karácsonykor a legkülönbözőbb ajándék könyvekkel teltek meg a könyvkereskedők kirakatai.
– Az Ezüst kecske! – dörmögött a szálloda igazgatója. – Éppen ezzel a színdarabbal nyitjuk meg a házunkban épült mozit. Az Ezüst kecske a filmen.
– És a szerző az önök lakója! Aki esetleg hívásra megjelenik! – mond pazarlóan Bródy úr, mert abban az időben még olyan világ volt, hogy a szép ígéretek nagyon tetszettek a közönségnek.
De Bródy úrnak újabb ötlete támadt.
– Az Ezüst kecske a könyvárusi forgalomból teljesen kifogyott. Mit szólna hozzá a közönség, ha például a könyv újból megjelennék. És kiadója a Rojól-szálloda részvénytársaság volna, amely úgy mozijában, mint portásánál árusíttatná a regényt, miközben a színdarabot a szálloda mozijában játsszák? Én azt hiszem, minden mozilátogató megvenné emlékbe a könyvet.
– A Royal-szálloda részvénytársaság még sohasem adott ki könyveket – felelt óvakodva a szálloda igazgatója.
– Ámde ezzel a könyvkiadással egyúttal megszűnne a Bródy-számla örökös kérdése is, amely, mint hallom, már igazgatósági gyűlésen is szóba került?
– Természetesen nagyon helyesen, igen korrektül, mint az kötelessége minden részvénytársaságnak, amelynek meg kell védeni részvényesei értékeit! – feleié az igazgató, aki igen nagyon súlyt helyezett arra, hogy a Royal-papirosok mindig bizonyos respektussal kezeltessenek a Szabadság téren.308
– A Bródy-számla kérdése örökre megszűnnék az igazgatóság részére, ha az Ezüst kecské-t újonnan kiadná a szálloda vezetősége, mert a jövedelem mindaddig az igazgatóságot illetné, amíg csak egyetlen Bródy-számla van a világon, akár az étteremben, akár a mosodában, akár az iroda könyveiben.
– Az iroda könyvei jönnek elsősorban – felelt a pedáns V. Gy., aki talán büszkébb volt könyvei korrektségére, mint bármire a világon. Sok éjszakáját elrontotta már az a szépséghiba, amelyet a könyveiben a Bródy úr tartozása okozott. Közeledik az évi mérleg: hová tegyék ezt a gyanús számlát a mérlegben?
– Majd megtanácskozzuk az Ezüst kecske dolgát – szólt búcsúzóban a szállodaigazgató, aki sokkal megkönnyebbülve távozott, mint jött, mert végre van valamely fix pont, amely a regényíró fellengős ígéreteiben eddig nem szerepelt. Egy könyvének kiadási jogát ruházza a R. T.-ra. Mégiscsak értékesebb dolog, mintha a számla hátrahagyásával eltávozván, csupán tintatartóját hagyományozná a R. T.-ra.
Bródy úrnak pedig nagyon jókedve kerekedett ezután az ágyban fekve. Dicsérte magát ötletességéért. Magyar írónak úgyse volt még ilyen kiadója: egy szálloda, amelyben örökké jönnek-mennek az utasok, költekeznek a vendégek, unatkoznak vagy mulatnak, de mindenesetre megvásárolják a regénykönyvet, mielőtt az útitáskájukat bezárnák. Vásárfiának is elviszik a könyvet.
…Délben, amikor Bródy úr megfiatalodva, szépen beretváltan, sőt újonnan vasalt ruhában megjelent az étteremben, ahol csakhamar elfoglalta helyét (a sarokasztalnál) a szállodai igazgató is, szokatlan, szinte diadalmi ünnepélyességgel fogadták a regényírót a pincérek. Úgy látszik, a dolognak már híre futamodott, hogy mától kezdve Bródy úr lett a szálloda hivatalos regényírója. A szakács előjött konyhájából, és messziről, a kijárati ajtóból hosszan nézegetni kezdte a regényírót, mintha valamely különösebb mondanivalója volna. Végre az egyik pincérrel megüzente a regényírónak:
– Van a nagyságos úr részére a szakácsnak egy bárányfeje. Gombával és a szükséges fűszerekkel.
