5 A sánta nő lovagjai
5
A sánta nő lovagjai
A sánta nő lovagjai
A Duna ezen a télen már beállott a Margitsziget és a Császár fürdő között. Azt mondják, hogy itt akadtak meg a jégtáblák legelőször már az 1838-i nagy árvíz idején. Ebben az esztendőben is megállott a jég.
Bródy Sándor, az író, aki ezen a télen a Margitszigeten remetéskedett: ugyancsak felcsapott ama kirándulók közé, akik mindig találhatók a Duna partvidékén, amikor gyalogszerrel lehet átkelni az álló folyamon. Hiszen messziről a jégtorlaszok csak olyan formájúak, mint valami színházi díszletek.
Bródy – ekkor körülbelül negyvenesztendős volt, és csak tréfából kérdezgették tőle, hogy mivel festi a haját bánatszürkére, hogy cigányos, mokánybarna arculata emígy megfelelő rámázathoz jusson. Nem volt dalia, nem volt atléta, inkább valamely nőiesség volt az alakjában, habár az elég izmosnak volt mondható. Ám meglehetősen elszánt embernek látszott, aki gesztusaiban a birkózástól sem riad vissza.
Átment a félig-meddig befagyott Dunán, mert már látott másokat is átmenni és ájönni a jégen. Itt-ott ugrani kellett valamely barna léken át, oroszlánsörényű torlaszokba kellett megkapaszkodni. Menekedni arról a jégtábláról, amely csendesen hintázni kezdett alatta. De átment, mert ugyanazt csinálta a Császár fürdői bérszolga is (magyarul: a londiner), aki a délután folyamán ugyancsak a jégi úton át levelet vitt Bródynak a margitszigeti Kisszállóba. Amire egy londiner vállalkozott, attól nem ijedhetett meg Bródy Sándor sem. Különben is bátorsági hullámzat volt Pesten: a közeli Pesten párbajoztak, és öngyilkosok lettek a férfiak. Akkoriban lőtte magát agyon egy ünnepelt színész is – szerelem miatt. Vércsorgatós párbajhistóriák voltak az újságokban. Bár az új századot jelezték már a kalendáriumok, divat volt meghalni a becsület mezején, szerelemből, butaságból. Bródy, mint korának hűséges gyermeke: átment a veszedelmes Dunán, és mikor visszanézett: látta, hogy mily nyaktörő úton jutott a túlsó partra.
Éppen ideje volt partra érésének, mert a sziget felett már javában311 ereszkedett lefelé a délutáni köd. A torony készülődött az elvarázsoltsághoz, hogy néhány perc múlva eltűnjön a szigetről. A parti fák csillogó ősz bajuszai belesárgultak a téli unalomba. Istenem, hogyan lehetett itt a telet eltölteni – gondolta magában Bródy, amikor a budai parton felkapaszkodott. Megtapogatta a nadrágzsebébe gyűrt levelet. Esteledett, a vadkacsák már bátorságosan repültek a város háztetői felé, nem félnek ilyenkor a pestiektől.
A bérszolga a levelet a Császár fürdő 100-as számú szobájából vitte Bródy Sándornak.
Ez a 100-as számú szoba a folyosó végén volt, két oldalra nyíló ablakából látni lehetett a friss téli kertet, másfelől a pöfögő pléhkürtőt, amely olyan hangokat adott, mint egy asztmatikus öregember. A 100-asban egy vidéki hölgy lakott.
– Csak tegnap érkezett meg őnagysága – mondta a portás, aki télidőben mindig nyájasabb és kopottabb, mint nyárban. A látogató forintos borravalót csúsztatott a portás kezébe, mire az még arra is vállalkozni akart, hogy a látogatót felkísérendi az emeletre. Erre azonban az író nem reflektált, mert mint mondá, sokkal ismerősebb ebben a szállodában, mint bárhol másutt.
A 100-as számú szoba lakója: Vénusz Ámor néven volt bejelentve a szálloda könyvében, amely névről bárki is megállapíthatta, hogy szökevénnyel van dolga, aki álnév alatt utazik.
Az író valóban nem mindennapi hölgyet talált a bús partra néző ablaknál. Vérpiros, aranyzsinórral ékesített pongyolában ült, mintha fotográfust várna. Fekete haja még nem ismerte a sütő vasát, hanyagul megcsavart koronájában aranytű. Nyakában hosszú gyöngyfüzér, amelyen békateknőből készült szemüveg lógott. Lábán keleti papucs. Igen fehér arcán valódi és álszenvedély kevert fantasztikumot, mintha tejbe konyakot töltenének. Vénusz Ámor gyermeket s férjet hagyott el, hogy kalandnak lehessen részese.
– Azért jöttem Pestre, hogy színésznő lehessek! – mond a dáma, amikor hellyel kínálta meg az írót, de ő maga ülő helyzetéből nem mozdult.
Bródy, aki ez idő tájt színházi tárcacikkeket írt a Magyar Hírlap-ba: körülbelül maga is eltalálta ezt. Körülnézett a 100-as szobában. Valóban jó fajtájú poggyász mutatkozott mindenfelé. Réz az útitáskákon.312 A bőr kalapskatulyák mellett azonban ott volt az a hímzett bársonytáska is, amellyel valaha a nagymamák utazgattak. Gyöngyházból való színházi látcső, strucctollas legyező az asztalon. De az emlékkönyv is elő volt készítve, egyelőre fluszpapírba burkolva. Rózsákból csokor egy vizesüvegben.
– Nem tudok virág nélkül élni – mond a 100-as számú szoba lakója, amikor az író tekintetét követte a virágbokrétáig.
És a fogason egy vastag, vörös barchent alsószoknya függött, amilyent a nagymamák óta senki nem viselt Magyarországon, és a sarokban volt még elemózsiás kosárka is, amelyből sonkaféle, tojás és házikenyér pislantott ki. Az éjjeliszekrényre tű, cérna, ollócska volt készítve, sőt volt ott egy olyan fácska is, amely a harisnyastoppoláshoz szükséges közönségesen.
– Szereti a teát? – kérdezte most Vénusz Ámor az írót. – Igazi teázáshoz való idő van. Künn már sűrűsödik a köd. Az álmok, amelyek a kert bokrain csillogtak, most beköltöznek a szobákba. Én ezt a napszakot kedvelem leginkább, mert ilyenkor a kandalló mellé lehet ülni.
A kandallót a numero 100-ban csak egy rozsdás vaskályha helyettesítette, mint a szegény szomorú szállodalakókét. De valami tűz égett benne. – Nem tenne a tűzre, kedves barátom? – kérdezte most Vénusz Ámor. – Bocsásson meg, hogy ilyen intim dolgokkal terhelem, de én magát olyan régi barátomnak tekintem, mintha már nagyon régen ismernénk egymást. Én ugyanis körülbelül elolvastam minden sort, amelyet életében leírt.
Bródy néhány fadarabot vetett a tűzre. Mire a méltóságteljes hölgy helyeslően bólintott, és közelebb húzta magához a teafőzőt, amely egy faszékre volt készítve.
– Nekem odahaza egy olyan nagy teafőzőm van, amilyent az angolok „családi bútornak” mondanak. De itt meg kell elégedni a szálloda teafőzőjével, igaz, hogy a teát én magammal hoztam – mond a dáma, és a nagymamás bársony táskából valóban egy ezüstszelencét vett elő, amelyből a tealeveleket a forró vízbe szórta. Majd feszülten várakozott, és leöntvén a teát, aggodalmas arccal nézegette, vajon milyen figurát mutatnak a szűrőben a tealevél maradékok. – „Ez a legbiztosabb babona, amelyet tanultam. A tealevél maradványa ugyanis teljes bizonyossággal megmutatja a legközelebbi sorsunkat.”
Bródy hallgatagon nézegette a félig vidékies, félig városias hölgyet. Jól ismerte ezt a típust. Regényhősnői között volt éppen elegendő. De313 maga is mindig meglepődött, amikor elevenen találkozott velük az életben. Hát valóban olyanok, amilyeneknek leírta őket? Vénusz Ámornak az egyik körme sérült volt, mintha metélőkéssel megvágta volna, abban az időben, amikor még házi dolgokkal is foglalkozott. Talán éppen bosszúságában.
– Kisleánya van vagy fia? – kérdezte az író, és várta, hogy mit hazudik a dáma.
– Kisfiam...
– Nem igaz, magának leánykája van, és csak azért mondta, hogy fia van: mert könnyebben magyarázatát akarta adni, hogy miként került Pestre, hogy itt szállodában éljen, mint valami férfi.
