6 Kutyavilla
6
Kutyavilla
Kutyavilla
A Kutyavilla romantikus halászcsárda volt, és Bródy úr gyakran hordozá ide azokat a hölgyeket és urakat, akiket meghódítani akart.
Lágymányoson túl, a Kamara-erdőtől nem messzire, a Duna-parttól a folyamba nézegetve álldogált egymagában a Kutyavilla, mint valami betyárkorszakbeli csárda, pedig az alföldi romantika nem ért el idáig.
Bródy úr, mint „az irodalmi naturalizmus korszakának romantikus feldolgozója” – vagy nem is tudom már, mit is írt róla valamely irodalmi történész: a Kutyavillában olyanformán szokott megtelepedni, mintha esze ágában sem volna többé Pestre visszatérni. Elkérte a kocsmárosné – egy kis, heptikás asszonyság – kötényét, akinek az volt a legnagyobb bánata, hogy az ura örök időre ki volt tiltva Pestről, mert önhibáján kívül ellentétbe keveredett a rendőrséggel – a kötényt a derekára kötötte, és a konyhában főzött a vendégeinek, akiket magával335 cipelt Pestről. A vendégek között gyakorta szerepelnek színművésznők, akik Bródy úr valamely elmúlt színdarabjában léptek fel, vagy pláne valamely jövendőbeli színdarabban készülődnek új sikerekre. (A korszak láthatólag Bródy úr színdarabjainak kedvezett – Pest, a háború előtti féktelen kokott, nem bírt eltelni a francia tengerpart felől érkezett pikáns tengeripókokkal, polipoknak savanyított lábaival, rajnai lazacokkal, valamely hazai ínyencséget is kívánt. Erre voltak jók Bródy úr színdarabjai, hogy a nézőtéren minden este megszerelmesedjenek a fűtött vérűek.)
A Kutyavillában tanítgatta B. S. azokat a színművésznőket az élet és a színpad mesterfogásaira, akiket jövendő tervei részére kiszemelt.
A Kutyavilla kertjében eperfák és mindenütt jelenlevő akácok és füzek szomorkodtak, mert hiszen nagyon unhatták az életüket, miután a budapesti rendőrség gazdájukkal együtt kitiltotta őket a városból. A parthoz halászcsónak volt láncolva, amelynek ládájában mindig akadt eleven hal, amelyet Bródy úr nagy szakértelemmel kiemelt, kezében megmért, sőt beszédet is intézett a halhoz, mert az ifjú színésznőkkel elhitette, hogy nemcsak a színigazgatók nyelvén tud, hanem a halak nyelvén is.
– Ugyanazt teszi az öreg Faludi a Vígszínházban, amit ez a potyka itt a kezemben. Engedelmeskedik a szavamnak – mond Bródy úr, és az ifjú színművésznők orcája felvirult, midőn B. S. szatyorba rakosgatta a halakat, amelyeket vacsorára meg akart főzni.
Akadtak a vendégül látott színművésznők között kezdők is, akik csak az imént lépték át a színiiskola küszöbét, akiket valamely tapasztaltabb társuk, aki máskor is megfordult a Kutyavillában, tanítgatott arra, hogyan viselkedjenek.
– Akármit mondanak az írók vagy pláne a szerkesztők: azt mindig köszönettel fogadjátok.