– Igen, a báránynak csak: a fejét! – mond Bródy úr, és elismerő pillantást vetett a szakács felé. – Ezt a júliusi bárányt még nem kell háromszor forrázni, mint az őszit.
Amíg a bárányfőt eszegette Bródy úr: szinte babonás gondolatai támadtak az Ezüst kecske felől, amely nemcsak az egykori regényhősön309 segített (egy sétapálca fogantyúján), hanem íme magán az Ezüst kecske kigondolóján is. A szállodaigazgató messziről, a sarokasztaltól megelégedett figyelemmel kísérte Bródy úr étvágyát, mert most már nagyon fontos dolog, hogy a regényírónak jó étvágya legyen, miután az Ezüst kecské-t leköti a szállodai számlák kiegyenlítésére. Az igazgató jó ember volt, de nagyon szerette a rendet, inkább, mint a jóságot.
Robogva jött Bánffy Miklós – aki gyakran ebédelt együtt B. S.-ral, mert kedve vonzotta a különösködő asztaltárshoz. A bárányfejnek a másik fele még a konyhán volt, amelyet a regényíró nagy grandezzával előparancsolt.
– Képzelje, gróf – kezdte Bródy úr –, milyen furcsa dolog történt ma velem. Az Ezüst kecske felkelt a sarokból, ahová állítottam ezt a régi sétapálcát. Egy számlás ember hozta elém megint a kecskét. Nos, hogy ízlik a bárány fej, amelyet a grófnak eltétettem?
– A bárányfej megteszi a magáét, habár nézetem szerint bárányt csak az erdélyi konyha receptje szerint lehet főzni, nem pedig ilyen franciásan. Hát mi történt az Ezüst kecské-vel? – kérdezte Bánffy.
– Új kiadója akadt. A szálloda. Az igazgató. A Részvénytársaság. Most már azt hiszem, hogy nem kell félnem nagyobb balesettől ebben az életben. Szobám és kosztom jó darab ideig mindig lesz.
– Házat kellene már venni, Sándor – szólt a gróf. – Minden valamirevaló írónak van már háza. Csak kend járkál itt állandó fedél nélkül, pedig talán a legtöbbet keres minden magyar író között.
Bródy úr elkomorodott a gróf szavaira. Jókedve, amely eddig olyan hallatlanul melengette, mint már nagyon régen, hirtelen elhagyta.
– Ha élne Mici lányom, akkor tán vettem is volna házat, mert egy leánynak ház kell, ahonnan majd férjhez lehet adni... Egyetlen unokáját vitte magával az apám a másvilágra, ez az én kislányom volt: Mici. Nyilván nem merte rám bízni, hogy illendően felnevelem, gondját viselem, ápolgatom, hát inkább elvitte magával a másvilágra, mintha attól félt volna, hogy az a kislány itt utamban lesz. Pedig, ha az a kislány életben marad: más ember lett volna belőlem. Egészen más ember. Ha kis karjaival itt maradt volna a nyakamba csimpaszkodva. Talán boldogabb ember lettem volna.
…B. S. ettől a perctől kezdve sohasem emlegette, hogy milyen kitűnő üzletet kötött a „Rojól”-lal, amikor az Ezüst kecske című regényét átadta a szálloda igazgatójának új kiadás végett. A regény meg is jelent olcsó, népies, mozgólátogatóknak való köntösben. További sorsáról310 nem tudunk. A mozidarabnak, amely az Ezüst kecské-ből készült, éppen olyan sikere volt, mint a magyar filmeknek abban az időben ez szokásuk volt. Elmúlt.