A delnő egy darabig megzavarodva nézett az íróra, aztán vállat vont, mintha először ébredt volna fel benne valami dacosság.
– Eltalálta, leánykám van, otthon, Károlyban. Nyolcadik évében van, a második osztályból vizsgázott, és csupa kitűnőt kapott. Még az olvasásból is, pedig csak akadozva tud még olvasni. A kiskutya jobban szereti, ha valaki más felolvas neki. Kis elkényeztetett.
– Azt hiszem, az a gyermek sokat van egyedül. Mintha anyja sem volna.
Megint villant a dáma szeme. Dacosan, álnokan.
– Istenem, csak nem tölthetem az egész időmet gyermekneveléssel. Az a gyermek nagyon jól van nevelve, csak néhány esztendőt kell még neki tölteni az apácáknál. A Szent Szívnél fogom elhelyezni. Talán éppen azért is jöttem Pestre, hogy személyesen megtudjam a feltételeket, amelyek kötelezők a zárdában.
Mond a dáma, és mintha valamelyest megnyugodott volna, hogy ilyenféle magyarázatát találta annak, hogy miért ül téli alkonyatkor a Császár fürdő 100-as számú szobájában.
– És az ura? Miféle az ura? – kérdezte Bródy, aki bévülről valamiképpen már bosszankodott is azért, hogy egy unatkozó vidéki nő hívására elhagyta margitszigeti szobáját, átjött a Duna jegén, kalandba bocsátkozott, amelyet nem keresett. – Bizonyára derék ember lehet az ura.
– Szegény Fritzem valóban olyan, mint a legtöbb férj. Ügyvéd, s ezzel megmondtam mindent.
– Legalább megveri néha? Kár.
A dáma most már mindinkább zavarba jött. Nem mert többé az uráról beszélni, mert valamiképpen ildomtalannak találta. Képzeletében314 talán feltűnt a férje képe, amint az elhagyott házban iratai felett görnyed, majd pihenésképpen az ölébe veszi kislányát, és ott ülnek mindketten a lámpaernyő világossága alatt. A megtört férfifej és a gyermekfej összehajolva. Hess, te rossz álom. Pesten vagyunk, vagy talán a még romantikusabb Budán.
A dáma lesütötte szempilláit. És szalonias hangon (mintha színpadon volna) szólalt meg:
– Beszéljen nekem magáról valamit, Sándor. Hallottam, nagyon sok kalandja volt, olyan nagy a szíve, mint egy bikáé, boldog az a nő, aki magát szeretheti. Mert tetőtől talpig lovag. Mi, vidékiek, ismerjük a pesti írók életét, talán jobban is, mint ők hinnék. Maga például boldogtalan szerelem miatt lakik a Margitszigeten. Elhagyta valaki, akit nagyon szeretett. Beszéljen nekem, ha másról nem, legalább arról a nőről, aki miatt boldogtalan. Hadd tudjam meg, hogy milyenek azok a nők, akik az ünnepelt írókat elhagyják, megcsalják, kigúnyolják, és azt dobják oda búcsúszónak, hogy az író amúgy is a Lipótmezőn fog meghalni.
– Legalábbis a hölgyek így gondolják ezt helyesnek. Ha minden férfi öngyilkos lenne. Rövid kis eszükkel, étvágyas kis gyomrocskájukkal, bolhafogdosás vagy színházi előadás közben ábrándjuk az a férfi, aki bolond módjára önkezével vetne véget életének miattuk. Maga, szegénykém, még a jobbik fajtájúak közé tartozik. Valami cselédkenyér szaga van – felelt az író, és nyájasan nézett az úrnőre.
– Mi többet olvasunk, mert színház csak nyáron van nálunk. Jön egy primadonnácska, egy szubrett, egy naiva. Hősszerelmes vagy bonviván, akit darab ideig utánoznak a fiatalemberek, de a könyvek mindig kéznél vannak. Egy Bródy-regényt háromszor is el lehet olvasni. Nekünk az Új Idők-nél, akkor van jó napunk, ha egy Bródy-cikket találunk benne. Előbb elolvassa az uram, azután én. Beszélgetünk róla. És meg kell mondanom, hogy néha észrevesszük a pongyolaságait is. De ilyenkor én mindig védelmezem magamban: bizonyára azért írt ilyen szórakozottan, mert az a boldogtalan szerelem járt a fejében. Rányitott a boldogtalanság, akármerre rejtőzött előle. Legjobb ilyenkor letenni a tollat, elmenni sétálni, kertbe vagy városba. Sok mulatság van a kávéházban.
Bródy a tea után rágyújtott szivarjára, miután annak végét fogaival leharapta. Féloldalra dőlve, szivarját kezében tartva, hol gondolkodó nevetéssel, hol meg gúnyosan ívelődött szemöldökkel hallgatta a dáma315 beszédét. Aztán bugyborékolva, mintha nem tudná visszatartani, nevetett:
– Az én szeretőm jelenleg egy tót cseléd. Ott gyomlál a margitszigeti üvegházban, guggol, és mindenféle nyári nótákat dúdol a téli palántáknak. Az üvegházban langyos meleg van. Legalább a hideg miatt nem szenved szegényke. Ő szokott fát hozni nekem alkonyatonként, ha kifogy a tüzelőm... Elmegy mindenfelé, a kötényébe gyűjti a lehullott gallyakat. De főzni már nem engedem, magam szeretek. – Markának hívják – nevetett Bródy. Hogy a szivarfüst a torkára ment, köhögve erősítette: – Jó földszaga van mindig a tenyerének.
– No, hiszen én sem ülök mindig a nőegyleti gyűlésekben. Tavasszal magam ültetem a virágaimat. Kis kertem van... Azt mondja, maga szokott főzni? Vajon mit tud főzni az ilyen férfiember?
Bródy fölényesen legyintett:
– A szakácstudományt nem az asszonyok, hanem a férfiak találták ki. Majd ha egyszer szerencsém lesz odaát a Margitszigeten – mert bizonyosan meglátogat, mielőtt itt hagyná Pestet –, úgy rendezkedjen, hogy nálam fog ebédelni.
– Ez nagyon jó lesz – kiáltott fel a vidéki asszonyság. – Majd felöltözöm falusi parasztmenyecskének, hogy senki se ismerjen fel. Kosárral jövök, mintha Egerből küldtek volna vagy Szatmárnémetiből a nénje, a Hanus küldene. Majd én megvásárolok mindent a pesti piacon. A maga Markája csak arról gondoskodjon, hogy legyen elég tüzelőfa a vaskályhába. Lopjon fát bőséggel.
– Ebből a szép alkalomból majd hozatok fát Pestről.
– Szívesen hordok vizet, hámozok krumplit, vagdalok vöröshagymát, mosok, öblögetek, pedig már leszoktam arról, hogy a konyhába járjak.
Bródy megnyalogatta hasított szilvához hasonlatos szájszélét, amelyet nyitva felejtett néha, midőn kedvére való dolgot hallott:
– A vásárlást csak bízza rám, asszonyom – Vénusz Ámorom – kiáltott fel nevetve. – Már a feleségem idejében is én jártam vásárolni a Lövölde téri piacra, ha otthon akartam ebédelni. Ismerőseim voltak még a zöldségeskofák között is, pedig ezek a gyanakvó nők sötét hajnalban indulnak a falujukból Pestre, és csak a kocsisukban bíznak, akinek a háta mögött nyugodtan szendereghetnek a szekérben. Kevésbé316 gyanakodók azok a kofák, akik vonaton vagy hajóval utaznak. De most tél van, és a nagy vásárcsarnokba fogok menni, ahol vén zsidók vagy kövér zsidó lányok a halakat árulják. Csíklevest fogunk enni, ha szerencsém lesz, Vénusz Ámor – mondta nevetve az író, mert mindig nevetett, amikor új ismerősének a nevét kimondta.
– A csíkhoz káposzta kell...
– És nem kell hozzá semmi babonaság, ahogyan az asszonyok beszélnek némely ételről, amelyet állítólag csak ők tudnak készíteni. Még kenyeret is jobban dagasztanak a férfiak. Sohasem felejtem el a katonaprófuntot, amelyet ettem. Talán egy asszony van Magyarországon, aki úgy tud főzni, mint egy férfi. Aki különben is csaknem férfinak számít ebben a pipogya világban. Ez igaz ember senki más, mint Vízvári Mariska. Persze hogy nem bírt vele Tapolczai. Tapolczai, a színész csak az olyan ételeket szerette, amelyeket olcsó pénzen minden vendéglőben megkaphatott. Ezért látogatta a kóser vendéglőket, mert azok aránylag mindig olcsóbbak, mint a keresztény kocsmák. Nagyobb porciókat adnak.