(Bródy úr néha magával hozta F. S.-t, a régi Magyar Hírlap szerkesztőjét, aki magas, göndör hajú, atlétakülsejű férfiú volt, aki szürcsölve ette az ételt és az életet, mert egy lapszerkesztő akkoriban igen nagy hatalom tudott lenni Pesten, ha értette a módját. F. S. mindig fiákeren járt, gavallérosan viselkedett, leghűbb tanítványa volt Bródy úrnak, akitől az életet tanulta. Tehát mindig kiugrott számozatlan kocsijából, ha egy csinos nőt vett észre az utcán, mindig kalandokat keresett, mert Bródy úr így prédikálta. A korrektor szerény szobájából került egyszerre a szerkesztői szalonba. – Horváth Gyula, aki főnöke lett volna:336 nem sokat törődött F. S. erőszakos, kíméletlen, fékezhetetlen modorával. H. Gy.-t a politikán kívül nem érdekelte semmi. A sorsváltozás, mint mondani szokták: „fejébe szállott” a tegnapi korrektornak, habzsolta az életet, amely az akkori idők szavajárása szerint: aranytálcán kínálkozott fel a nagy hatalmú szerkesztőnek. Olyan étvágyú volt, mint valamely Zola-regénybeli alak. Zola Émile! Az ő kora volt ez. Pesten is. F. S. úr lapjában közölte az új Zola-regényeket, az életében pedig utánozni akarta a Zola-hősök étvágyasságát. Egy női kaland miatt kellett elmenekülnie Pestről, akárcsak egy regényhősnek. Pedig nem volt regényhős. Csak korának hőse.)
Bródy úr tehát saját kezűleg főzte a Duna-parton a halászlét, hogy a kezdő és gyakorló színművésznőknek kitágult a szemük.
– Az igazi urak minden időben jobban tudtak főzni, mint a szakácsaik, azért nem lehetett őket megcsalni az ételek dolgában – mondogatta Bródy úr a Kutyavilla szabadkonyháján a körülötte üldögélő színésznőknek. – Aminthogy az igazi írók is jobban tudják játszani színdarabjaikat bármely színésznél. Ha én egyszer felléphetnék, majd megmutatnám a színészeknek, hogy mit gondoltam egyes alakjaimról.
Mialatt Bródy úr a paprikás halat kavargatta: sok mindenre kitért előadásában. Nagyon szerette szidni a távollevőket – nőket és férfiakat egyaránt –, pláne azokat, akiknek ott kellett volna lenniök a Kutyavillabeli lakomán. De csak Március, Április és Május színművésznők jöttek el, ők is olyanformán, hogy Bródy úr felszedte őket fiákerére.
– Majd eljönnek megint a primadonnák, a drámai hősnők, a társadalmi szendék, ha megint szükségük lesz Bródy Sándorra, aki egész mellel, két vállal áll melléjük, ha valami tüskébe léptek botorkálásaikban – mond B. S. a hal kavargatása közben. – Bródy úrra akkor van szükség, amikor az orvosra. És ezek a kanárimadarak olyan hamar betegednek meg. Elég nekik egy rossz kritika, egy félsiker vagy egy csendes bukás, már lehajtják a fejüket, mint a virágok a kertben, amelyeket éjszakai fagy ért. Itt lesz megint, akár télidőben is a főváros első színházának drámai szendéje, hogy öles hóban kísérje el B. S. karjaiba kapaszkodva a maga szerencsétlenségét, miután úgy látszik, hogy a siker darab időre elhagyta.
„Már nem ír darabot, Sándor, amelyben én játszhatnám a főszerepet? Ó, mint utálom már azokat a francia hősnőket, amelyeket az igazgató rám oszt” – mondja megint a Művésznő, de voltaképpen az öles hóban sem kell neki egyéb, mint valamely tanulmány, amely az ő szerepeivel337 foglalkozna. Hát megírtam a tanulmányomat. Azt hiszem, hogy többet használtam vele a Művésznőnek, mint a „Pikáns Márkus” (Márkus József) összes dicséreteivel, amelyekre amúgy is kötelezve van, miután szerződéses viszonyban áll a színházakkal. De a drámai szende, miután egyébként okos, és elég messzire jár az esze, nagyon jól tudja, hogy Satanelló dicséreteinek nem sok értékük van. Egy komoly tanulmány még az újság falevéléletében is számottevő. Különösen, ha egy beteg meggyógyításáról van szó.