– Tehát csíkleves lesz?
– Az, lelkem, Vénuszom, Ámorom. Ismerem Finkelstein kisasszonyt a nagy vásárcsarnokban, akinek minden új könyvemből küldök, mert nagyra becsülöm foglalkozásáért. Halakat árul, de rákokat is. Amellett sohasem beszél irodalomról, színházról vagy egyéb haszontalanságról, hanem mindig csak a maga portékájáról – pedig minden premieren ott van, néha még a főpróbákon is, mert én szerzek neki jegyeket. Finkelstein kisasszonynál bizonyosan kapok felső-tiszai csíkot, mert az a legjobb. Fekete, virgonc, fiatal, egy harapással le kell nyelni, mint a legfinomabb francia szardíniát. Én ugyan nem vagyok kényes ember, de a csíkot felbontom előbb, sőt a fejét is levágom. A fekete cigánybőréhez nem nyúlnék hozzá egy világért sem. Gazember az, aki a csíkot megnyúzza, mint ahogy a szardínia bőréhez sem szabad hozzányúlni.
– Nem szabad a bőréhez nyúlni – ismételte Vénusz Ámor, és némi csalódottság érzett a hangjában. Mintha nem erre a társalgásra lett volna előre elkészülve, itt, a Császár fürdő 100-as számú szobájában, a téli alkonyon, vérpiros pongyolájában (aranyzsinórzattal), keleti papucsaiban, amelyeknek egyikét bizonyosan elviszi magával a férfi emlékbe, ha sikeresen fordulnak a dolgok. Olvasott ő már arról is, hogy a férfiak hálóinget kértek kölcsönbe az imádott nőtől, hogy abban aludhassanak,317 mint boldog álmúak. Csalódottan, önfeledten felemelkedett tehát helyéről, és végigment a kopott szőnyegű szobán, hogy a piros bojtos csengettyűzsinórt elérje, amely az ajtónál himbálódzott. Meghúzta a zsinórt, odakint a folyosón rekedten csordult a csengő, mint vidéki szállodákban szokott, a „szobalány”, egy tiszteletre méltó asszonyság – aki olyan volt, mint a vidéki plébánosok gazdasszonyai – csoszogva jelentkezett:
– Gyertyákat kérek, mert este van – rendelkezett a dáma.
Mi történt azon idő alatt, amíg a vidéki úrinő a szállodai szobán végigment? Látszólag semmi sem történt, és mégis a sorsnak ütött egyet az órája valahol hallhatatlanul.
Vénusz Ámor kissé sántított.
Nem úgy, mint azok az asszonyok, akik rendszerint ebben a szállodában megtelepedni szoktak, akik ébenfa vagy más pálcákra támaszkodva használják a fürdő vizét mindenféle betegségek ellen. Csak úgy sántított, amelyet kacsázásnak is lehetne mondani némi jóakarattal. Tipegett, bukdácsolt, töntörgött, dülöngélt, mintha nem bírnák az alsó végtagjai a felülről ránehezedő derékot. De mindenesetre annyira hibás volt járásában, hogy még féltékenységből sem tudna egy férfi után futamodni, aki mindenáron el akar tűnni előle.
Vénusz Ámor a csengettyűzsinórt morzsolgatta a kezében, amikor hátrafordult, és könnyes szemmel figyelni kezdé vendégét, hogy milyen kifejezés jelentkezik annak arculatán, amikor végre be kellett előtte mutatni sántítását.
No, hiszen jó helyen kopogtatott a pillanatnyi benyomások után a vidéki dáma, amikor Bródy Sándor arcáról akart valamit leolvasni! Ez a puskaporszínű, néhol himlőhelyes, máshol kicserzett, de kifejezésében hányaveti, betyáros, fölényes, elbizakodott és gőgös arculat semmi meglepetést nem mutatott a dáma sántasága felett. Sőt valamiképpen olyan kifejezés ült arcára, mintha réges-régen tudta volna azt, hogy a dámának ilyen hibás járása van, amely természetesen árt a szépségének. Amely miatt nem vehet részt a vidéki bálok táncprodukcióiban, hiszen akkor nem foglalkozhatna irodalommal is. Még csak szánakozást sem mutatott az író. Valamiképpen úgy viselkedett, mintha észre sem vette volna, hogy a hölgy gyertyavilágítás végett a szállodai szobán végigment. Vénusz Ámor nyugodtan kacsázhatott vissza trónusához, az ablak mellett álló székhez, és a csendet egykedvű hanggal törte meg a látogató:318
– Vajon mit csinált tegnap este, és mit csinál ma este? – kérdezte Bródy. – Ugye, hosszúak az esték a fogadókban.
– Nem rosszabbak, mint otthon – felelt bizonytalan hangon a dáma. – Én a rossz járásom miatt nemigen szoktam otthonról kimozdulni, és így körülbelül tudom előre, hogy miként osztom be a perceket és az órákat. Nem olyan nagy művészet az, ha az ember előre tudja, hogy amúgy sem megy el hazulról. Csak itt, Pesten vagyok kicsit zavarban. A szobába hozattam fel a vacsorámat – amit ma is szándékozok.
– Nagyon helyes, mert ez a fürdőétterem voltaképpen csak nyáron vidám, amikor a gyönyörű udvaron, a nagy fák alatt terítenek, amely fák még látták a régi Császár fürdői bálokat. A régi, bomlott írók és költők itt járták a bolondját, amikor még az is kötelessége volt a magyar íróknak, hogy táncmester, bálrendező, cigánybíró, duhajsági kalauz, országos mulattató legyen, mert különben nem vették meg a könyveit Hartlébennél. De manapság, amikor Singer meg Wolfner árulja az írók könyveit, hiába volna minden különösebb erőlködés a báli rendezőség terén. Akkor volt itt élet, amikor Majthényi Flóra, a hebegő Tóth Béla anyja fiatalasszony volt. De ma este eljön velem vacsorázni valami nóbel, úri helyre, ahol még valami jó szag maradt a régi időkből – ahová mindig urak jártak, nem pedig írnokok.
– Én úgy olvastam, hogy az írók a Kispipába járnak. Vagy a Wurglicshoz, a Rodostói asztalhoz, amelyet egy vicces ember Drótostóti asztalnak nevezett el.
Bródy csendesen szívta szivarját.
– Jól mondja, Vénusz – mond és nevet. – Az Orientben van Pósa-asztal is, ahol az írók szüreti ünnepélyeiket szokták tartani. A Tyúkketrecben még télen is feltalálhatók Feszty Árpádék, a „fejedelem” asztalánál. Itt magam is meg szoktam fordulni. Feszty nagyon jó fajtájú ember, csak egyszer eszik egy nap, mégpedig vacsorát. Szeretem az ilyen embereket, akik az evésben is függetleníteni tudják magukat az általános szokásoktól. De azt hiszem, hogy magát jobban érdekelné a Pannónia étterme.
De miután alaposan szemügyre vette megint Vénusz Ámort: az író másképpen határozott:
– Magának azonban mégis leginkább a Royól fog megfelelni. Új szálloda, módi szálloda, magukkal nem bíró, nyugtalan emberek járnak bele, lát benne valamit a mostani pesti életből. Azt hiszem, azért jött Pestre.319
– Én a maga kedvéért jöttem Pestre, azért indítványozom, hogy hozassunk vacsorát, és együnk itt, a fogadói szobában – felelt a dáma.
De Bródy ezen a napon pénznél volt. Regényt küldött Wolfnernek a Margitszigetről, és Wolfner ötven forintot nyomott a szállodai bérszolga markába. Igaz, hogy erre az ötven forintra már többen számítottak a Margitszigeten. De ezt az alkalmat mégsem lehet elmulasztani a pénz elköltéséhez.
– Csak öltözködjön, kedves Vénusz Ámor – nem ismerem az itteni vendéglőst, lehet, hogy már el volt ítélve valamiért, habár a Császár fürdői papok nagyon óvatosak, hogy kinek adják árendába a kocsmájukat. Óvatosak, de naivak. Leginkább azt nézik, hogy a böjtös ételek nem maradnak-e ki az étlapból a megfelelő napokon. Irgalmas atyák, akik megszabadítják a fogfájástól a fővárost, mert egész Európában ők tudnak legjobban fogat húzni, de a kocsmához nem értenek. Bízza rám magát, kis kedves, ha tisztességesen akar vacsorázni, öltözködjön.