– Én már nagyon régen beteg vagyok – mond most Május kisasszony, aki eddig egy kis konyhaszéken kuporgott, amelynek egyik végére tengerimorzsoló kés volt illesztve. Drámai színésznő volt. Így látta valamely Ibsen-darabban.
B. S. tovább kavargatott:
– De jön majd a népszínházi primadonna is, mert már régen ráeszmélt őnagysága, hogy kevés az üdvösséghez annyi, hogy csak egy fehér köpenyeges, piros parolis katonatiszt várja őnagyságát a színház kiskapujánál. Hiába híreszteli a primadonna, hogy az senki más, mint Jenő főherceg: újságcikk is kell a primadonna népszerűségéhez. A takarékos primadonna tehát nem restell bérkocsit fogadni, aki elhozza őt ide, a Kutyavillába. Igaz, hogy a bérkocsissal mindig pörlekedése van, de mindaz nem számít egy primadonna életében, akit elhanyagolni kezd a siker – bár Konti József, a karmester, már előadás előtt megiszik egy üveg pezsgőt, hogy szenvedélyesebben dirigálhassa a zenekart. Tanulmány kell a primadonnának, nem pedig Béldi Izor hízelkedése, amelyet amúgy is megkap mindennap, amíg a nevezett úr népszínházi szerző. Béldi betegre hízelgi a primadonnákat.
– Vajha már én is páciense lehetnék Bródy úrnak, akit meg kellene gyógyítani a hízelkedésekből – sóhajtott most Április színművésznő, aki a padláshoz támasztott létra fokán ült, és nagy darab vajas kenyeret majszolt. Bizonyára volt valahol valaha ilyen operett, amelyben a primadonna a lajtorja fokán ült, mert hogyan jutott volna másként eszébe ez a póz Április kisasszonynak. Ő még csak tarlatán szoknyácskát viselt, azt hitte, hogy az egész élet egy operettli.
Bródy úr kikereste a felöltője zsebéből azt a bádogdobozt, amelyet megbízható kereskedőnél vásárolt a kirándulás előtt, amely dobozra az volt írva: valódi szegedi rózsapaprika. Hintett belőle a halra, de mesemondását folytatta, mert a jó paprikás halnak megérni kell.
– De eljön ide a Kutyavillába Carola Cecília is, ha még egyszer Pestre338 kerül, mert ez a sült bécsi nő, aki talán annyit sem tud magyarul, amennyi a fiákeresével való beszélgetéséhez szükséges, még ez az orfeumdíva is tudja, hogy Bródy úr tolla csak hasznára lehet még az ő legkülönösebb életpályáján is, ahol látszólag nincs mit segíteni a sajtónak a siker elérésében. Nem elég, hogy Oliver hírlapírótársunk a Hölgyzászlóalj című színdarabját megírja Cecília részére. Szükséges, hogy Bródy úr foglalkozzon az orfeumi darabbal. Igen, gyerekek, az orfeumi díva is tiszteletét teszi a Kutyavillában.
Március kisasszony, a legkezdőbb színművésznő, akinek neve még a városligeti színkör zöld céduláira se volt soha kinyomtatva, ezalatt egy eperfán üldögélt, mert házmestercsaládból származott, és még sohasem evett epret a fájáról. Március kisasszony leugrott a fáról, és Bródy urat hátulról átölelve, fehér kötényestül a levegőbe emelte, mint afféle városligeti lány.
– Én megelégszem, ha csak cseléd lehetek Carola Cecília mellett – mondta a jövendőbeli színművésznő. Bródy úr nevetett:
– Látjátok, ebből a lányból feltétlenül lesz valami. Hogy hívnak, gyermekem? Mi az igazi neved?
– Hében Anna, kezét csókolom.
A regényíró darab ideig abbahagyta a szakácskodást, és meglepetten nézegette a fáról leugrott leány aranyszőke haját, amely oly dúsan omlott le fejéről, mint a napsugár.
– Csillag leszel Pesten, ha egyszer észrevesznek – jövendöli most hirtelen B. S.
– Hát mért nem vesznek már észre? Leszkay (a Magyar Színház akkori igazgatója) nem ad szerepeket.
Bródy úr a paprikás mellől elnézegette a fiatal lány hattyúarcát, sudár alakját, amely ruganyosabbnak látszott a legjobb hintórugóénál is. De nem érzett iránta valamely különösebb lelkesedést, mert ebben az időben a regényíró szíve már egy Madonna-arculatú, fekete hajú és dióolaj szemű hölgyért reszketett, aki akkoriban került Pestre a vidéki vándorszínészeti pályáról, legutóbb éppen Győrből, és itt Pesten költeményeivel feltűnést keltett. Izzó, tüzes, észvesztő volt e költőnő. B. S. remegve gondolt rá, bár ez nem volt éppen szokása. A költőnőnek kellett volna a lakomán a királynő helyét elfoglalni, de B. S. úr hiába várta a kocsirobogást a tengeritáblák felől. Végre is a hal megfőtt a paprikás lében, enni kellett, „táplálkozni” – mint F. S., Bródy úr szerkesztője339 harsányan kiáltotta a Kutyavilla kerítése mellől, ahol unalmában a vadfüvek fejeit ütögette a sétapálcájával.
Drágalátosan esteledett, amikor a társaság, a regény- és színdarabíró úr elrendezése alapján helyet foglalt annál az összetákolt asztalnál, amelyet egy nagy eperfa alatt megterítettek a Kutyavilla udvarán. Édesded Duna-parti hangulat, amelyet ugyancsak megsegíteni akart az a muzsikuscsalád, mely a társaság mulattatására ebben a percben gyújtott rá a Dunári-valcerre. Apa, anya és két serdülő gyermek voltak a zenekar tagjai, és igen érzelmes dalokat tudtak előadni azoknak a társaságoknak a tiszteletére, amelyek hében-korban az elhagyott csárdát felkeresték. Szerelmes emberek jártak ide, akiknek érzelmes dalok kellettek, hogy kiszomorkodják vagy kigyönyörködjék magukat.
A halpaprikást az asztalra tették, és Bródy úrnak jó darab ideig azzal telt az ideje, hogy a vendégül látott színművésznőket megtanítsa halat enni.
– Ez az ikrás rész a legjobb, te buksi – mond a drámai színésznőnek. – Vigyázz, ha majd valaha nagyurak társaságába kerülsz, hogy mindig az ikrás részét válasszad a halnak, mert akkor tisztelni fog a pincér is meg a gavallér is.
– A szálkákat nem illik a tányérba köpdösni – intette a regényíró a jövendőbeli primadonnát –, mert akkor jelentékenyen kisebbedik művésznői hírneved. Lassan egyed a halat, ne beszélgess közben, hanem kézügyességgel vedd ki a halszálkákat a szádból, és helyezzed azt tányérod szélére. Akkor még a hercegek is elismerik, hogy nem bérkocsisok között tanultál meg enni – habár ebben se volna semmi szégyellni való, mert a bérkocsisok tudnak a legjobb étvággyal enni.
– Véleményem szerint a hordárok – szólt most F. S. szerkesztő úr. – A pesti hordárok, persze nem a zsidó hordárok, hanem azok, akik a Belvárosban állnak az utcasarkokon. Ezek a hordárok gyakran keverednek mulató urak társaságaiba, amikor is a sapkájukat illedelmesen az asztal alá helyezik, és együtt mulatnak a magukat végképpen megunt urakkal. Ha a mulatság például napközben is folytatódik valamely kisebb belvárosi kocsmában.