Bródy ezután kiment a szobából, a szállodai portással volt értekezése, majd amikor idejét látta: visszatért a 100-asba. Vénusz Ámor még mindig azon a helyen ült, az ablak melletti széken, ahol valószínűleg üldögélni akart egész pesti tartózkodása alatt. „Nem akarok magának terhére lenni, Sándor. Úgy tudom, hogy maga ahhoz van szokva, hogy divatos, szép színésznőkkel vacsorázgasson esténként. Nem akarom ebben a szokásában megzavarni.” Mire Bródy ingerülten felelt: „Hagyjuk most, hogy mit hallott rólam, minden rossz, amit hallott, szó szerinti igazság. Már a jó hírekre nem lehetne ezt elmondani. Csak öltözzön fel, kedves, mert itt hagyom.”
(Bródy, mint később elmondá, azért beszélt szokása ellenére ily szigorú hangon az úrnővel, mert ismerni vélte annak titkos gondolatát. Az úrnő testi hibája miatt szégyellt nyilvános helyen mutatkozni a mindenfelé ismert íróval. Nem akarta kompromittálni a szép embert.
„Mintha engem lehetne kompromittálni, miután Magyarország összes lotyóit kísérgettem?”)
Most már percek múlva fel volt öltözve Vénusz Ámor. A homályos, hosszú folyosón, amelyben nagy messziségben látni lehetett az itt-ott már ajtó elé készített csizmákat, cúgos cipőket, női lábtyűket, amelyeket Bródy olyanformán nézegetett, mintha a cipők minőségéből egész élettörténeteket akart volna kitalálni. Eszébe jutott egy ismerőse, a „bolond Hirs Jóska”, aki gazdag ember korában azzal dicsekedett, hogy egész gyűjteménye van viselt női cipőkből. Nem sajnált semmiféle320 pénzáldozatot, ha neki tetsző úriasszonyok cipőit akarta megszerezni. A táncosnők cipőire pedig alkudott. A Császár fürdői lábtyűk (a nőneműek) többnyire gondot, betegséget, aggodalmat mutattak külsejükben. Aligha lehetett kedvük a röpke tánchoz, mert ebben a szállodában téli időben nem laktak vidám emberek. Egy helyen antilopbőr cipőt fedezett fel Bródy. Olyan volt, mint Sternnéé, az egykori egri nagytrafikosnéé, aki eleganciájáról volt híres a városkában. Mire végiggondolta Sternné élettörténetét, már nyílott a 100-as ajtaja, és a hibás járású úrnő kábító estélyi öltözetben megjelent; persze pirosban, mert az volt kedvenc színe, szívszíne. Selyem suhogott, bársony barátkozott, amíg a vidéki úrnő ünnepélyesen Bródy Sándor karjába kapaszkodott (mert abban az időben még karonfogva jártak a nők és a férfiak), ám az író ama szokatlan kis, rövid bekecset vette szemügyre az úrnő öltözetében, amely bekecs semmiféle mostani divathoz nem hasonlított. Vadmacskából volt az, testhezálló, múlt századbeli módon, magyaros sujtásokkal kihányva. Tetszett Bródynak ez a bekecs, de mégis azt mondta, hogy néki voltaképpen azok a rókamálas, térdig érő, muffos, kesztyűs bundák imponálnak, amelyekben a vidéki asszonyságok utaznak a vásárokra, néha nagy csizmadialádákon üldögélve.
A szálloda előtt fiáker állott.
Budán akkoriban csak a Lánchídnál volt fiákerállomás, ezért a találékony Császár fürdői portás Fenyő Sándorhoz, Bródy Sándor akkori szerkesztőjéhez fordult kocsiügyben. (Akkoriban Pest még kicsiny város volt – a budai szálloda portása jól tudta, hogy a Honvéd utcában, a Magyar Hírlap szerkesztősége előtt mindig készenlétben áll Fenyő Sándor fiákere.) Az estélyi ruhás dáma grandezzával foglalt helyet a hintóban, mintha világéletében kocsin járt volna, és csakhamar hosszú léptekkel ügettek át a lovak a Margithídon, és az éjszaka mind világosabb lett a pesti lámpások fényességétől.
Pest a lámpások városa volt – a kávéháztulajdonosok együtt vetélkedtek a pesti polgármesterrel, hogy minél fényesebbé tegyék az éjszakákat. Még azok a kávéházak is ragyognak vala (a konkurens bosszantására), ahol a cigánymuzsika legfeljebb a kaszírnő mulattatására játssza az éjfél előtti keringőket. A körutakon ívlámpák bódítanak. Párizs Keleten. A jól hajtó kocsis ügyesen kormányozza lovait egy nagyvilági fogadó bejárata elé, amely fogadónak a méretei elvesznek a ködben, talán éppen a holdvilágig érnek, amely éppen akkor kezdte megbontani a homályt, amikor utasaink a hintóból kiszállottak. (Bródy egy marék321 pénzt dobott a kocsis markába.) Piros ruhás apród futamodik elő, hogy a kiszállóknak segítsen, vadászoknak, főúri lakájoknak öltözött „személyzet” köszönget, a sapkaemelést szinte a tökéletességig fejlesztve mindennapi tudnivalói között, a szárnyas portás maga a nagykövet, az igazgató nyomban elmehetne kormányzónak valamely gyarmati országba, mindenki köszönt boldogan, mintha valamennyien Vénusz Ámort várták volna Nagykárolyból. Itt mégiscsak más világ van, mint a papok zárdacsendes budai fogadójában. És már szűrődnek is kifelé a márványos előcsarnokba az üvegajtók mögül a zene langyosfürdő-hangjai, mintha itt még a hangjegyek is arisztokratikusabbak volnának, mint más kocsmahelyiségben.
És Bródyt mindenki ismeri. „Nagyságos Bródy úrnak” szólítja a kifent bajszú öreg ruhatáros is, aki boldogan siet elő a sarokból. Bródy intézkedik, hogy Vénusz Ámor csak tartsa testén a vadmacska-bundácskát, mert a bevonuláshoz ezt szükségesnek véli. Később, ha felmelegedtek, majd érte jöhet a ruhatáros. Míg ő maga egy Anyégin-beli fiatalember könnyedségével veti oda szürke köpönyegét és puha fekete kalapját a ruhatár asztalára, és a ruhatári számot sem várva, Vénusz Ámor mellé szegődik. A vidéki asszony aggodalmaskodik:
– És ha elvész a kabátja? Szám nélkül?
– Az én kabátom nem szokott elveszni – felelt Bródy. – Különben is ösmerem ezt az embert. Mielőtt tönkrement volt, traktérosságot folytatott Szarajevóban. Általában a tönkrement emberek a legmegbízhatóbbak. Berci bácsi is...
De már kinyílik előttük az étterembe vezető üvegajtó, amelyet maga Ház úr tár fel, Ház úr, aki a legnépszerűbb főpincére akkor Budapestnek. Komoly, diszkrét, halk ember, aki arkangyalként jár vendégei között, és oly gyengéden kezeli őket, mint valami házigazda. Amíg az előre kiszemelt sarokasztalhoz kíséri Bródy urat és hölgyét, már halkan odaszól egy pincérnek:
– Fuss a konyhába, kérdezd meg Wrabetzet, a szakácsot, hogy mit ajánlhatok Bródy úrnak vacsorára.
A sarokasztal valóban a legjobbnak mondható a helyzeténél fogva az egész étteremben. Körülbelül olyan, mint egy fülke, ahonnan mindenkit szemügyre lehet venni, de idáig nem jutnak el kandi, tolakodó tekintetek. A szállodaigazgató és családja szokott itt helyet foglalni.3221
– Nem jönnek ma az igazgató úrék? – kérdi Bródy.
– A nagyságos asszonynál zsúr van, a család otthon marad.
Vénusz Ámor mind elgondolkozóbb lett, mikor Bródy szavait hallgatta. Végül még kiderül erről az íróról, akit Magyarország egyik legszegényebb emberének mondanak, hogy részvényese a Royal-szállodának. Akkor sem bánhattak volna vele nagyobb tisztelettel, ha ő maga volna a tulajdonos.
De már jött is a pincér, akit a konyhába küldtek, hogy információt szerezzen a szakácstól a vacsora irányába – a szakács friss bográcsgulyást vagy francia osztrigát ajánlott elsősorban Bródy úrnak –, mire a nevezett úr az asztalfőn elhelyezkedett úrnőhöz fordult választás végett.
– A francia osztrigát nem ismerem – felelt most Vénusz Ámor meglepő nyugalommal, mintha ülő állapotában egyúttal visszanyerte volna hidegvérét is. – De a bográcsgulyásról meg tudom mondani, hogy szabályosan van-e elkészítve.
– Tehát együnk gulyást! – kiáltott fel vidáman Bródy, hogy szavait a szomszéd asztalnál ülő gazdag szeszgyáros is hallhatta, aki kénytelen volt ez idő tájt még mindenféle francia nevű ételeket enni, bár születésére nézve losonci zsidó volt, ámde asztalánál Lenkeffy Ica színművésznőt és anyját látta vendégül. A milliomos pálinkafőző felnézett, fejével biccentve átköszönt Bródyhoz. „Valóban gulyást kellett volna enni” – mondá asztaltársainak, mert H. úr étkezésében puritán volt. De Lenkeffy Ica és anyja szótlanul maradtak, mint általában mindig, amikor az étteremben vacsoráztak.
Bródyékat a megbízható szakács valóban olyan gulyáshússal lepte meg, amilyen ételt csak akkor szokás főzni, amikor lakodalmát tartja valaki a konyhaszemélyzetből. Férjhez megy a tésztaszakácsné, vagy házasodik a konyhamészáros. Finomabb marhahúsból készült ez a gulyás, mint akár a büftök. Bródy a csontos részeket válogatta magának, míg Vénusz Ámor inkább a gulyás levét kóstolgatta, mintha azt akarta volna megjegyezni magában, hogy voltaképpen miféle fűszereket használtak e rendkívüli gulyáshoz.
Bródy, gyöngülő fogai miatt, szopogatta a csontokat, gyakran kezébe véve a nagyobb csontdarabokat – mert ilyenek is voltak, amelyek voltaképpen a gulyás ízét adják.
– Elég jól sikerült a gulyás – mond hölgye felé fordulva –, de nem közelíti meg azokat a gulyáshúsokat, amelyeket én is tudok főzni. Csak egyetlen mészáros van Pesten, akinél gulyásba való húst venni szabad.323 Ez az én barátom. D., a Lipót körúton, de úgy tudom, hogy nem ő a Royól-szálloda mészárosa.
– Sajnos, a modern írónők, ha azt tanácsolnám nekik, hogy novellában írják meg például egy jó levesnek vagy egy jó pörköltnek a történetét: ezt nagy degradációnak vennék, pedig én még az egykori feleségemnek is ezt a tanácsot adtam, amikor Fehér Judit néven beszélyeket irkált a Magyar Hírlap-ba. Az a kunszt, öcsém, ha netán maga is foglalkozna beszélyírással – szólt nyomatékkal Bródy úr – egy levesnek a történetét megírni irodalmi formában! Kiss Józsefnek, a költőnek, meg lapjának, A Hét-nek már régen nyoma sem lesz, de A Hét Szakácskonyvé-t akkor is emlegetni fogják. Igaz, hogy nagy részben az a szenvedélyes Veigelsberg gyerek, az a finum Ignotus volt ezeknek a konyharecepteknek a mestere. A pulykapecsenyéről írjon nekem, leányom, akkor elhiszem, hogy igazi író.
A hölgy, miután ülő pozitúrában volt, bátorságot vett magának, hogy a vadmacska bundát csendesen lecsúsztassa magáról, és hátul, a bíborpiros szék támlányán helyezze el. Ekkor láthatókká válottak sápadt gyöngyei, amelyekkel talán az eddigieknél is több kíváncsi tekintetet fordított maga felé. Még a legközelebbi asztalnál ülő milliomos is szemügyre vette a ritka gyöngyöket. „Csak az a kérdés, hogy valódiak-e?” – súgta oda Lenkeffy Ica édesanyjának, aki most megfordult a széken, hogy maga is lássa a gyöngyöket.
– De mama – szólt a színművésznő.
Csak Bródy tett úgy, mintha nem tudna kikeveredni a gulyástémából.
– A legjobb gulyást azonban egy bolond embernél ettem. Annál a Szemerénél, akiről már hallott bizonyosan. Ő csinált Szentlőrincen valami lövészünnepélyt, hogy megmutassa a grófoknak, hogy milyen úriember. A grófok nem jöttek el, de a meghívott polgárság eljött. Három konyha volt a szabadban felállítva. Az egyik volt a magyar konyha, a másik a francia konyha, a harmadik a török konyha. A magyar konyhán főzték azt a bizonyos gulyáshúst, amelynek zamatát a szabad tűzhely adta meg. Valahonnan Zemplén vármegyéből hozatta Szemere azt az embert, aki a gulyást így főzte. Hallgatag ember volt. Azt mondta, hogy nem nagy kunszt gulyást főzni. Pedig talán a legnagyobb művészet kell hozzá. Most pedig együnk valami madarat, talán fajdot vagy fácánt? Ha soká marad Pesten, majd megismertetem egyik barátommal, Aranyosi Andor hírlapíróval, aki elhagyván a tollnoki324 pályát: vadkereskedést nyitott. Örvendez, ha igazi író beteszi a lábát a boltjába. Tehát együnk fácánt, ha a hírlapíró barátunk boltjából való.
Ház úr, a főpincér, aki jó szellemként mindig a közelben tartózkodott, rövid idő múlva megjelent a sarokasztalnál egy számlával, amelyet valahonnan az irodából kerített elő. A számlán valóban Aranyosi Andor neve állott. Két fácánt és hat nyulat számlázván, amelyet a szálloda részére szállított.
B. S. még szemüvegét is elővette, amikor az egykori A. A. hírlapíró számláját szemügyre vette. Alaposan megnézvén azt, így szólott:
– Sohasem hittem volna, hogy ilyen tehetséges ember a Salon Naptár egykori szerkesztője. Már úgy látszott valamikor, hogy ez a vörös bajszú ember sohasem fog egyebet tenni életében, mint kalendáriumokat szerkesztgetni. És íme arrivált, pompásan beérkezett, a legjobb író lett Magyarországon. Ha én vadkereskedő lehetnék öregségemre!
Most már igazán nem lehetett kitérni a madárevés elől, bármiként vonakodott is Vénusz Ámor a felesleges pénzpazarlástól.
– De még valami jó bort is kellene az asztalra állítani. Én ugyan nem vagyok „iszós” ember – mond Bródy –, de a madárhoz illik valami bor.
– Majd valami régi Medoc-ot fektetünk az asztalra – ajánlkozott a főpincér, és valóban egy pókhálós palackot hoztak kosárkában, amely palackot nem volt szabad két lábára állítani, olyan helyzetben kellett maradnia, amilyenben már esztendők óta feküdt a pincében. Vörösbor volt benne, és Ház úr olyan áhítatosan töltött, mintha az élet italát öntené.
…Amint a vacsora vége felé közelednének: mindinkább megtelik az étterem különböző vendégekkel, akik a város esti hangulatait hozzák magukkal mindenféle irányból, mint ahogy a szorgalmas méhek szoktak összegyülekezni. Sűrűn nyílik az ajtó, és az előkelő hölgyvilág parfümjei közül kilengedeznek a frakkos férfiak. Ekkor volt az az idő – jó pár évvel a háború előtt –, amikor nemcsak a vándorbűvészeknek volt klakk-kalapjuk Magyarországon, hanem az úriembereknek is. (Habár már volt közöttük olyan praktikus, aki az összenyomható, rugós kalapot nem mindig tartogatta a hóna alatt, hanem valamely zsinórnál fogva a frakkja gombjára akasztotta. Merész újítók, helytelen emberek, akik maholnap a német turisták jägeringeibe öltözködnek, ha tovább is megvetik a tradíciókat.) De a frakk még kötelező viselet volt valódi úriember nyilvános esti megjelenésénél, habár már ezt a divatot is megbolygatta325 az úgynevezett szmoking, ez az álkabát, amely a társadalmi szegényedést jelentette.
Bródy Sándor vidéki hölgye csakhamar megtudta az író véleményét az urak öltözködéséről is:
– Azt mondják, hogy a frakk és a szmoking küzdelme nem egyéb, mint az alacsony termetű férfiak örökös harca a magas termetű férfiak ellen. Bizonyosan így magyarázná ezt Bodnár Zsigmond egyetemi tanár úr is, aki legjobban ismerte a világot. A füvészkertben, ahová a keresztény írók járnak a tanár úr magyarázatainak a meghallgatására, az idealizmus és a realizmus hullámvonalaiban, amelyeket régi görög bölcs módjára, Bodnár tanár úr is a homokba rajzol: a világ minden panorámáját meg lehet látni, amikor Bodnár tanár úr előveszi görbe pálcáját, és rajzolni kezd a homokban. Hullámvonalak mutatják az emberiség történetét... Figyelje meg, hogy szmokingot többnyire kis termetű férfiak viselnek, akik azt hiszik, hogy legalábbis mindenkinek olyan karcsúnak kell lenni a frakk viseléséhez, mint Herczeg Ferencnek, aki az életben sokat köszönhet a frakkjának. Igaz, hogy a nyurga emberen nagyon mutatós a frakk.