Bródy úr csendesen mosolygott magában, mert eszébe jutott, hogy néhány nap előtt éppen ő tanította F. S. szerkesztő urat arra az axiómára, hogy aki nem tud kellő étvággyal enni: egy pesti hordárt ültessen le maga mellé asztaltársnak, nincsen olyan hosszú ebéd, amelyet egy jó340 hordár végig ne tudna enni, pláne, ha bérszolgai díját is megkapja érte. – De most kedve volt ellenkezni saját tantételével.
– Nem akarom a pesti hordárokat megbántani, mert magamnak is gyakran szükségem van ügybuzgalmukra, de a tapasztalat azt mutatja, hogy a fiákeresek értenek az étvágytalan, kedvetlen ember felvidításához. Már Rudolf trónörökös megmutatta, aki kedvenc kocsisával, Bratfischsel járt a Rother Stadl című bécsi kurtakocsmába mulatni. A fiákeresnek Pesten is jókedve van. Képzeljük magunkat a Rother Stadl vendégei helyzetébe, kedves szerkesztőm. Hívjuk be a kocsist, hogy helyet foglaljon asztalunknál, mindjárt megjavul kedvünk.
F. S. úr, aki mint mondám, szívvel-lélekkel Bródy úr tanítványa volt, nem sokat ellenkezett, de előre is kijelentette, hogy az ő kocsisa egy otromba paraszt, akivel aligha lehet valamire menni.
– Talán majd az én fiákeresem, Stern Árpád tud valamit a hölgyek mulattatására – mond Bródy úr, és üzenetet küldött Sternnek, hogy jelenjen meg, mert a paprikás halból is maradt elegendő.
Stern megjelent. Kifent bajszú (lószőrbajszú), vidám arculatú fiákeres volt. Helyet foglalt az asztal végén, és mulattatni kezdte a hölgyeket, amint az néki megparancsoltatott. Március, Április és Május kisasszonyok hiába küldték epedő tekintetüket a regényíró és tanulmányíró felé, az szívére helyezvén kezét, F. S. szerkesztő úrral foglalkozott. Mondván:
– Tudja, szerkesztő úr, nagyon szép itten az élet Pesten, de attól félek, hogy nem egészen nekem való. Most amúgy is nyár van, lapunk becses olvasói majd csak meglesznek az én vezércikkeim és tárcáim nélkül is. Szeretnék szabadságra menni, hogy egy komoly, terjedelmes, minden tekintetben kiadós regényt írjak lapunknak.
– A tervezet jó talán – mond F. S. szerkesztő úr, aki szeretett mindig furcsa kifejezéseket használni, hogy szerkesztői hangon beszéljen. – Én nem maradok egyedül, Bródy úr. Majd akkor megy el maga is, amikor én veszem igénybe szabadságomat.
Stern Á. ezalatt a maga módja szerint udvarolt, miután amúgy is elég színésznőt ismert az éjszakai életből (akiket kocsiján hordozott), Bródy úr magába mélyedve, hosszan elgondolkozva szívogatta szivarját, mintha nagyon messzire kalandoznának a gondolatai a Kutyavillától.
– Mondja Sándor, nem szerelmes maga! – kiáltott fel hirtelen F. S. szerkesztő, akinek volt némi élettapasztalata – éppen Bródy úr tanításai nyomán.341
– Attól félek, hogy eltalálta bajomat – mond csendesen a regényíró. – Külföldre, Ausztriába kell mennem, ahol egészen más emberek vannak, mint nálunk. Például Gasteinban, ahol legalább Ferenc Józseffel együtt hallgatom az eső zuhogását. Nagyon megnyugtató dolog az, hogy az öregúr is abban a városban van... Nagyobb baj nemigen történhetik az emberrel.
– No és mi lenne a regény címe, amelyre nagyobb költséget utalványozhatnék? – kérdezte F. S., aki végeredményben nem tudott Bródy szavainak ellenállni.
– A nap lovagja! – felelt a regényíró, és hosszadalmasán nézett a Dunába bukó napkorong után.