És mintha az író varázsló volna, valóban ebben a percben lépett be az étterem üvegajtaján egy frakkos, borotvált arcú, hosszúra nőtt fiatalember, aki tétovázva nézett körül, majd a sarokasztalnál megpillantva Bródy Sándor haloványuló fürtös fejét, méteres léptekkel közelgett feléje.
– Nem akarom, hogy rosszakat mondjon rólam, Sándor bácsi, azért igyekszem az asztalához – mond a cinikusnak látszó borotvált arcú és kondor hajú fiatalember, aki a kedélyállapotánál fogva nevetett is, de valamiképpen olyan formában, mintha a maga sajátosságát nevetné.
– Hatvany – mondta a hölgy felé fordulva, miután darab ideig gondolkozott azon, hogy érdemes-e az ismeretlen hölgynek bemutatkoznia. Vajon nem ismeri-e valahonnan a Nyugat szerkesztőségéből, mert véleménye szerint Bródy csak írónővel vagy színésznővel vacsorázhat. Hatvany alakjához valóban illett a frakk, elég jól szabott volt az, mintha szabója számított volna arra, hogy ezt a frakkot sokan megnézik a városban, bár nem a színpadról fogják mutogatni őt.
Bródy, miután nem volt frakkban, és egyébként is természetében rejlett valamely érthetetlen, rejtett gúnyolódás, a szivarja mögül így szólt Hatvany báróhoz, mielőtt az étlap tanulmányozásához kezdett volna:326
– Valami becsináltat egyen, „Laci”, mi is azt ettünk. A maga gyomrának valamely könnyű eledel való. Ha tudtam volna, hogy eljön, főzettem volna magának egy fiatal kappant húslevesben. De annyit máris mondhatok, hogy az öregúrnak a frakkja jobban tetszik nekem, mint a magáé.
– Az apámé? – kiáltott fel a vendég valamely trombitáló hangon, amelyre H., a milliomos megint átpillantott a szomszéd asztalhoz. (Milyen messzire volt az ő néhány milliója ahhoz a vagyonhoz képest, amelyet a Hatvanyak vagyona jelentett ebben az időben.) – Az apám csak azért szokta felvenni a frakkját, hogy a rendjeleit megmutogassa. Ő éppen úgy van a frakkal, mint Ferenc Józseffel. Nem Ferenc József akarta báróvá tenni őt, hanem ő maga akarta felvenni a bárói frakkot.
– Az öreg Dájcs okos ember, láttam Gasteinban, mindig csak tíz krajcár borravalót adott a pincérnek.
– Rothschild még annyit sem. Azok a pincérek átkozták legjobban a sorsukat, akik a milliomosok asztalánál szolgáltak. Csak a magyar dzsentriurak meg a törökök dobálják a pénzt Gasteinban, mert le akarják főzni Ferenc Józsefet, aki a legtakarékosabb ember. Min dolgozik most, Sándor bácsi, szigeti magányában?
– Semmin sem dolgozom. Általában megvetem azokat az embereket, akik dolgoznak, de leginkább lenézem azt az írót, aki arról beszélget, hogy mit ír odahaza éjszaka. Fals íróknak szokásuk a terveiket kiteregetni. Nem élünk Amerikában, ahol copyrightozni kell minden gondolatot, mert a barakkban a hálótárs ellopja tőle. Mi még magunk alszunk egy szobában. Mondja, „Laci”, hol varratta a frakkját?
– A rendes szabómnál – felelt a baronet.
– Ajánlom figyelmébe Silbermann Pinkászt. Csak egy kis katonaszabó itt, a Körúton. Alig akkora a boltja, hogy egy manipuláns őrmester megfordulhasson benne, amikor mértéket vétet az extra ruhájához, de meg kell adni, hogy szabni tud ez a kis névtelen zsidó.
De Hatvany úr nem engedé, hogy B. S. a diskurzust véglegesen a ruhaszabászati kérdésre terelje, mert a regényírónak nyilván ez volt a szándéka a sánta nő mulattatásában.
– Olvasgatja a Nyugat-ot, Sándor?
– Osvátot? – Gyakran vagy néha. – Nekem az a nézetem, hogy maguk Osváttal előbb-utóbb összevesznek, mert két dudás nem fér meg egy csárdában. Maga, Laci, minden harcossága mellett se más, mint egy puha, hajlékony izraelita, aki talán mindennap újra meg újra327 megvizsgálja irodalmi nézeteit, mint jó atyja üzleti könyveit. Erről maga nem tehet, Laci, mert az apjától tanulta. Valami nagy dolognak kell jönni, hogy maga megkeményedjen. De ez az Osvát egy meg nem alkuvó ember. Ez egy jakobinus – nem enged a meggyőződéseiből. Baj lesz, Laci.
Új vendég érkezett a sarokasztalhoz.
Bánffy gróf volt ő – aki az asztalfőn ülő hölgy felé szertartásosan közelgett, és Kisbán Miklós néven bemutatkozott. (Szerény írói álnév, ama nagygazdag apja, az öreg Bánffy miatt.) Fodros, sűrű hajzatú férfiú volt, akinek hajfürtjei megint csak meglepték Vénusz Ámort. Mintha más hajzatuk volna a grófoknak, mint a báróknak, mint az íróknak. Történelmi hajfürtök voltak ezek, mint akár a szakállok, akár a bajuszok, amelyek abban az időben az arisztokráciát jelentették. A fül mellett keményen hátrasimultak ezek a fürtök, a homlokánál ágaskodtak, mint a régi címerekben levő szárnyas öszvérek. Sűrűek, szinte fésűmenetlenek voltak, mint az erdélyi erdők. (A báró göndör fürtjei csavarodtak, mint a dugóhúzók, míg Bródyé csak hullámoztak, mint valami gondolatok, amelyekben magányában valaki vidámságot vagy szomorúságot keres.) A Kisbán név alatt bemutatkozott úr olyanforma hajzattal volt felszerelve, amely hajzat lehetne egy modern Sámsoné is. Bizonyára kemények lehettek ezek a hajzatok a tapintásban is. Három kemény hajú férfi közé keveredett a nagykárolyi asszonyság a maga álmodozó fürtjeivel, sápadtabban, mint gyöngyei, mintha álmában látna olyan dolgokat, amelyeknek valószerűségében majd ébredéskor kételkedik. Kisbán, aki – mint mondá – remek frakkjában Hadikék ebédjéről jött ide, hogy valami „zsidóételt” is egyen a főúri lakoma után, nevetve szólt oda Ház úrnak, a körülötte szorgalmaskodó főpincérnek:
– Ha valami kindli, amolyan mákos, diós, libazsíros süteményük volna odakint a konyhán... Utóvégre ortodox helyen vagyunk, azt kell enni, amit adnak. Tehát kindlit hozzon, főpincér uram, ha van kindlijük.
Csakhamar egy újabb vendég is jelentkezett, akit Bródy úr sűrű szemhunyorgatás után látott asztaluk felé közeledni.
– Vajon nincs boros állapotban, Gyokó? – kérdezte Bánffy gróftól, aki ugyancsak feltekintett „kolozsvári” tekintettel az étterem közeledője felé. Magas, daliás, napbarnított arcú uraság volt az érkezett, aki nemrégen tölthette be harmincadik életévét. Déli ember volt, amilyennel328 Szabadka táján szoktak találkozni a gyorsvonat utazói; akik aztán Újvidéknél hagyták el az Orient-Expresst, mert a kíséretükben levő cigánymuzsikusokkal nem merték átlépni Magyarország határát. Újvidékig muzsikálhattak az expresszvonat étkezőkocsijában is, a magyar csendőrök még lombos zöld tollas kalapjukhoz emelték a kifeszített tenyerüket – de ki tudja, hogy mi történik túl a határon, ahol a vonat átgurul a vashídon?
Dungyerszky úr volt ő, akit nábobfinak volt szokás emlegetni Magyarországon.
Az urak ismerték egymást, csupán a hölgy volt extraság a társaságban, ámde Dungyerszky úr nemigen törődött a hölggyel, Bródyt kezdte figyelni, mint valami tanítót növendéke.
– Vacsorázott már, Gyokó? Úgy látom, hogy útról jön, és fáradt.
– Igen, most szálltam le a szabadkai vonatról, a csomagjaim odakint vannak a kocsin. Megyek Bécsbe az éjjeli expresszel.
A „rác milliomos”, amint D. Gy. urat Pesten nevezték, betyáros bajszú fiatalember volt. Az arcán valamely vágás, párbajemlék. Olyan figyelemmel nézegette az étlapot, mintha még az ételek árát is tanulmányozná, mint a búzaárakat. Végre is Bródy segített rajta. Odaintette a főpincért: – Nézzék meg, van-e még abból a gulyásból, amit nekünk főztek?
D. Gy., mintha fatális helyzetből menekülne, lecsapta az étlapot.
– Igen, ez nagyon jó lesz. Otthon, Újvidéken úgyis fel van borulva minden, mióta Gedeon bátyám francia szakácsot kommandírozott a házhoz. Az apám a helybeli kaszinóba jár enni, mert a kaszinó nélkül amúgy sem tudna meglenni. A gabonakurzusok miatt. Én pedig koplalok.
Az urak nevettek a „rác milliomos” panaszos, tréfálkozó szavain. D. Gy.-nak szerencséje volt. Már közelgett a párolgó tállal Ház úr.
– Hogy van az öregúr?
– Várja magát, Sándor. Mióta azt a tárcacikket elolvasta, amelyet maga a búzáról írt, jóformán mindennap tudakozódik maga után. Nagyon jó volna, ha egy kicsit lemenne Újvidékre, hogy rendet csináljon az öregúr házánál. Előbb-utóbb mindenünket ellopják a cselédek.
Bár tréfásan hangzottak a szavak a nagy étvággyal kanalazó gavallér szájából, Bródynak láthatólag jólestek:
– No, annyira még nem vagyunk, hogy az öreg Dungyerszkyt félteni329 kellene a cselédektől – kiáltott fel Bródy Sándor. – De amint tehetem, meglátogatom az öregurat, mert nagyon sokat lehet tőle tanulni.
– Nagyon jó lesz, mert az öregúr most már annyira takarékos, hogy az én bundámat hordja. Tudja, Sándor, azt a bundát, amit akkoriban csináltattam, amikor a Báthory kávéházban az a kártyajáték folyt. A nagy veszteség miatt többé nem vettem fel azt a bundámat. De az öregúr cseppet sem babonás, ő nem fél attól, hogy a ferblin veszíteni is lehet az újvidéki kaszinóban. Hát most ő hordja a bundámat.
Az asztaltársaság nevetett. Csak Vénusz Ámor nézett furcsálkodva maga elé, mintha nem értené, hogy miért is ül itt, amikor senki sem szól hozzá. (De hát hogyan is érthetné meg egy nagykárolyi asszonyság, hogy milyen furcsa pozícióba keveredett, amikor a sarokasztalnál letelepedett? Miért nézegetnek feléje a kíváncsi tekintetek mindenfelől, mintha valamely csodálatosságot látnának? Magyarország három gazdag „várományosa” ült az író asztalánál – talán a leggazdagabbak ama várományosok között, akik valaha egy asztalnál találkoztak. Bánffy Miklós, az erdélyi főúr, fia ama nagy grófnak, akié jóformán egész Erdély. Dungyerszky György, akinek apja akkora darab földet birtokol a déli részeken, mint egy tartomány. Hatvany báró, ama Deutsch fiú, akinek családja forgat minden malomkereket Magyarországon. Ritka szép lovagkör vette körül a vidéki asszonyságot. Ó, ha majd egyszer feleszmél, hogy kikkel is ült együtt téli estén a pesti vendégfogadóban, akkor nyílik csak meg a szája a regéléshez, de sajnos előreláthatóan senki nem fog neki hitelt adni.)
Hatvány úr távozott legelsőnek, mert mint monda, Ady Endrét kell valahol felkeresnie: valamely kocsmazugban, ahol barátai között búslakodik. – Miféle ember az az Ady? – kérdezte Bánffy gróf, és sápadt homlokán kérdőráncok támadtak.
– Jófajta, de iszós ember – mond Bródy a szivarja mögül. – Új, friss, meglepetésember, úgy látszik, hogy van is elegendő szuflája, de félő, hogy kifárad, mert gyenge csontú. A bort kellene elvenni tőle, de hát ki mer szembeszállni a végzettel?
(D. Gy. úr, aki az idő tájt néha maga is megkockáztatott némi borozást, amelyből aztán hetekig megélt minden diskurzus, pletyka, társalgás, asztaltársaság Magyarországon – egy Dungyerszky-féle mulatságból –, szótlanul nézett maga elé, mintha a Bródy szavaiban a saját sorsát330 is keresné. Elmélázva öntött a savanyúvizes üvegből, mintha valami borongás jutott volna eszébe.) Bánffy szólt:
– Ha intendáns leszek – pedig csak tőlem függ, hogy mikor legyek itt színigazgató –, íratok színdarabot ezzel az Adyval. A színház, a siker, az új atmoszféra, a friss élmény talán kirángatja őt a kocsmazugból, ahol efféle vidéki poéta módon megragadni akar. Ne igyon.
– Sors – mond Bródy. – Valamikor én is nagyon szerettem volna inni, amikor a Budapesti Hírlap környékén járogattam, de még a Józsefvárosban sem tudtak megtanítani a jóízű kvaterkázásra. Pedig bizonyosan sokkal többre vittem volna, ha ott maradok a keresztények között, a Pósa-asztalnál meg vidékén. Korántsem volna annyi ellenségem, mint manapság. Nem tudok rendes lakáshoz sem jutni, pedig a Pósa-asztalbelieknek van tisztességes lakásuk, ahol kiragaszthatják a karikatúráikat, amelyek a Kakas Márton-ban jelentek meg róluk. De amondó vagyok, hogy a jóízű ivás sok mindenért kárpótolja az embert. A zsidók nem tudnak bort inni, legfeljebb pálinkát, mert ilyen a természetük.
Hercog úr, a szeszgyáros megint átpillantott rostélyospiros arcával a szomszéd asztaltól – miután ő gazdag ember létére igen jól megnézte magában azt a társaságot, amely a véletlen folyamán a szegény regényíró asztalánál összeverődött. Még ő is, akinek matematikája szinte csalhatatlan volt: habozott volna, ha számokban kellene kimondani azt a vagyont, amelyet az a három úriember „várományozott”. (Kár, hogy Hatvany úr sietett, mert nélküle hiányos leend a koszorú.) De az érdeklődést még az sem csorbította a sarokasztal iránt, hogy bizonyos idő múltával Bánffy is távozott. (Éjszakánként a Reviczky téri Bánffy házban mindig látható volt egy rejtőzködő lámpavilág. „Kisbán” ült íróasztalánál. Mit írt? Majd holnap megtudja Bródy Sándor, mert ő a bizalmas barát.) Itt maradt Dungyerszky úr, aki úgy tett, mintha csak fél füllel hallgatná Bródy előadását a borozásról – holott akkoriban sokan tudni vélték, hogy éppen az öreg rác milliomos, a „nagy Dungyerszky” kérte volna fel Bródy Sándort arra, hogy iszós fiára némely jótékony hatással legyen. Akkoriban már nem úgy gyógyították a borozó embereket, hogy egeret, mezei pockot nyelettek velük a sötétben... Bródy mint afféle orvostudomány felé hajlandó regényíró: szentül hitte, hogy a borszeretet valamely lelki nyavalya, amiből meg lehet gyógyulni.
D. Gy. – miután már régen óvakodott ama nagy berúgásoktól, amelyek331 majdnem mindig bajokat okoztak életében – nem érezte magát bűnösnek, s így nem üdült a regényíró szavain. Ó, az ember mily könnyen elfelejti a bort, ha nem áll előtte! D. Gy. csak alkalmi ivó volt, s ezért akkor gyógyulhatott meg betegségéből, amikor akart...
– Nem kóstolná meg ezt a Médocot, Gyokó? – ingerkedett a regényíró az asztalon fekvő üvegre mutatva.
D. Gy. bizonyos unalommal felelt a kínálásra.
– Én nem szeretem a nehéz borokat, mert olyan gyomrom van, mint az apámnak. Savanyú, keserves parasztbort szeretek inni, ha már iszom. Én a magam kedvéért még sohase bontottam fel egy üveg pezsgőt, hanem a pincérek kedvéért. De most utazom, és aludni szeretnék az expresszen. Félek ugyan a bukaresti poloskáktól a szlípingkárban. Ezek a balkáni poloskák vérengző állatok.
És D. Gy. úr, miután kifizette számláját, valóban hirtelen felemelkedett, amikor maradék savanyúvizét is megitta. Búcsúzott, Bródy elégedetten nézett utána: – Az én jelenlétemben nem mer bort inni – mondogatta. – Pedig bizonyosan azért jött be a vasúti állomásról, hogy jól teleszívja magát borral, mert az utasember anélkül is szomjas. Ki tudja, hogy mikor ért volna Gyokó Bécsbe, ha véletlenül nem vagyunk itt!
…A sánta nő most már jogosan várhatta volna, hogy megürülvén az asztal a vendégektől, a regényíró vele is foglalkozzék. De Bródy megint csak a szivarja füstjébe nézett, mintha ott keresgélné Vénusz Ámor élettörténetét. És nem akarná azt a jelenlevő ajkáról hallani. A hölgy csendesen üldögélt, várta, hogy asztaltársa megszólaljon, de az még mindig a füstbe nézett. Majd csak sokára fordította a szemét a gyöngysoros hölgyre:
– Jól érzi magát? Vagy ha menni akarna, szóljon.
– Köszönöm kérdését: nagyon jól érzem magam itt, mert én bevallom, hogy nagyon érdekeltek a jelenlevő urak. Ámde azért mégis szeretnék már a Császár fürdőben lenni. Valamiképpen úgy érzem, hogy az a rend, hogy az embernek a szobájában kell lenni éjfélkor – még ha csak egy álmatlan szállodai szobában is.
– Tiszta érzés – bólongatott a regényíró. – Az én Hanna húgom ott, Szatmárnémetiben azt szokta mondogatni, hogy azoknak a nőknek, akik még éjfél után is ébren vannak mulatságban vagy bálban: bizonyos szaguk kerekedik, még ha egyébként sokat adnának a tisztaságra.332 Éjfél után mindig változik az idő, és ezt megérezni a nők haján, ruháján, még tán a karakterén is. Mehetünk tehát, ha így tartja a kedve.
– Köszönöm, hogy nyomban megértett, Sándor – felelt alázatosan az úrnő. – Bevallom, hogy aggódom azért az elemózsiás kosárért is, amelyet sietségemben elfelejtettem az ablak közé tenni. Nem szeretném, ha a sonkának szobaszaga volna. A főtt tojások is jobbak hidegen. A kenyér pedig, ami az én legfőbb táplálékom, éjszaka veszít erejéből. A jó kenyeret azzal kell megjutalmazni, hogy éjszaka is enni kell belőle.
– Nagyon jól mondja – röppent fel Bródy. – Én is eszem abból a kenyérből, mert amint beszélt róla, hirtelen megéhültem. Remélem, nem tiszta búzakenyér?
– Rozsliszttel van keverve. Liszteszsákban tartogatom otthon, hogy meg ne száradjon idő előtt. Mindig van készletben egy-két kenyerem, hogy jóformán sohase kell a pékhez küldenünk. Én körülbelül mindent otthon szeretek elkészíteni, az élesztőtől kezdve az ecetágyig.
– Hát mondja, Vénusz Ámor, hogyan készíti például a borecetet?
Ekkor már a fiákerben ültek, mikor a regényíró ezt a kérdést felvetette. Meleg, prémes, bélelt, pesti fiákerben, amelyből valaha nagy luxust űznek vala a városban. Havanaszivar-szaga volt a kocsi belsejének, mintha az imént vitt volna haza egy előkelő gavallért az Opera-bálból. Vénusz Ámor felelt:
– Az én borecetemben napokig áztatott lencse van, amelyet meleg borral öntözgetek. Az edényt mindig tiszta gyolccsal kötöm le, és langyos helyen tartogatom.
– Helyes – felelt a regényíró –, bár én nagyobb előnyt adok annak a borecetnek, amely gyümölcsből készült. És angyalfűgyökérrel szagosították.
Vénusz Ámor észrevette, hogy szakértővel van dolga, ezért egész úton az ecetkészítésről beszélt. Előadásából kiderült, hogy ő huszonöt liter tiszta esővízből szokta a maga ecetét készíteni, és három liter szirupot önt a vízhez. Legjobb ezt a keveréket valamely söröshordóban tartogatni, amelyet időnként fel kell rázni. Majd háromkanálnyi élesztőt pirított fekete kenyérre kell kenni, és a hordóba dobni. És a hordólyukat csak papírral szabad betakarni. A fiáker olyan hirtelenséggel állott meg, mint valami udvari kocsi, amelynek kocsisai ezt a művészetet tanulják egész életükben.
– Tehát megkóstolja most a kenyeremet és sonkámat, vagy pedig tegyük el a dolgot holnapra? – kérdezte Vénusz Ámor bizonyos fölényességgel333 a Császár fürdői szálloda előcsarnokában – miután az ecetcsinálásból hiba nélkül levizsgázván: felbátorodott.
A regényíró habozott. Vajon megengedhető-e ennek a vidéki asszonyságnak, hogy a mai nap felől diadalmas érzésekkel feküdjön le? És kedvére álmodjon más világgal, palotákkal, kertekkel, szökőkutakkal és langyos fürdőkkel? Amivel az izgatott nők álmodni szoktak. „Be kell lépnem az álmába!” határozott magában a regényíró, és a piros lépcsőn felment Vénusz Ámor után. És valóban, néha volt a gyomra táján olyan érzése, hogy nem nyugodhat meg addig, amíg azt a rozsliszttel kevert kenyeret, valamint a sonkacsontot meg sem kóstolta.
A szobában az éjszaka állott, de a gyertyák megvilágították, hogy a sötétség ijedten osont ki a kertbe. És hirtelen érezni lehetett az elemózsiás kosár illatát, amely illat éjszakára elfoglalta a lakó nélküli szobát. Az embernek okvetlenül éjszakai vasúti állomások várótermei jutottak eszébe, ahol kenyeres tarisznyáikból, kis batyuikból úgy eszegetnek az éjfél utáni utasok, mintha már nagyon régen vacsoráztak volna. És a vonat valahol a hófúvásban késik. Míg végre egy vállalkozó ember felfedez valahol a stáció környékén egy kiskocsmát, ahonnan bort lehet hozni a váróterembe. És most már a vonat késhet.
Bródy nagyon megörvendezett, amikor Vénusz Ámor „viszonzásul a pompás vacsoráért” a sonkát olyanformán helyezte el az asztalon, mintha az valóban útravaló volna. Finom fehér papirosba volt csomagolva a kis termetű, de nagyon ízletesnek látszó malacsódar, amely szinte felnevetni látszott, amikor Bródy úr kezében észrevette a szarvas-agancsos kést, amely csak annyira volt kiélesítve, mint az olyan kések, amelyek asszonyok gondjaira vannak bízva. A kenyér hófehér szalvétában lakott, mint maga az egyetlen jóság. Önfeláldozóan engedelmeskedett, amikor arra került a sor, hogy adjon magából, illatából, ízéből, testéből. „Magam dagasztottam!” – mondta egyszerűen az asszony, amikor a regényíróval szemben letelepedett, de illedelemből nem nyúlt az ételhez, amíg B. S. evett.
B. S. evett, és kacagott néha magában és hangosan, mintha csupa mulatságos dolgok jutottak volna eszébe falatozás közben. Valami luciferi kedv bugyborékolt benne, amelynek nem tudott véget vetni, csak amikor megszólalt, és leverte a kenyérmorzsákat a kabátjáról.
– Azt mondják, hogy az az asszony, aki vizet ad inni: a jóságát adja. De aki enni ad, az mindenét odaadja az étellel együtt.
– Sajnos, nem adhatom oda mindenemet, mint ahogyan azt szívemből334 szeretném – felelt az asszony –, mert vannak mások is, akiknek szükségük van reám. De azért elmegyek magához a szigetre holnap, hogy megnézzem azt a Markát meg a lakótársait, ott, a Kisszállóban.
– Ugyan mi öröme lehet abban, ha Üszküböt megismeri? Üszkübnek hívják azt a hírlapírót, Salamon Ödönt.
– Bízza rám. Örömöm lesz benne – felelt boldogan az asszony. – De most már kérem, Sándor, menjen – menjen, kedves –, menjen, drága barátom.
Bródy ugyanis lángoló tekinteteket kezdett vetni a nőre, amint ez szokása volt. Mire a hölgy zavarodottan felállott, és néhányszor végigsántikált a szobán, mintha éppen a testi hibája révén kérne bizonyos kegyelmet a megszerelmesedett regényírótól. És a hölgy valóban nem is védekezett ügyetlenül, mert B. S. egyszer csak fejébe nyomta kalapját, a szájába szorította a szivarját.
– No, a viszontlátásra, Vénusz! – mondta foghegyről, mintha elment volna a kedve hirtelen az egész kalandtól.
A Margit-híd közepén ballagott már a téli éjszakában, amikor hirtelen megállott, és felkacagott.
– Szegényke! Sántácska. Magyar irodalmacska.
Teli tüdőből nevetett.
